Kegyes elvonulás
Kegyes elvonulás
Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon a kuka tetején. A dátum másnapi volt.
A neonfény kegyetlen élességgel világította meg a fehér műanyagot és rajta a nyomtatott betűket. Először azt hitte, valaki rossz tréfát űz vele. Megállt, a szíve úgy dobogott, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Torka elszorult, halántékán kidagadtak az erek.
Próbálta felidézni, hogy mi történhetett vele, de csak halvány emlékfoszlányok kúsztak az agyába. Este még a családdal ünnepelt: gyertyalángok, csendülő poharak, furcsa, édes-bús köszöntés, de nem tudta, ez valóság vagy csupán képzelet.
Bevillant egy kép: csengettek, ajtót nyitott, ajándék érkezett, a fehér öltönyös futárok széles mosollyal kezet fogtak vele, majd egy áramütésszerű villanás, s többre nem emlékezett.
Most itt állt a fehér falak hideg leheletében, kezében a sorsát jelentő karszalaggal. Kiáltani akart, de csak hörgésszerű hang jött ki a torkán.
Elindult a végtelennek tűnő folyosón, először óvatosan, majd lépteit szaporázva. Ajtókat látott, de belépni nem tudott. Az üvegablakok mögött számítógép tornyok zümmögtek. A szoba falain holografikus kijelzők villantak fel, arcokat és számokat mutattak: egy csecsemőt 98-as indexszel, egy kamasz fiút 81-gyel, egy középkorú nőt 42-vel.
Ádám értetlenül bámulta az ismeretlen arcokat. Ekkor megszólalt mögötte egy halk, szinte udvarias hang.
– Úgy látom, Ádám, megrémültél.
Ádám megfordult. Egy magas, kortalan, fehér öltönyös férfi állt mögötte. Arca sápadt volt, kék szeme hidegen metsző. Egy pillanatra olyan érzés kerítette hatalmába, mintha már látta volna valahol a férfit, talán a múltjában, talán egy álomban.
– Ki maga? – kérdezte, s észrevette, hogy remeg a keze.
– Csak egy kísérő. Olyasvalaki, aki elvezet azokra a helyekre, amelyekre magadtól nem mennél el.
A válasz barátságos volt, mégis rémisztően hatott.
– Mi ez a karszalag? Miért van rajta a nevem?
A férfi közelebb lépett, és tompa hangon válaszolt.
– Ha valóban tudni akarod, kövess.
A folyosó még mindig végtelennek tűnt. A férfi zajtalan léptekkel haladt elől. Ádám kényszeredetten követte, mint aki halálos ítéletre számít. Egy üvegfal mögött újabb műszereket látott, egy központi monitoron nevek villantak fel, majd tűntek el, mintha egy láthatatlan kéz törölné őket.
– A föld túlnépesedett és elöregedett – kezdte a férfi lassan –, többen voltatok, mint ahányat el tudott tartani. A fiatalok nem szültek eleget, az idősek hosszú életük csendes magányában felélték, ami megmaradt számukra. A társadalom – ahogy mindig – rendet követelt, a rend pedig áldozatot.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Ádám, bár sejtette a választ.
– A hetvenedik év nem véletlen határ, inkább egyfajta társadalmi megállapodás eredménye.
Az ember hasznossági indexe ekkor 10 alá esik. Ha eljön a nap, búcsúzni kell, s mire a Mobil Átkísérő Egység megérkezik, az ember már felkészült.
Ádám megállt.
– Felkészült? Én… én nem emlékszem semmire.
A férfi mosolya kissé fagyos volt.
– Mert így humánusabb. A villanást, amely elnyeli a riasztó gondolatokat és emlékeket, azért találták ki, hogy az érintett ne féljen az utolsó úton… és ne lázadjon. A társadalom ezt kegyes elvonulásnak nevezi.
A férfi szavai lassan mélyültek el Ádám tudatában. A bevillanó emlékmorzsák most nyertek értelmet. Látta felesége remegő kezét, hallotta lánya elcsukló hangját, és érezte az éles, mindent kioltó villanást. Térde megroggyant.
– Tehát… én holnap…
– Igen – felelte a férfi szelíden, már-már vigasztalóan. – A világ egyensúlya így maradhat fent. Mindenki tudja ezt, de nem beszél róla. Az ember megszokja a saját láncát, ha elég régóta viseli.
Ádám szeme összeszűkült, visszafojtott harag ébredt benne, nem a halál, hanem az eljárás ellen. Elvették tőle az emlékeit és a választás lehetőségét.
A férfi ekkor még közelebb lépett, s hangja olyan lett, mint a tavaszi szél, amely egyszerre simogat és vág.
– Van más út is, Ádám, de ezt nem a rendszer kínálja. Az út benned kezdődik, csak akarnod kell, hogy lásd.
Ádám a férfira nézett. A szemében furcsa fény derengett. Valahogy megint ismerősnek látta az ismeretlent.
– Ki maga? – kérdezte rekedten.
A férfi finoman meghajolt, mint színész az utolsó felvonás után.
– Sok néven szólítottak már. Ám neked legyen elég annyi, hogy egykor végigkísértelek az úton. És ha most veled vagyok, azért teszem, hogy újra dönthess.
Ádám a padlóra ejtette a karszalagot. A műanyag élesen koppant a fehér kövezeten.
– Akkor vigyen oda – mondta halkan –, ahol még emberként élhetek.
A férfi halvány mosollyal biccentett.
– Szabaddá teszlek, Ádám.
A neonfények elsötétültek, s amikor felvillantak, Ádám már kevésbé remegett.
– Hogy szólítsam? – kérdezte.
A férfi hangtalan léptekkel ment tovább.
– Eddig is tudtad a nevem – felelte anélkül, hogy megfordult volna. – A világ kezdete óta kísérlek.
Alakja eltűnt az árnyékban. Ádám megállt egy pillanatra, elgondolkodott, majd a férfi után eredt. Lépteit már nem a félelem, hanem a választás szabadsága irányította.
– Vezess új utakra, Lucifer!