Kőarc ködben
Írta: Szokolay Zoltán
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 139
Kőarc, ködben
Cs.D. emlékére
Kőarc, akár egy görög bölcsé,
bámult le rájuk, két jámborra,
hűs nyugalommal, ahogy illik.
Álltak egy fehér falú háznál,
amelyben sok évvel korábban
megölték egyikük barátját.
Ez a néhány perc arra volt jó
(dobogó csöndé? késő gyászé?),
hogy napsütést kívánjanak,
másféle tavaszt, mint az a régi,
de tisztábbat e hazugnál is,
e sáros télbe ágyazottnál,
már csak egymásnak, csak egymásnak,
s nézték a falat, amíg álltak,
békét, igen, ezt az országot,
vagy tán csak 10-20 négyzetmétert,
hallod, Teremtő, add meg nékünk!
Szemük lehunyták, ajkuk nem moccant,
kezük se mozdult egymáséhoz,
szavak brutális passiója
befejeződött kimondatlan.
Kihűlt az asztalra borulva,
kettéhasadt a szíve, mondják,
elhamvasztották nagy sietve
– szakad ki majd a férfi száján
aznap este az autóban.
Édes, vezess csak, koncentrálj most,
alig látunk már – csitítja párja.
Hallgat, ködlámpát kapcsol. Versbe rejti,
hogy az a kőarc mit mondott el
bűnről, bűnösről, áldozatról,
árulókról és árulásról,
sok év múltán ott, a ház falánál.
Holnap is köd lesz, azután is,
alatta út a semmibe,
kanyarok, táblák, féknyomok,
az összeomlott katedrális
körül is ködgomolyagok,
más hírek, más csönd, más szívét
injekciózó gyilkosok,
ártatlan konyhaasztalok,
fehér tányér szélén hagyott,
értelmét veszítő ige.
Kőarc, ködarc már ugyanaz,
hallgatsz, feláldozod magad,
s a léten túli tér üres,
anyag többé nem tölti be.