Kívülálló
Írta: Keck Anna
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 26
Kívülálló
A nővérke tempósan dolgozott a pult mögött, ezek mindig így sietnek. Azt állítják, sok a dolguk. Az ember alig tudja összekaparni a bátorságát, hogy megszólítsa őket, hogy egy kis figyelmet kapjon. A lány nem is nagyon igyekezett, nem volt érdekeltsége az egész ügyben. Általánosságban elmondhatjuk, hogy leszarta mi lesz vele. Ott állt a pult előtt, izzadtan szorongatta a cókmókját, és várt. Betegfelvétel. Kellemes látogatás a pszichiátrián. A családja azt állítja, rosszul van. Ő maga nincs erről meggyőződve, noha az ellenkezőjéről sem, mert olyan mindegy. Azt érzi, hogy beszűkült a tudatállapota, olyan kicsi lett a világ, egy keretbe van szorítva, és nincs belőle szabadulás. A legnyomasztóbb a nem alvás, a szorongás, a sötétség. Az, hogy olyan végtelenül egyedül van.
Jó lesz neked itt- mondta a család, mert nem akarták cipelni őt a hátukon, amúgy is mindig csak a baj van vele. A lány tudta ezt, és selejtes koloncságának tudatában, dermedten várt. Talán ha kicsit jobban érzi magát, még az is eszébe jut, hogy itt sem fog senkinek kelleni, kinevetik, elküldik. De elég pocsékul volt ahhoz, hogy már ne legyenek gondolatai, csak ez a súlyos, tekergőző massza, amit életnek neveznek nyomasztotta, létezésének minden másodpercében.
A nővérke végre rápillantott, és kedvesen megkérdezte mit akar. Döbbenten vette tudomásul, hogy a lány, fiatal kora ellenére, osztályos felvételre vár. Ezt általában rosszallóan helytelenítik, mert aki fiatal, annak ugyan mégis miféle problémái is lehetnének. Így gondolta, kiült az arcára. A lány nem tudta elmagyarázni miért is van ott, talán nem is lehetett semmi használhatóval szolgálni. Ki tudja, mit kell ezeknek mondani. Motyogott valamit az alkoholista bántalmazó exéről, az elvesztett munkahelyről, a félbehagyott főiskoláról, a támogató család hiányáról. Sok ez egyszerre. Elég lesz? Vagy rá kell még tenni egy lapáttal, hogy megfeleljen ide?
A nővérke szánakozva nézett rá, és feltette a kérdést: mit szeretne? A lány borzasztóan megörült, végre valami, amire teljes bizonyossággal tudta a választ. – A társadalmat akarom elkerülni- mondta sietve, megkönnyebbülten. A nővérke harsányan nevetett, tettetett vidámsággal. – Ne butáskodjon, ilyet nem lehet. Ez egyszerűen lehetetlen. Senki nem kerülheti el a társadalmat. Pár hét, és kikerül innen, megy tovább az egész, a maga útján. Mindannyian a részesei vagyunk. Ezt nem lehet másként.
A lány elborzadva hallgatta, kísérte némán a másik szavait, mindegyik beleégett az agyába. Annál is inkább, mert tudta, hogy igaz. Végtelenül elszomorodott, hiszen egy szempillantás alatt dőlt be a terve. Tegnap még arról fantáziált, hogy megsemmisíti a személyi igazolványát. Elmondhatatlanul vágyta, kéjes elégtétellel gondolt rá. A tegnap reménye, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Hogyan is lehetett ennyire ostoba? Nincs szabadulás. Ezek mindenre gondolnak, nincs itt egérút. Még egy ilyen, egészen picike, jellegtelen, gyáva egérkének sem, mint amilyen ő.
Innentől kezdve még kevésbé érdekelte a sorsa, mindent hiábavalónak érzett. Némán követte az egészségügyi dolgozót, aki megmutatta az ágyát. Engedelmesen leült. A nyitott részlegben volt, szabadon mozoghatott volna, de ő nem akart szabad lenni, igazából mozogni sem. Azt szerette volna, hogy megmondják neki mit tegyen, érezzen, gondoljon. Nem akart felelősséget vállalni, önmagáért sem. Abból mindig csak a baj van, ezt akárki megmondja, aki őt kicsit is ismeri.
Több szobatársa is volt, nála mind idősebb nők, akik lelkesen kérdezgették a problémáiról, és elég hamar arra a következtetésre jutottak, hogy jogtalanul van itt. Kinevették. A lánynak nem volt kedve harcolni velük. Ez az örökös harc, annak a bizonygatása, hogy neki is van létjogosultsága, borzasztóan fárasztotta. Az élete tele volt megkérdőjelezésekkel, leszólásokkal, amik mind kívülről érkeztek, és neki egyszerűen nem volt ereje elhárítani őket. - - Ezt teszi velem a csodás társadalmatok- mormolta, és kiment a szobából. Szólt, hogy nem érzi jól magát ott, ahová került, szeretne inkább bezárva lenni. Eldöntötte maga, még mielőtt akár egy orvossal találkozott volna.
Szabad utat kapott a bezártságba, a rácsos ajtó eléggé stabil védettséggel kecsegtetett. Megkönnyebbülten lépett be annak ellenére, hogy tudta, innen nem lehet csak úgy meglógni.
Az új szobában egyedül volt. Nemsokára bejött egy vele egyidős lány, és beszélgetést kezdeményezett. Nem bírta elviselni a kérdéseket, minden szót, ami belőle jött ki, magyarázkodásnak érzett. Összefüggéstelen makogás. Szerencsére az új társaságát ez nem érdekelte, céllal érkezett.
– Van pénzed? - kérdezte csillogó szemmel. Volt. Valami kétezer forint, az anyjától. A másik el is vehette volna, erősebb volt, de máshogy döntött. Eladta neki a nadrágját. Ezerötszázért. A lány fel sem próbálta, azonnal igent mondott. Nem mintha szüksége lett volna egy farmerra, csak szabadulni akart. Hadd kapja meg mindenki, amit akar, aztán hagyják őt végre békén. A tranzakció után, fáradtan ült le az ágyra. A frissen szerzett nadrág zsebében talált egy SIM kártyát. Szorongatta a kezében, cirógatta a sima felületet. A története érdekelte, hogy miért dekkol ott a zsebben. Eszébe sem jutott visszaadni, a nadrághoz járt. A nadrághoz, ami nem is kellett neki, mint ahogyan a SIM kártya sem. A lány szívet tépő magányt érzett, amíg rettegett. A saját lélegzetvételétől is rettegett.
Egyszer csak belépett egy orvos. Gyors kérdéseket tett fel, a válaszokra nem figyelt, orvosmódra firkált a kórlapra, majd Rivotrilt adott. Ettől majd jobb lesz, mondta szenvtelenül, és tovább állt. A lány azt hitte, kiszakad a szíve, annyira magányos volt. - Útban vagyok ezeknek- állapította meg, és szorgalmasan üldögélt.
Fogalma sem volt, mire vár, aztán rájött, hogy legegyszerűbb az ebédre, mert az eljön úgyis. Kióvatoskodott a folyosóra, és izgult, megtalálja-e a szemben lévő ebédlőt. Nagy volt a tét, ott is van mit hibázni, és ő inkább a szoba csendes magányát kívánta, mint hogy odaát vétkezzen. Rossz helyre állhat a sorban, véletlenül hozzáérhet valakihez, vagy eltör egy tányért a belassultsága miatt. Végül sikerült feltűnés nélkül pár falatot enni, aztán újra eltűnni, visszaülni az ágyra.
A gyógyszer hirtelen hatott, és erősen dolgozott a testében. Életidegen érzés volt, még soha nem szedett ilyesmit. Nem is akart, de jelenleg nem érezte úgy, hogy lenne ereje bármi ellen is tiltakozni. Egy órán belül tökéletessé vált a világ. Kimegyek innen, elmegyek dolgozni, akármilyen szar kis melót. Folytatom a főiskolát, maximum csúszok egy évet. Az ex meg már úgyis a múlt. Erre jutott másodpercek alatt, megoldotta az egész életét, hála a Rivo áldásos munkájának. Hatalmassá nőtt, ő, a lány, akit senki nem támogat, egérből egy harcos tigrissé változott. Boldogan vigyorgott, és legyőzhetetlennek érezte magát ott az ágyon ülve. Az új nadrágjával. Meg az ötszáz maradék forintjával.
Az orvos benézett hozzá megint. Kérdezgette a problémáiról. A lány magabiztos, gyors válaszokat adott. Ragyogott. – Na, ez gyorsan ment, - röhögött az orvos- és ment a dolgára. A gyógyszer megoldja a dolgokat, csak szedni kell szépen. Nem elkezdeni trükközni.
A lány engedelmesen ült tovább, és arra gondolt, milyen kedves ez a szer, hogy így rendbe rakja őt, ilyen precízen, mintha felülne egy hatalmas hullámra, ami viszi magával, nincs kérdés, sem idő, csak suhannak a végtelenbe, ő, meg ez az apró kis tabletta. Megoldja az életét, ha már ő maga nem tudja, elviszi a magányt, a sötétséget, a szomorúságot. Megad mindent, csak szedni kell szépen.
Felült a hullámvasútra, és elborzadva tapasztalta, ahogy egyik pillanatról a másikra stimulálódik, még nagyobb mélységek és magasságok váltogatják egymást, a pillanat tört része alatt. Azt kívánta, múljon el, menjen ki belőle a szer végre, és hadd élhesse a saját valóságát. -Csak szépen szedni kell- ismételte hangosan, és vihogott. Csak szépen szedni kell, és megold mindent. Kár, hogy ezt sosem fogom elhinni- motyogta, és fő tevékenységére, az ágyon üldögélésre fordította teljes figyelmét.