Kő kövön marad
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 299
Kő kövön marad
Az esős éjszakát követően napsütötte őszi reggel köszöntötte a solymosi városrész lakóit. Az utcákat lovas kocsik, omnibuszok és munkába igyekvő emberek töltötték meg. Mindenütt zajlott az élet, de a Hengeres utcában alig. Ahogy az óra elütötte a hetet, az a kevéske élet is más helyre költözött. A zöldséges, aki lihegve tolta teli kordéját a piacra, felpillantott az oszlop tetejére állított órára, elfojtott egy sikolyt, és olyan gyorsan távozott, hogy csak farolva tudta bevenni az utcasarkot. Kinyílt a tizenhatos szám alatt lévő ház kapuja, és kilépett rajta a városrész legundokabb teremtménye, Radayné Ürmösi Rozália. Botjára támaszkodva a napfény felé totyogott, de az diszkréten kitért az útjából, és felkúszott szemközti házfalára.Rozi néni, és az utca lakóinak kapcsolata sosem volt ideális, és a férje halála után még rosszabbra fordult. Ekkor kezdte meg ugyanis az utca elnéptelenítését. Először a szemközti ivó zárt be, miután az asszony mocskos szájával az összes züllött alakot elűzte onnan. Utána néhány kisebb üzlet következett, majd végül az egyházi szálló. Pedig az ott lakó atyák udvariasan, minden reggel fennhangon üdvözölték Isten áldásával a jóasszonyt, aki viszonzásként néhány kurta szóval rendítette meg a világ üdvösségébe vetett hitüket. Kijelentkeztek, és levélben követelték az asszonykiátkozását az Úr első számú szolgájától. Aki túlélte a pokoljárást hamar megtanulta, hogy reggel hét és kilenc között az utca Rozi néni magánbirtoka. A megátalkodott némber ilyenkor minden nap kihozta a házból az elmaradhatatlan zománcozott a vödröt és a felmosófát, majd a templomtértől egészen a Kabakos utcáig felmosta a fekete macskakövet. Féltő gonddal suvickolta elhunyt férje életművét.
Aki keresztbe tett neki, az bizony nekiállhatott faragni a fejfáját. A csendőrnek, aki Rozi néni fülébe fújt a sípjával, napokig csengett a füle, és alsó fertálya hangosabban szólt, mint egy rezesbanda. Az asszonyt megzavaró kocsisok lovai napok alatt kidőltek, míg a szekereket szétrágta a szú. Az emberek lassacskán rájöttek, hogy boszorkány, akit jobb elkerülni. Az idő vasfoga majd úgyis szépen elrágcsálja őkelmét. Eme vágyuk hamarosan teljesülni látszott. Radayné néha napokig nem korlátozta az utca forgalmát. Másra készült. Azt ugyan nem tudta megakadályozni, hogy az emberek ne lépjenek rá férje munkájára, de biztosítani fogja, hogy amit az elhunyt a földbe ágyazott, az ott is maradjon. Elővette a fiókból az utolsó macskakövet, és két fekete gyertya közé helyezte. Hamvat szórt a kellékekre, s kezeit széttárva hadonászott a levegőben: „Ki a köveket elmozdítja, az átkom sújtsa! Holdfényes éjjelen a néma szemtanú a földből kikel, s a bűnös nyomára lel” – kántálta. Elfújta a gyertyákat, kezében a kővel kisétált az utcára, majd elhelyezte azt az utolsó üres helyre az útpadka mellett. Ennyi volt. Az élet ment tovább, Rozi néni elmúlt, de átka megmaradt. Aki megpróbálta megbontani a köveket, csúnyán megjárta. A csatornázás is majdnem egy éven át tartott a munkások közt kitört hasmenéses járvány miatt. A sokadik baleset után az utca lakói gyűlést tartottak, és megszavazták, hogy mindig lesz egy választott, aki képviseli az álláspontjukat és a macskaköveket. Ezt a tisztet Géza bácsi örökölte apjától, és mivel jól ki lett okítva ezen a téren, sikerrel végezte a hálásnak cseppet sem mondható feladatot.
Múltak az évek, a gyerekek kirepültek, s végül kettesben marad feleségével és Kristóf nevű inasukkal a házban. Azokban az években, amikor a gazdaság kerekei lassabban forogtak, a műhelyt felkereste néhány nehézfiú, de Géza bácsi jobban félt a négyévente ismétlődő politikai cirkusztól, mint tőlük. Egy nap öltönyös fickó közeledett mosolyogva a műhely felé. A kőfaragó azon tanakodott, hogyan koptassa le, amikor Kristóf odalépett mellé, és így szólt:
- Pofára fog esni!
- Ugyan már, miből gondolod?
- A cipő csillog-villog, nem sokat használták nehéz terepen. A kövek síkosak a harmattól. – Géza bácsi elővett egy ötezrest. - Ha nyersz a tiéd, ha én, levonom a béredből.
- Oké! – mondta Kristóf, és a következő pillanatban a fogadást megnyerte, mint ahogy a megelőzőket is. Az öltönyös hatalmas hasast produkált. Géza fizetett. Ez megérte az árát. Eközben az öltönyös káromkodva bekacsázott, majd a kőfaragóra nézve elővette bűbájos mosolyát. Úgy nézett ki, mint egy beszívott hörcsög. Géza úr elfojtotta nevethetnékjét.
- Segíthetek valamiben?
- Inkább az a kérdés, én miben segíthetek önnek?– felelte az öltönyös. A kőfaragó mosolya lelohadt. Ez most vagy egy újabb polgármesterjelölt, vagy rosszabb: hittérítő. Azok állandóan zaklatják az embert, míg a választott jelöltek csak négyévente.
- Ezt kifejtené bővebben?
- Tudja, ahogy végigmentem az utcán, mindenfelé a pangást láttam. Málladozó vakolatok, megfakult festések, doh, amitől rögtön el is felejtettem, hogy hol is vagyok valójában. Rozogaházán? Ótváron? Érti, ótvar! – Géza bácsi keze a pult alá csúszott, és végigtapogatta a nyitott szerszámos fiókot. Vajon mekkora véső kell ahhoz, hogy átrendezze ennek a fehérgalléros seggfejnek az ábrázatát?
- Ön a solymosi városrészben van, vagy - ahogy a fővároshoz való csatolás előtt hívták -, Sólyomváron. Az itt lakók szeretik ezt a környéket. - Az öltönyös fickó felemelte kezét:
- Bocsánat, ha megsértettem volna. De szomorú ránézni erre a környékre! Felnéztem erre az épületre idefelé jövet, és elgondolkoztam, milyen nyomorult lélek lakhat itt, ha még arra sincs pénze, hogy levakarja ezt a rusnya kanárisárga festést a házról! – Géza bácsi keze más szerszám után nézett a fiókban. Valahova iderakta a buzogányt.
- Én lakom ebben a házban. A festés meg műemlékvédelem alatt áll!- mondta feszülten. –Kiböki végre, mit akar?
- Életet! Színt vinni ebbe a kerületbe! A szárnyaim alatt ez a hely újjászületik. Képzett építészekkel, mérnökökkel élhető, fiatalos helyet csinálunk ebből a városrészből. A nevem Kopáry Bálint, polgármesterjelölt, szavazzon rám, és a modernizáció önre talál! – Géza bácsi most szörnyedt el igazán. A fővárost átszelő folyó túlpartján egymást érték a rondábbnál rondább építészeti ballépések, amik a közjó helyett csak „zsebjót” szolgálták. A buzogányért nyúlt, majd megállt. Nem, neki semmit se kell csinálnia. Majd az átok megteszi a szükséges lépéseket. Előrehajolt.
- Tudja mit? Igaza van! És én tudom a receptet a győzelméhez. – Kopáry úr izgatottan húzódott közelebb a kőfaragó mesterhez.
- Mondja!
- Ha el akarja nyerni a helyiek bizalmát, még a választások előtt bontassa fel ezt a régi kövezetet, először természetesen a polgármesteri hivatal előtt, hiszen oda kerül majd a szuper útburkolat. Hadd lássák a parasztok, mit tud nyújtani nekik, ha önre szavaznak!
- Ez ugyan beletelik pár napba, és elviszi a kerületi költségvetés nagy részét, de a nagy győzelmek nagy áldozatot kívánnak. Köszönöm, nem feledkezem meg magáról!
– Kopáry úr táncolva kilibbent ajtón, nem látva a kőfaragó gonosz mosolyát.
Az átok újra beteljesülni látszott, ahogy elkezdődött az útburkolat bontása az előre megbeszélt helyen. Eljött az este. A macskakövek először csikorogni kezdtek, majd hangjuk panaszos nyávogásba csapott át. Egyenként pattantak ki a helyükről, fekete macskává változva. Tudták, kire kell lesújtaniuk. A leendő polgármester éppen a győzelmét ünnepelte álmában, amikor is az őt ünneplő emberek hirtelen nyávogni kezdtek. Üvöltve riadt fel, de a hangzavar csak nem maradt abba. – „Már megint”!- gondolta dühösen. Hányszor mondta a feleségének, hogy utálja a macskákat, ne etesse őket. Az ágy másik felére nézett, de az üres volt. Persze; a felesége egy évvel ezelőtt elhagyta. Ez van. Kezében egy használt cipővel kilépett az erkélyre, de elszántsága rögtön elszállt. Mindenhol macskák voltak. A kocsifeljárón, az első udvarban, sőt a szomszéd házának tetején is. Mind őt nézték, s szüntelenül nyávogtak. A hangjukba emberi szavak vegyültek: „Add vissza őket! Tedd vissza a helyükre őket”Kopáry úr bátortalanul a cipőre nézett, majd lecserélte azt egy puskára. Egy - „Most nyávogjatok!” - felkiáltással közéjük lőtt, de a sörétek szikrázva lepattantak az állatokról. - Golyóálló macskák?- kérdezte hebegve, de több kérdésre nem maradt ideje, mert az állatok támadásba lendültek. Ugrottak, és a levegőben újra kövekké váltak. Az egyik tökön vágta, mire visszamenekült a házba. A földszintre a lépcsőn gurulva érkezett meg. A bejárati ajtó felé rohant, de az hirtelen darabjaira hullott. A macskák üvöltve özönlöttek be. Átrohant a konyhába. Éppen idejében kapott fel egy nehéz fémserpenyőt. Leütötte az elsőt, mire fegyvere szikrázva meggörbült. És az állatok jöttek és jöttek. Karmoltak, haraptak, és faltörő kosként nekiugrottak. Kopáry úr kitört a konyhából, s az udvaron felmászott az első fára. Két harci kutyája is az egyik alacsonyabb ágon lapult a félelemtől nyüszítve. A polgármesterjelölt meglátta a kocsiját az udvaron. Végigmászott egy újabb ágon, és a végéről beugrott a kabrióba. Felpörgette a motort, tolatva áttörte a szomszédja léckerítését, legázolta annak kertjét, és az ő kapuján hajtott ki. Kijutva a városból sem lassíthatott azonban, mert a háta mögött feltűnt két gigantikus kőoroszlán. Döngő léptekkel futottak utána, és macskaköveket köpködtek. A lator nem győzött kitérni előlük. A távolság csökkent, és az egyik átugrott a kocsi fölött, majd megállt előtte. Kopáry úr félrerántotta kormányt, így a jármű leszaladt az útról, a vízelvezető árokba csapódott, és megállt. Ekkor a kőoroszlán az utastér fölé hajolt, és grabancon ragadta őt. Üvöltése messze hangzott az éjszakában. A kőoroszlánok hazavitték társaikat, és immár megszelídülten elégedett dorombolással tértek vissza helyükre. Kopáry úr csak egy évvel később került elő. Megjárta a bolondokházát. Egy nap, ócska ruházatában bement a műhelybe, és véres szemmel bámult Géza bácsira. Az elővette udvarias modorát:
- Megint tenni akar értem valamit? – kérdezte nyájasan mosolyogva.
- Megölni, megnyuvasztani, felakasztani, elhamvasztani!
- Engem? Miért?
- Ez az egész a maga műve! Odalett mindenem! Mindhárom házam, a kocsim! Az életem! Maga mondta, hogy bontassam meg a kövezetet! És rám küldte a sátáni barátait! Megátkozott!
- Attól tartok, összetéveszt egy varázslóval. Átkok pedig nem léteznek.
- Akkor mivel magyarázza a kőmacskákat, és a kőoroszlánokat, amik rám támadtak?
- Nekem úgy tűnik, kedves uram, önnek teljesen elment az esze! – nyugtázta Géza bácsi. Kopáry kést rántott.
- Ide a pénzem! – hörögte vörös fejjel. Ekkor az inas fekete macskája felugrott a pultra, és udvariasan a késes alakra nyávogott: „Na, mizu?” – Kopáry úr üvöltve hátrált, beleütközött az egyik polcba, amin faragott kőmacskák voltak. Eldobta a kést, üvöltve rohant ki az utcára, ahol szembetalálkozott a macskák világnapját ünneplő, jelmezes tömeggel.
Ekkor zuhant le agya a józan ész köteléről. Visítva rohant ki az utcából, a kerületből, és a köztudatból. Vidéken talált menedékre, egy idegszanatóriumban. Csendes beteg volt, csak telihold idején kattant be. Ilyenkor megszökött ápolói elől, akik az egykori kastély kocsi feljáróján találtak rá, amint a macskaköveket püfölte puszta kézzel.