Kávéházi történet
Írta: Lajtai Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 330
Kávéházi történet
Kedd délután volt, s én – mint ilyenkor mindig – megszokott asztalomnál ültem a Hungária Kávéházban. A zongorista lágy muzsikát játszott; lelkemben béke és nyugalom honolt. A kávéház vendégeit – az írókat, s az írókat figyelő kíváncsiakat fürkésztem, majd odaintettem egy pincért, és rendeltem tőle egy tonikot.
A múzsák éppen elkerültek. Kettő – egy szőke és egy vörös hajú – a felettem lévő pazar csilláron ült, s lábukat lógázva a Körúton aznap hallott legújabb pesti vicceket mesélték egymásnak.
Nem figyeltem azonban rájuk, figyelmemet teljesen lekötötte a velem átellenben ülő R. Mónika, akinek jobbján egy jóképű – bár kissé kopaszodó – nagybajuszos múzsa ült. R Mónika serényen írta a sorokat. Néha kortyintott kakaójából, ilyenkor múzsája sejtelmesen gesztikulálva suttogott a fülébe.
A pincér odaért az asztalomhoz, s letette elém a tonikot. Éppen köszönetre nyitottam volna a számat, amikor a felettem vihorászó múzsák közül a vörös hajú, elvesztve egyensúlyát, az asztalomra zuhant, s a tonikot felborítva szerencsésen landolt az ölemben.
A pincér sűrű bocsánatkérések közepette törölgette le az asztalt, majd nyakoncsípte s egy erélyes mozdulattal a nyitott ablakon át a Körútra penderítette a kis vöröst. A szőke eközben majdnem megpukkadt a nevetéstől a csilláron, s hogy vele hasonló baleset ne eshessen meg, átrepült a bárpultra, s onnan szemlélte a történteket.
A többi múzsa is felfigyelt egy pillanatra, de hamarosan visszatértek íróikhoz, elvégre nem dőlt össze a világ, így jár, aki pórul.
A vörös múzsa belibegett a főbejáraton, s a főpincér fenyegető kézmozdulatát az éppen akkor belépő német turistacsoport megdöbbenve konstatálta, ők ugyanis a főpincért látták csupán. A bárpulton ülő szőke annyira élvezte az események ilyetén alakulását, hogy térdét csapkodta nevettében.
A pincér eközben megérkezett az újabb tonikkal, s biztosított, hogy ilyen eset többször nem fordulhat itt elő. Még egyszer elnézésemet kérte, miközben visszaindult a bárpult felé, szigorú pillantásokat vetett a két viháncoló múzsára, akik a bárpulton egymást átölelve hahotáztak.
A terem túlsó végében, a lépcső melletti asztaltól éppen felállt V. Csongor, a nagy reményű költő, s az addig mellette lebegő, hosszú hajú – s mitagadás, igen csinos – múzsája most felemelkedett, s körülnézett a teremben.
Vágyakozva néztem felé, s belekortyoltam a tonikba. Elértette a gondolatomat. Lágy mozdulatokkal átsuhant a patinás boltívek és freskók alatt, s leereszkedett az asztalomhoz.
Köszöntöttem, majd papírt és tollat vettem elő. Ránéztem. Mélybarna szemeiben ott tükröződött az egész világ. Írni kezdtem. Néha fel-felpillantottam, s az isteni lény szemeiből újabb és újabb szereplőket, fordulatokat olvastam ki. Készült a Mű, az alkotás remek tempóban zajlott.
A zongorista befejezte számát, de a felzúgó összkávéházi tapsban én most nem vettem részt; tollam sebesen szántotta a fehér papírlapokat.
Végül az utolsó pontot is kitéve letettem a pennát, s írói vénámra vattát szorítva hálásan néztem a barna szépség szemébe.
Ő kecsesen megbiccentette fejét, s búcsút intve tovalibbent legjobb cimborám, B. János asztala felé, aki épp most rendelt egy kaszinótojást és egy üveg whiskyt. A bohém író papírt és ceruzát halászott elő sokat tapasztalt aktatáskájából.
Felhajtottam maradék tonikomat, s átolvastam a Művet. Meg voltam magammal elégedve. Ezután intettem a főpincérnek, hogy fizetnék. Szokásom szerint ötven forintra kerekítettem fel az elém tett számlát.
Még utoljára végignéztem a kávéház alkotóin s az érdeklődő dilettánsokon, összeszedtem irataimat, és esőkabátomat a vállamra vetve felálltam. A kijárat felé indulva viszonoztam a főpincér köszönését – Minden jót, Klárai úr! –, s a nagy Géniusz Lóci előtt fejet hajtva kiléptem a Körútra, elvegyülvén a nyüzsgő forgatagban.