Kezdet
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 317
Kezdet
Csúnya, novembervégi nap volt. Amikor felébredtem, legszívesebben visszaaludtam volna. De már nem bírtam, ezért kiugrottam az ágyból, és átszaladtam nagyanyó szobájába. Csak ő volt otthon. Ébren heverészett a hatalmas családi ágyban, aminek csak a fele volt megvetve, mert nagypapi, aki épp vásárolt, díványon aludt a szoba sarkában. Api és mami sem aludtak együtt, api a szobájában, ahol a sok könyv volt, meg az üveglappal (alatta egy nagy világtérkép) fedett íróasztal, mami pedig nálunk. Neki is, Jutkának, a nővéremnek is a fal mellett volt az ágya, csak az én fotelágyam meredt a szoba közepébe, hogy elalvás előtt ne vethessem a falnak a hátam, szemem erejével szembeszállni a betörőkkel, boszorkányokkal és ördögpofákkal.
Nagyanyó mellett jó meleg volt, bár kicsit büdös, de reggel minden felnőtt büdös. Napközben nagyanyónak sem volt olyan erős szaga, valahogy kiszellőzött. Mellé fészkeltem magam, államig húztam a langyos dunyhát, hideg lábfejemet hozzádugtam.
- Egyre lustább, és lassúbb! Már fél kilenc, és még be se fűtött. Elmegy vásárolni, és órákig elmarad, hogy húsz fillérrel olcsóbb almát vegyen a piacon - nagypapiról beszélt. - Apád meg elment úgy, hogy fel se ébresztett téged! Mondtam neki, hogy ha elutazik egy hétre, legalább búcsúzzon el tőled, mindenkitől elbúcsúzott, csak tőled nem...
Éreztem, hogy egyetértést vár, de nem törődtem vele, s ezzel elárultam őt is, meg azokat is, akiket nem védtem meg, de ez a kettős árulás jobban megnyugtatott, mintha egyetértettem, vagy vitatkoztam volna vele. Api megígérte, hogy rengeteg játékot hoz Londonból. Forgópisztolyt, amihez nem szalagpatron van, hanem olyan, amit be kell tölteni, elemes autót, puskát, katonákat, várat. Ezt olyan biztosra vehettem, mintha meglennének, amit megígért, mindig megtartotta.
- Rossz ideje van - folytatta nagyanyó. Kint a mocskos égből szemmel alig látható eső szitált.
Nagypapi megjött a bevásárlásból. Ő sohasem hozott nekem semmit.
Amikor délelőttös voltam az iskolában, mami főzött nekem kakaót, most nagyanyó. Mamié jobb volt.
- Poldi néni mondta, hogy átjönnek délután. Hány órád van?
- Öt - hazudtam. Amikor becsaptam, különbnek éreztem magam nála.
- Utána siess haza!
Poldi néni, ha jött, elhozta Évikét, az unokáját is. Évikével két éve még együtt jártam óvodába. Ott nem figyeltem rá, mert Évike csúnya volt, szeplős, de amióta iskolába jártam, szerettem. Nyolcéves koromra közös múltam lett valakivel, akivel ráadásul nem volt kötelező minden nap együtt lenni. Szerettem a játékait is, amikor hozzájuk mentünk, a színes kőépítőjét, amit mintha homokból lett volna és mégis kemény volt, a babáit, azt, hogy neki minden más, mint nekem.
A karosszékben olvasgattam, találomra a polcról leszedett könyvet. A háborús, csatás részeket kerestem, meg azokat - ilyenből volt kevesebb -, amikben a férfiak és nők közt történik valami izgalmas. Ha meguntam az olvasást, vagy a kényelmetlen testhelyzetet az öreg karosszékben, magányos játékaim egyikébe kezdtem. Hajóztam, vagy tankot vezettem, ólomkatonáimat kommandíroztam az utolsó csatába, ahol a szembenálló felek mindegyike elhullott, élve csak egy (általában a "jók" parancsnoka) maradt.
A legjobb olvasmányt és a legizgalmasabb játékot is elrontotta egy szippantás a készülő ebéd szagából. Utáltam enni. Reggelit még csak-csak, a kakaót, meg a hosszában elvágott, megvajazott kiflit, de a fokhagymás liszttel rántott főzelékeket, a holtan csillogó zsírt a húsokat, a tört krumpliban a hagymát, a fasírt ázott zsemle-ízét gyűlöltem. Amikor a hús lenyelhetetlen vattává szikkadt a számban, vagy egy falat íze összeszorította a torkomat, hogy ha akartam se tudtam volna lenyelni, s közben tudtam, hogy meg kell enni mindent a tányéromról, kétségbe estem. Akik ilyesmire kényszerítenek, nem szeretnek.
Amikor mindent megunva, amit a szobában csinálhattam, kioldalogtam a konyhába, meghallgattam nagyanyó egyik meséjét a Gizella malomról, ahol az apja előmunkás volt, a malom leégett, ropogott a búza.
- Felgyújtották, ugye?
- Nem hiszem.
- De attól még felgyújthatták...
Odakapott a kelkáposzta, amíg elmondta, hogyan lövöldözött egy igazi forgópisztollyal a
Margithídról sirályokra 1919. tavaszán, amikor Klein Ottó (így mondta) gépírónője volt, nagypapi pedig politikai nyomozó, mekkorát ugrott a fegyver a kezében, amikor elsütötte. Hiába kapacitáltam, nem tudtam elérni, hogy belefeledkezzen egy másik történetbe, így a főzelék nem égett oda teljesen, csak rosszabb lett. Belém gyűrt belőle, meg a zsíros levesből és a mócsingos húsból annyit, amennyit csak bírt, aztán vettem a táskám, amit már este be kellett rakni, megfogtam nagypapi száraz, meleg kezét s elindultunk az iskolába.
Az iskolát szomorú kötelességnek tartottam. Hátratett kézzel mereven ülni, hogy a jelentkezés mozdulata maga is gyönyörűség legyen, szorzótáblát magolni, szünetekben párosával körbejárni a folyosón, mindig szem előtt lenni. A hazamenés volt a legjobb az egészben. Nagypapi sötétben nem jött elém, mert nem jól látott, barátaimmal mehettem haza, közben játszottunk.
Aznap este az ablakunk alatt álltunk meg, lovagok voltunk. Vívtunk, s én nagyon élveztem, hogy Évike fent ül, hallgatja a két öregasszony csevegését, közben én itt remekül érzem magam.
- Vendégeink vannak, méghozzá csajok! - rikkantottam. - És tudjátok mi lesz nálunk? Akkora buli, hogy ha egy óra múlva erre jöttök, már nem fog égni a villany! - Nem tudom, miért mondtam ezt.
Évikével játszottunk, a nagymamák kávéztak és beszélgettek, Jutka az íróasztalnál írt. Mami még nem volt otthon, nagypapi meg a konyhában szeretett csak ücsörögni. Amikor csöngettek, azt hittem, mami jött. Fel se néztünk Évikével, amíg a szemem sarkából nem láttam, hogy feketeruhások vonulnak be az előszobából. Furcsállottam, mert ha api nem volt itthon, nem jöttek hozzánk vendégek, és akik most jöttek, tudhatták, hogy nincs itthon, mert két napja ők búcsúztatták, ötükből hárman. Akkor kívántam meg a vörösbort – gyönyörű volt a metszett kristálypohárban –, azt hittem olyan az íze, mint a cékla leve. Addig hisztiztem, míg megkóstolhattam, s jót nevettek undorodó fintoromon.
Két napja, amikor itt voltak, jókedvük volt. Amelyik mesélt valamit, a végén fölemelte a hangját, erre mind nevetett. Api akkor azt mondta, és ezen is jót mulattak, hogy sokkal többen halnak meg vonatbalesetben, mint repülőn. Most nem voltak vidámak, talán attól, hogy nem volt itt api. Nem akartam foglalkozni velük, de valamelyik sutyorgott valamit Poldi néninek, aki azonnal – pedig még maradhattak volna félórát – hozta Évike kabátját, és hiába könyörögtünk neki, azt mondta, menniük kell. Bántott a lelkiismeret, hogy nem rohantam haza azonnal iskola után. Nagyanyó és nagypapi közben bezárkóztak a szobájukba, ahova este nem volt szabad bemennem, ottmaradtunk az öt fekete hollóval, Jutka meg én.
Tényleg olyanok voltak, mint a hollók. A nénin még a harisnya is fekete volt. A bácsik nyakkendője feketén vágta ketté a vakító nejloning háromszögét a zakó kivágásában. Egyiküknek még a díszzsebkendője is fekete keretes volt. A viselkedésük is olyan volt, mint a hollóké. Kérdeztek valamit Jutkától, aztán bármit mondott, bólogattak, mint a madarak, amikor valamit szednek a földről.
Az egyik bácsi odajött hozzám, és nem elég, hogy Évikét elkergették, de még azt se hagyta, hogy a buszomat tologassam, mert amikor kezdett volna érdekes lenni, mindig kérdezett valamit. Szeretek-e iskolába járni, szeretem-e a tanító nénit, és amikor válaszoltam, nagyot sóhajtott és könnybe lábadt a szeme. Lehet, hogy nem voltam túl udvarias, de reméltem, hogy nem bántottam meg nagyon. Mert a felnőttekkel csak semlegesen lehet beszélni, különben megsértődnek. Mindenről más a véleményük, mint várható, többre tartják a nehéz dolgokat a könnyűeknél, jó dolgokat rossznak neveznek és rosszakat jónak, ráadásul nem is mindig azért, hogy zavart keltsenek. Komolyan gondolják.
A bácsi nem adta fel hamar, fekete cipője ott fénylett előttem a parkett és a szőnyeg találkozásánál, ahol a busz megállója lett volna, éreztem, hogy akar még valamit tőlem, aztán mégis visszament a többiekhez. Egy kicsit irigyeltem Jutkát, hogy mindenki vele beszélget. Végre villany gyúlt az előszobában, megjött mami. Az öt holló azonnal átvonult vele api szobájába. Amikor kimentek, akkor jöttem rá, hogy valami baj van. Felálltam, füleltem, de nem mertem közelebb menni az ajtóhoz, csak monoton mormogást hallottam. Jutka a cserépkályhának támaszkodott. Egyszerre egy hosszú sikítás a másik szobából, az elején meg se ismertem, hogy ez mami. Egészen megbénultam, Jutkát néztem, aki kicsit lejjebb csúszott a kályha csempéjén, szemében lassan gyűlt a könny.
- Meghalt api - mondta és zokogni kezdett.
Nem. Honnan Tudja? Tegnap este még itt volt, reggel ment el. Mitől halt meg? Megígérte, hogy hazajön, hoz nekem játékokat. Más baj történt. Eltörte a kezét.
Valaki a hollók közül kijött és mondta. Nem hallottam, nem értettem, de tudtam, hogy ezt mondja. Az előbb még nem is gondoltam rá, de már akkor is halott volt, és örökké az lesz. Kitört a fájdalom, a könnyek, a jajszó. Magam helyett az egyik hollóval vitatkoztam, lehetőségekbe kapaszkodtam, aztán elernyedtem, leültem, és – talán órák múlva – valaki, aki észrevett, lefektetett aludni.
Másnap, szombaton egy másik világba ébredtem. Ami azóta is tart.