Két pohár
Két pohár
Lassan kortyolgatjuk a teánkat. A napsütötte terasz ellazító hangulatát a szomszédból áthallatszó zene sodró feszültsége öli, rombolja, tépi. Jaj, de fáj!
– Akarsz róla beszélni? Jobb lenne. Talán megnyugodnál.
– Soha nem nyugszom meg, ott van minden dalban, zenében, versben. Fáj!
Nem szólok, ráhagyom. Eméssze! Nem könnyű. Az újabb zeneszám lágyan indul, kering a levegőben, simogat, átölel és fáj. Jaj, de nagyon fáj!
Leteszi az asztalra a csészét, kéretlenül buggyannak ki belőle a szavak.
– Nem akartam elhinni. Belépek a lakásba és ott találom a földön, véresre verten. Halott!
Halott! Eltorzítja agyamat a félelem és a felismerés. Sikításomra befut a férjem, azonnal intézkedik. Kiküld a szobából, hívja a rendőröket, akik most öt percen belül meg is érkeznek.
Kihallgatnak, fényképeznek, nyomokat keresnek. Közben a férjemet is faggatják, egyezik-e a tanúvallomás. Egyezik, persze, hogy egyezik, miért lenne más? „Azért, mert ott az asztalon az a két pohár, a férje szerint az áldozat abból ihatott a támadójával” – mondja az egyik nyomozó.
– Az a két pohár? – szólok közbe, mert tudom, az a két pohár nem lehetett az asztalon. Annak a konyhaszekrény legfelső polcán van állandó helye. Nem nyúl hozzá senki, de időnként áttörlik, hogy fényesen csillogjon.
– Igen, az. Most is előttem van, ahogy a szüleim koccintanak vele, megkóstolják az új bort, vagy boldog új évet kívánnak egymásnak. Az ő poharuk! Apám korai halálakor Anyám feltette a polcra, többé soha, senki nem ihatott belőle. Ezt így mondom rögtön a nyomozónak is. Néz rám, nem hiszi. Követelem, hogy vegyenek róluk ujjlenyomatokat, mert az elhunyt önszántából biztosan nem ivott belőle. Ő törölte tisztára időnként a portól, láthatja, milyen magas fiú volt. A nyomozó azonnal hívja a nyomszakértőket, a másik nyomozó öcsém után, képeket készít a poharakról is. Nem maradhatunk benn, ők is kijönnek velünk. Félrehúzódva vitatkoznak valamin. Ebben a pillanatban érkezik a hatósági orvos. Hármasban suttognak, nem hallunk belőle semmit, majd bemennek a lakásba, ott is vitatkoznak. Végül kijön a doki, hozzám lép és ellentmondást nem tűrve mondja a diagnózist:
– Túl sokat ivott a cimborájával, a szervezete és az agya nem bírta a megterhelést.
Nem kell vizsgálat, nem kell boncolás sem, ez egyszerű baleset. Álmában érte a halál.
Ordítva követelem a nyombiztosítókat és a boncolást. Az nem lehet, hogy ne tudjam meg, mitől hunyt el az öcsém és ki volt itt vele! A nyomozók lefognak, utasítanak, fogjam be a szám, ne rendezzek jelenetet! Az orvos elmegy, meg sem várja a nyombiztosítókat, helyettük a hullaszállítók érkeznek, a nyomozók is minden cuccukat elpakolják. Én zokogok, a férjem vigasztal, állunk az udvaron, be nem mehetünk, elbúcsúzni sem. Kifelé menet kérdezhetek rá, hová viszik, mikor érdeklődhetünk utána. Nem szólnak semmit! A nyomozók is beülnek a kocsiba, szó nélkül indulnának, de eléjük lépek és tovább ordítok: „Mit művelnek, szó nélkül elmennek? Hogy képzelik? Tudnom kell, mi történt az öcsémmel? Ki a gyilkosa?” A nyomozó, aki addig kedves és őszinte volt, flegmán vágja oda nekem:
– Nem kellett volna annyit innia, akkor nem lett volna semmi baja. Ez egyszerű poharazgatás volt, mindegy, kivel ivott, ez csak egy háztartási baleset. Nincs nyomozás, a hatósági orvos lezárta az ügyet. Boncolás sem lesz! Ne hisztizzen itt, felveri a környéket! És a két pohárról szóló mese helyett találjanak ki jobbat, ez szánalmas erőlködés, szerintünk maguk nagyon jól tudják, ki járt itt.
Rezzenéstelen arccal hátratolat az autóval, megfordul az úton és faképnél hagy. El tudod ezt képzelni? Mit éreztem, amikor a vérétől átitatódott szobájába léptem? Majd a konyhába mentem, és megígértem annak a két pohárnak, nem hagyom annyiban, megtudjuk mi történt valójában.
Itt szünetet tart, ömlik a könnye, nem tud beszélni. Csendben várom, míg újra megszólal, de a férje veszi át a szót.
– A hivatalos szervek nem nyomoztak, a nálunk készített képeket sem láthattuk, azt mondták, nem fotóztak semmit, egyértelmű volt a baleset, és nem volt ott semmiféle pohár. Lezárták az ügyet, a testét egyenesen a temetkezési vállalkozóhoz vitték, azonnal intézhetjük a szertartást. Gondolhatod, min mentünk keresztül! A sok kérdés a rokonoktól, és a csalódás, hogy így el lehet elmismásolni egy ember életét? Itt nincs törvény, nincs igazság, magunkra hagytak.
– És a két pohár? – kérdezem kíváncsian, bár tudom bugyuta gondolat.
Lassan szólal meg, alig tud beszélni.
– Anyám becsomagolta, úgy hagyta koszosan, és eldugta a kamrában. Évekig reménykedett, hogy a tettes felbukkan valahol, és a szerveket mégis érdekelni fogja az a két pohár. Őt az utcán verte meg valaki, ott sem intézkedtek, hagyták meghalni, bár tudtuk, ki volt a felbujtó, sohasem bűnhődött a tettéért. Még ma is él, a ház kellett volna neki. A két pohár anyám halála után visszakerült a helyére. Tisztán csillog a szekrényben. Most a férjem törölgeti időnként, könnyes szertartással rakja vissza a helyére.
Gödöllő, 2026. január 29.