Klausz Kitti Nikolett - A babérlevél
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 492
Klausz Kitti Nikolett: A babérlevél
Már késő este volt, mire végeztem mindennel. Elkészítettem a gyerekek holnapi tízóraiját, elpakoltam a nappaliban, kiteregettem és átfutottam még egyszer a holnapi prezentáció anyagát. Az esti rutinfeladatok kipipálva. A víz csobogása kihallatszott a fürdőszobából, miközben a férjem zuhanyozott. Felemelkedtem, hogy bemenjek és csatlakozzak hozzá, de hirtelen visszahuppantam a székre. Fáradt voltam. De éreztem, hogy a feltöltődés most nem a testemnek vagy a lelkemnek kell. A meleg víz, a puha érintések… de most más kell. Szellemi feltöltődésre vágytam. Készítettem magamnak egy teát és lekuporodtam a kanapéra. Felhajtottam a laptopom tetejét, beléptam a szövegszerkesztőbe és ahogy lenni szokott, megtorpantam. Ujjaim a billentyű felett lebegtek, várva arra a bizonyos nagyhatalmú jelenségre, amiért a költők, és írók oly sok mindent megadnának. És ha egyszer megkaparintják veszetten szorítják a markukban, hogy el ne illanjon hirtelen. De nekem csak nem akart jönni semmi. Az ihlet nemhogy a kezemben nem ült, de még csak az ujjaimmal sem tudtam megérinteni. Gondoltam belekezdek egy családi novellába, de a pendriveom tömve volt ilyesmi történetekkel. Más kellett, valami különleges, új, valami más, más, más…
Nem tudom, mennyi idő telt el azzal, hogy az üres képernyőt bámultam. Már úgy voltam vele, hogy feladom és inkább lefekszem aludni. Kicsit bosszankodtam is, jobban jártam volna, ha a közös zuhanyzást választom inkább a férjemmel a laptop előtt görnyedés és az üres képernyő bámulása helyett. De ilyen ez a hobbiként is funkcionáló írás. Az ember néha csak bámulja az üres lapokat, leír két sort, majd kitörli, mindezt két óra alatt és utána, ha megkérdezik, hogy mi jót csinált, azt feleli, hogy írt. Ezzel a jól ismert érzéssel keltem volna fel a kanapéról, amikor egyik pillanatról a másikra olyan meleg lett, hogy levert a víz. Na, a klimax még biztos nem lehet, gondoltam, de a választ gyorsan megkaptam; az ablakon keresztül erős fénycsóva világította meg a szobát és hirtelen egy férfi alakja jelent meg a szoba közepén. Kikerekedett szemekkel, lefagyva bámultam a babérkoszorús alakra.
- Üdvözletem – köszöntött nyájas hangon.
- Ömh, khm,mmh… helló – préseltem ki magamból valami köszöntésfélét.
- Hm, tényleg nagy a gond – összeráncolta a homlokát. – Meg sem ismersz?
Csak akkor néztem végig rajta. Szép, kidolgozott felsőtestét nem fedte semmi. Nyakába palástot akasztott, amit úgy tekert maga köré, hogy az leért a térdéig. Izmos vádlija volt és mezítláb állt a szoba szőnyegén. Fején babérkoszorú volt, oldalán íj lógott, a kezében pedig egy lantot tartott.
Belenéztem a bögrémbe. Nem, nem a tea lehet az oka, hiszen ugyanazt a teafüvet vettem, mint amit mindig szoktam.
- Most lehet, hogy megőrültem… de… te az a görög isten vagy, igaz? Vagy... lehet egyáltalán tegeződnünk, ha isten… vagy? – a szavak lassan követték egymást. Még mindig sokkhatás alatt voltam.
- Na, jól van, látom azért nincs minden veszve. Az vagyok, Apollón személyesen – gáláns mosolyt villantott felém és megpengette a lantja húrjait, mintha valami belépőzenét játszana. – És Zeuszra kérlek, engedd el az efféle formaságokat!
Bólintottam és várakozva néztem rá. Álmodom, biztosan álmodom. De hát nem is emlékszem, hogy elaludtam volna! Mondjuk van az álmodásnak az a fázisa, amikor az ember még nem jön rá, hogy ami éppen történik, az csak a képzeletének a szüleménye. Biztosan ez lehet. Hiszen ez nem lehet a valóság!
Apollón is némán nézett rám egy-két pillanatig. Tekintete többször is végigfutott rajtam. Néztek már meg férfiak zavarba ejtően, de az semmi volt ehhez képest! Az arcom versenyezhetett volna legújabb rúzsom vérvörös színével.
- Jó, látom, kettőnk közül én vagyok a beszédesebb – kezdte Apollón. – Azért jöttem, hogy segítsek.
- Hogy segíts?
- Igen. Az ott… nem néz ki valami jól – biccentett a laptopom felé, a hófehér Word dokumentumra. – Ezt nevezed te írásnak?
- Hát… ezt – vontam meg a vállam. – Tudod, nincs sok időm… na meg aztán ihletem sem. A napok elszaladnak egymás után. A gyerekeim nőnek, mint a dudva, a férjemmel pedig kevés időnk és energiánk van… élni. A család, a maga sokfajta örömével az írónak még pluszban egy csodálatos ihletforrás is. De csak róluk írni sem lehet mindig. Anya vagyok, de művész is. Kell valami új, valami más, valami ismeretlen… ami elindítja bennem azt, amiért annyira szeretem magam írónak nevezni!
Apollón elgondolkozva nézett rám. Hirtelen kifakadásom engem is meglepett. A kimondott szavaim ott ültek kettőnk között a levegőben.
- Csókolj meg – mondta ki hirtelenül.
- Tessék?
- Jól hallottad. Csókolj meg! – ismételte meg egy fokkal erőteljesebben.
- Na de… én, téged? Te… isten vagy. Én meg ember. Lehet egyáltalán ilyet? – kérdeztem, bár eszembe jutott egy-két mítosz Zeusz pajzán természetéről, aki sokkal tovább ment a csóknál néhány fiatal, gyönyörű, görög nőnél és kicsit sem zavartatta magát emiatt. Na de, én görög sem vagyok, ráadásul extra szépség sem, szóval nem tudom, hogy rendben lenne-e ez így.
- Hát nem az előbb mondtam, hogy engedd el a formaságokat?! Sosem tudsz majd igazán, szívből alkotni, ha mindig ennyire ragaszkodsz a ti földi életetek határaihoz! Múltkor egy férfi csókolt meg. Festő volt, hasonló alkotói válsággal küzdött, mint te. Habár igazán nem értem, hogy nálatok embereknél mi ez. Hiszen mennyi minden vesz körül benneteket és mégis olyan gyorsan elfogytok! Pedig az ihlet ott van mindenben. Most például egy csókban. Velem. Igazán kihagyhatatlan ajánlat – kacsintott. – Azért egy szó szerinti isteni csókról írni kicsit sem mindennapi és még azokat az érzéseket is felébresztheti benned, amiért szereted magad művésznek nevezni.
Igaza volt. Felálltam, és érkezése óta először léptem hozzá közelebb.
- Nézz meg jól előtte. De ne csak nézz! Láss is. Érezz. Máshogy nem fog menni – kinyújtotta a kezét felém.
Egy pillanatig haboztam, majd megfogtam. Csodálatos érzés volt. Valami más, valami új, valami nem mindennapi. Vártam, hogy odahúz magához, de nem tette. Nekem kellett lépnem. Szememet még egyszer végig futtattam rajta, hogy megjegyezzem minden porcikáját. Odahajoltam és karjaimat a nyakára fonva megcsókoltam. Éreztem, ahogy testemet különös borzongás járja át. A szemem csukva volt, mégis olyan erős fényt láttam, hogy azt hittem, megvakulok.
Ahogy kinyitottam a szemem, hogy a már nem volt sehol. Az ablakon kipillantva megláttam a felkelő nap első sugarait. Az emeletről már hallani lehetett a férjem reggeli motoszkálását és a telefonom is hangosan csörömpölt, hogy ideje felkelteni a gyerekeket. Álmosan megdörzsöltem a szemem. Szóval csak elaludtam a kanapén és álom volt az egész. De milyen különös!
Lehajoltam, hogy felvegyem a papucsomat és ahogy a földre néztem, elakadt a lélegzetem. Az orrom előtt egy darab babérlevél hevert.