Ki vigyáz majd rám?
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 427
Ki vigyáz majd rám
Edit nővérre nem számíthatok. Ő sosem figyel rám. Mindig kócos, ferdén van begombolva a köpenye. Azt mondja, véletlen. Az arany nyakláncát folyton keresni kell, persze mindannyian tudjuk, hol hagyta el. Mindig Kovács rezidens úr találja meg. Van, amikor utána hozza, vagy a folyosóról emeli fel, néha az én ágyam alól. Már nem is nevetek. Még hogy miattam, izgalmában.
Edit nővér még a kanült sem tudja rendesen bekötni. Hiába szólok, nyomom a gombot, még bocsánatot sem kér. Csak az a kurva öreg vagyok, akivel mindig baj van. Elégedetlen, hálátlan.
Az vagyok. Ezért nem szeret bejönni Magdi sem. Ő az idősebb lányom. Azt mondja, toleráns velem, pedig még mindig nem írattam rá a lakást. Nehogy már Lacié legyen, vagy Évié. Ők nem tettek értem semmit. Ő jár be hozzám egyedül. Ő szeret csak.
Évi hetente ír az interneten. Pár szót csupán, hogy velem van, biztos érzem, mert minden este rám gondol, amikor az ittas vendégek a szoknyája alá nyúlkálnak.
Megérdemli. Nem mondom, nem írom meg neki. Tudja. Belőle lehetett volna bármi. Neki azonban Balázs kellett, meg a Nyugat. Ott van csak szükség igazán diplomás munkaerőre.
Hiába volt szép. Nem hallgatott senkire. Már nem mondom neki. Megköszönöm, hogy ír, jó egészséget kívánok, aztán nézem az ajtót, mikor jön legalább Laci.
Laci sosem jön. Naponta ír, hogy mindjárt ideér, azután, hogy mégsem, valami közbejött. Mindig közbejön. Örökké várom.
Várom Lacit, várom a doktort, és várom a pontos diagnózist a szívem állapotáról. Egyik sem ér ide.
Jól vagyok. Jól érzem magam.
Anikó, a feleségem is mindig ezt mondta.
Sétáltunk hazafelé a közértből. Én húztam a banyatankot, ő pedig nevetett rajtam:
- Azt mondtad, neked ilyen soha nem fog kelleni. Bírod a szatyrot.
- Bírom is – ellenkeztem – csak tényleg könnyebb így.
Anikó nevetett, hahotázott, aztán hirtelen megállt és csak nézett rám.
- Mi van? – kérdeztem.
- Semmi – ingatta a fejét.
- Tudok segíteni?
- Menj vissza a boltba, hozz egy ezresért levegőt!
Újra nevetett, de ezt csak én láttam, mert már csak befelé kacagott rajtam. Aztán összeesett. Hiába jött hamar a mentő, nem tudtak rajta segíteni.
A gyerekek ott sürögtek-forogtak körülöttem napokig, végül mégis nekem kellett mindent intézni. Magdi felhívott minden nap, hogy elmondja, milyen rossz neki. Hiányzik az anyja. A biztonság. A tízezresek, amiket az unokáinak küldött. A brossa, a vastag szövetkabátja, és a szupershop-kártyája, amit biztos neki szánt.
Mondtam, majd utánanézek.
A temetés után Magdi kijelentette, nagy nekem a lakás, cserélnünk kellene. Vagy odavennem a két unokámat. Szívesen költözne hozzám velük.
Szó sem lehet róla, feleltem. Oldjátok meg a házasságotokat. Ti akartátok. Mondtam, hogy Béla nem hozzád való. Túlságosan szereti a nőket. Legyintettél. Tehát téged is, felelted. A többi nő azonban nem ment hozzá. Csak te, amint terhes lettél.
Laci csinálta egyedül jól a családban. Együtt él egy nővel, de feljár másokhoz is. Szerelni, így hívja. Bütykölni. Ha egyszer olyan ügyes keze van. Már gyereknek is mindent megszerelt. A szomszéd Gizit is. Azt még el tudtuk intézni. Anikó megbeszélte a szüleivel. Kéthavi túlórámba került. Amikor újabb lányok szülei jelentkeztek vidékre küldtük Lacit egyetemre. Ott költözött össze azzal a nővel. Icával? Vagy Ildivel? Mindegy is. Laci nem változott semmit. Olyan, mint én voltam valaha. Ha kapura lehet lőni, meg kell próbálni.
Nem érti senki ezt a hasonlatot itt a kórteremben. Vagy csak nem akarják. Edit nővért lesik egész nap. Mikor jön kócosan, félregombolt köpenyben.
- Néha még bugyi sincs rajta - tájékoztat Gyula, az ágyszomszédom.
- Csak szeretnéd – mosolygok vissza.
Aztán én is lehajolok, ha az arany nyakláncot keressük. Hátha…
Hátha mégis Edit nővér hozza el az örök boldogságot.