Katona-történet - II. rész
Írta: Csató Gyula
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 372
Katona-történet - II.rész
az első rész
5. amelyben történik is valami.
A másfeledeik úton töltött óra végén Marton úgy döntött, hogy akkor most meg kell állni. Meghalt szomjan, sejtette, hogy a katonák sincsenek jobban ott hátul és tartott tőle, hogyha 16 hőgutaütött, napszúrt honvéddal ér vissza a laktanyába, akkor Bukovi esetleg nyűgös lesz rá amiért megsütötte a győztes csapatot.
- Ha látsz egy kocsmát az út mellett, akkor állj meg. Akkor is, ha csak egy nyomós kutat. Pihenőt tartunk. – szólt, amikor elérték a következő falut.
Berecki felocsúdott réveteg tépelődéséből. Összehozta fejében gyorsan a teret és az időt, mert gondolatban messze járt. Ebben a pillanatban a benti szekrényében, ahol a tartalék bakancsában 5 ezer forint lapult, amit nem tudott mostanában kicsempészni a laktanyából, és valami más rejtekhelyet szeretett volna kitalálni. Marton hangja visszarántotta a valóságba. Feldolgozta az utasítást, és nyalási lehetőséget szimatolt. Rájött, hogy olyan tanácsot tud adni, amivel örök hálára kötelezheti a főtörzsöt. Civil sofőr korában keresztül-kasul bejárta az országot, sokszor járt erre is, és tudta, hogy milyen kincs lapul az erdő mélyén. Égető szüksége volt valakire, aki valami parancsnok - féle, és hálás neki. Valahogy újra kellett építenie magát, újra kezdeni sajátos katonai pályafutását. Hirtelen abban kezdett reménykedni, hogy a hálás Marton esetleg átveszi a raktárba, és kimenti a gépkocsizók közül. A gondolat teljesen megalapozatlan volt, de Berecki már jó néhány napja nem tudott reálisan gondolkodni, a realitás egy hadbírósági tárgyalás volt, és néhány hónap, vagy év a „fegyelmező zászlóaljban”. Ha ez a nagybetűs valóság, akkor teljesen jogos, ha valaki a csodák világába igyekszik menekülni. Sajnos –bocsássunk ennyit előre – csodák még egy olyan meseszerű világban sincsenek, mint a honvédség. Azért Bereckin nem múlt, megpróbálta, amit lehetett:
- Főtörzs elvtárs, ha továbbmegyünk, akkor a következő falunál lesz egy bekötőút, ha azon megyünk vagy öt kilométert, akkor ott van egy kis tó az erdőben, strand, meg büfé, a strand ingyen van, és van egy nyomós kút is… Ott jobb lenne, tíz perc az egész…
Marton elgondolkodott. Tíz perc az nem sok, annyit még ki lehet bírni. Persze, ha ezek elkezdenek strandolni, akkor nem lesz elég negyedóra pihenő, és neki volt egy tágan értelmezhető, de mégis csak érvényes menetparancsa, aminek értelmében 18 óra 00 percre vissza kell érni. „Az apjuk faszát, kapják be!” döntött hirtelen:
- Akkor gyerünk oda, de csipked magad, nincs sok időnk.
- Megyünk, főnök, megyünk, nyomom, ahogy a csövön kifér! –lelkesedett föl Berecki, és ez a lelkesedés átragadt a járműre is, hirtelen hajlandó volt hatvanra is felgyorsulni. Így is negyedóra lett.
Nagyon megérte! A tüzes pokolból kisebb mennyországba került a 19 katona. A bekötőútról egy murvás erdei útra fordultak, aminek végén sűrű, árnyékos fák alatt tényleg ott csillogott a tavacska. Hűvös, puha füves, enyhe lejtő vezetett a hevenyészve kiépített, homokos partig. A parkolóhely mentén két, fából és bádogból épült bódé állt, az egyiken „Lángos, palacsinta” a másikon „Kolbász, hurka, lacipecsenye” felirat hirdette a munkamegosztást, de mindkettőn ott virított nagy betűkkel a lényeg: „Sör kapható”.
Berecki kicsit oldalt, a fák között állt meg, hogy ne legyenek annyira feltűnőek, de a katonaság csoportos bevonulása természetesen nem maradt észrevétlen. Szőke, barna, fekete lány fejek fordultak a teherautó felé, amin ilyen jelentős hím kontingens érkezett meglepetésszerűen. A katonák külön szerencséjére éppen a nagyon kicsi, pertlis bikini volt a divat, és az itt fürdőző lányok-asszonyok szívesen hódoltak ennek a divatnak. A libidó láthatatlan szintje azonnal megemelkedett a parton.
Somodi a megállás pillanatában vetette át magát a plató hátsó palánkján (bakancsát már akkor visszahúzta, amikor lekanyarodtak a főútról, tudta, hogy hová készülnek) és mire Marton kikecmergett a fülkéből, addigra már fel is sorakoztatta a lassan ocsúdó csapatot. A főtörzs gyorsan megtartotta az eligazítást:
-Naa, emberek az oszolj után, itt a parton mehetnek, ahová akarnak. A kinek van pénze, az ihat valamit, egyébként ott a csap. Fürödni lehet, de csak gatyában, senki sem lógatja a pucér farkát, én nem fogok senkit sem megvédeni az megvadult nőktől. Nem szólnak be senkinek, nem rúg be senki, rövidet nem ihatnak, nem vesznek tartalék italt, itt ihatnak egy, két sört, vagy fröccsöt. Pont negyvenöt perc múlva találkozunk itt, a kocsinál. Aki nincs itt, azt lecsukatom, ahogy visszaértünk. Világos? Világos! Oszolj! Gyere, bazd meg, iszunk egy sört, hacsak nem akarsz pancsolni te is. – ezt már amolyan félhangosan mondta a mellette álló Somodinak, akin nagyon látszott már a mehetnék.
- Akar a rosseb! – válaszolt az, és ez így is volt, szomjas volt és éhes, a vízből meg elég volt annyi, amennyit látott. Aztán mégis, mielőtt elindultak volna a büfék felé, azért csak útba ejtették azt a nyomós kutat, és először Marton mosdott meg, méteres körzetben fröcskölve a hideg vizet, aztán Somodi. Mindketten úgy-ahogy megtörülköztek az ingükben, és megfordultak, hogy végre odaérjenek az áhított pulthoz (a pecsenyést nézték ki, mert Marton egy kolbászt is betervezett), és ekkor vették észre a mögöttük ácsorgó Bereckit, aki szemmel láthatólag arra várt, hogy befejezzék a fürdést, és aztán velük tartson.
Bereckinek komoly tervei voltak. Az ide vezető út utolsó negyedórájában komolyan kezdte hinni, hogy ha jól közelíti meg a dolgot, akkor Marton magához veszi, és ő elbújhat a raktárban mindenki, meg a sorsa elől. Kibekelheti a hátralévő hónapokat, és majd békén hagyják. Nem tudta, hogy mit kell pontosan mondani, de elszánta magát, hogy lerohanja a főtörzsöt, fizet neki, amit kér, és ha kell, akkor mindent összehord arról a két nyikhajról, akik mostanában a gatyákat számolják, és kirúgatja őket. Aztán ha már ott van, akkor övé lesz a világ, a ruha legalább olyan kelendő, mint az alkatrész, kitúrja Somodit, ezt nagyképű úri gyereket, és majd ő lesz a király… Ez állt össze a fejében, amíg ideértek, és most türelmesen várt arra, hogy végre fizethessen egy sört a főtörzsnek, és aztán lerohanhassa.
Nem sikerült. Marton elgondolkodva nézett rá. Az igazság az volt, hogy elfelejtkezett Bereckiről. Amúgy eszébe sem jutott, hogy a gépkocsivezető otthagyja a kocsit engedély nélkül, de ha már így történt, végül is belátta, hogy annak is jár valami hideg, meg csobbanhatna is, mindnyájuk érdekében. Tehát igazságosnak érezve magát, és kicsit szégyenkezve feledékenysége miatt ennyit mondott:
- Te, gyerek ne hagyd ott a kocsit, ott vannak a fegyverek, meg a lőszer, nem lehet őrizetlenül hagyni. Majd mindjárt küldök valami hideget inni, aztán ha kopaszok elkezdtek visszajönni, akkor lemehetsz egyet fürdeni. Addig már maradj ott. – ezzel megfordult, és elindult Somodi után, aki már tárgyalásba bocsátkozott a pult mögött álló bögyös kisasszonnyal, négy korsót rendelve egyszerre kettőjüknek, közben szemét le nem véve a bögyökről.
Marton ezzel a halkan és barátságosan elmondott, kellemes közeljövőt jósoló három mondatával lökte át Bereckit a túloldalra.
Annak fejében most keveredett össze a két hete elfojtott pánik, a folyamatosan átélt megaláztatás, és a fizikai rosszullét, amit a szomjúság és a meleg generált. Mire visszaért a kocsihoz, addigra pszichiátriai esetté vált, mérhetetlenül és kezelhetetlenül feldühödve.
Sok mindenre, mindenkire lehetett volna dühös. Akár apjára is, aki gyermekkorától következetesen pofozta át az élet erőszakkal telített oldalára, megverve őt és testvéreit minden lehetséges és nem lehetséges alkalommal, és megfosztva őt bármilyen más sorstól. Anyjára is, aki mindezt hagyta, aki nem vált, menekült el addig, amíg apjuk végleges kárt nem okozott gyermekeiben. Dühönghetett volna az utcára, ahol felnőtt, és ahol belénevelték, hogy vesztesnek lenni egyenlő a halállal, a veszteseket az utca kidobta magából, megfosztva őket attól a biztonságtól, ami a Lehel tértől Újpestig élvezhettek. Haragudhatott volna a bandára, amely évek során át elhitette vele, hogy mindazt lehet, amit együtt műveltek, és nem tanította meg érezni a veszély, mert az egyenlő lett volna a gyávasággal
Töttösit is akarhatta volna pofán vágni aki mélyen belenyomta abba a mocsokba, amit létrehozott, kihasználva, hogy Bereckinek muszáj volt keménynek látszania.
Mindezek azonban nem jutottak eszébe, nem volt ő lélekbúvár. Sokkal konkrétabban, mondhatjuk, pragmatikusabban volt dühös. Haragjának célpontja Marton lett.
Hogy ez senki főtörzs, aki összetéveszti valami koszos kopasszal, ez parancsolgat neki itt!? Hogy neki, Bereckinek, Töttösi alezredes jobbkezének sapkát levéve kelljen türelmesen várnia, amíg valamelyik szarházi visszatér a segg-áztatásból! Hogy neki itt kelljen ácsorognia a melegben, szomjasan, amíg valaki nem hoz neki inni valamit! Hát ezt a főtörzs elbaszta nagyon, vele nem lehet így, majd megmutatja! Majd összefossa magát ez!
Mikor a Martonban rejlő lehetőségeket nagyjából kimerítette, mellékszereplőként Somodit is bevonta: Hogy ez a nagyképű belvárosi úrigyerek ott ül a tutiban, a raktárban, miközben őt agyon szívatják a gépkocsizóknál?! Hát majd nem fog ott ülni, rákúr ő erre a sörre, amit ott vedel a másik geciládával! Majd megmutatja nekik. Lesz itt nagy bazd meg ám! Nem kellek nektek a raktárba? Hát lehet, hogy ti sem kelletek majd!
Nagyjából ebben a tartományban mozogtak Berecki gondolatai, miközben egy másik síkon kezdett körvonalazódni benne, hogy mit fog most tenni.
A teherautó platóján három ponyvával letakart ládában volt a tüzérség. Két ládában 16 AMD 64-es géppisztoly, egyben, pedig 1500 db. lőszer utazott. Marton főleg ezek miatt utálta ezt az utat. Azt még csak megértette, hogy a lövészversenyre magukkal cipelik a katonák saját fegyvereit, mert hát azokhoz vannak szokva, azokkal gyakoroltak, és jobb eséllyel lődöznek. Alighanem ezért is nyerték könnyedén a versenyt. De a lőszer…
Bukovi maga döntött úgy, hogy a versenyzők vigyék magukkal a lőszert. Nagyon szívén viselte ezt a versenyt, és nagy blama lett volna, a csapatnak nem lett volna mivel leküzdeni a célokat. Természetesen a helyszínen kiderült, hogy a vendéglátók biztosítanak minden szükségest, és a láda bontatlanul utazott oda vissza, csak Marton gondjait szaporította.
A seregben valami paranoid áhítat vette körül a lőszert, bár- legyünk igazságosak - ez részben érthető volt. Már egy hiányzó darab is kiverte a biztosítékot, még a kilőtt hüvelyt sem volt szabad elvinni a lőterekről, és lehetőség szerint azt is megszámolták. Ha valakit lőszerlopáson kaptak, az könnyen hadbíróság előtt találhatta magát. Minden laktanyában sok ezer, tízezer, százezer lőszer volt, és minden egyes darabnak meg kellett lennie mindig. Így ez az ezerötszáz is különleges védelmet kapott. Ládájukat lepecsételték, lelakatolták, és menet közben egy pillanatra sem lehetett őrizetlenül hagyni. Marton pedig szidta miatta Bukovit, meg mindenkit, aki az eszébe jutott. A fegyver sem volt kisebb nyűg, és a kettő együtt megkeserítette az életét. Ezért is küldte vissza Bereckit a kocsihoz. Még csak az kellett volna, hogy kiderüljön, hogy a fegyverzet őrizetlenül maradt egy tó partján az árnyas fák alatt. Ez a kis fürdőzős megállás amúgy is számos helyen sértette a szolgálati szabályzat vonatkozó pontjait, és az egész felelősség az ő vállán volt.
Ezt a felelősséget és a lőszert akarta felhasználni Berecki bosszúja eszközeként, ezzel akarta megtorolni Martonon és Somodin mind azt, amit átélt, és amit valószínűleg át fog élni.
Lelkiállapotához képest átgondolt és gondos tervet dolgozott ki. Nem higgadt le egy pillanatra sem, de közben ugyanakkor jeges nyugalom szállta meg, eltöltötte a bosszú öröme. A lőszeres láda kulcsa és Marton pecsétnyomója, amivel a ládát biztosító gyurma-pecsétet megjelölték ott volt a főtörzs zubbonyának felső zsebében, ezt Berecki csak úgy mellékesen látta induláskor, a zubbony pedig ott hevert a vezetőfülkében, az ülésen. Kikapni belőle a kulcscsomót egy pillanat volt, három másodpercig tartott, amíg felugrott a platóra, öt másodperc volt kinyitni a ládát, és Berecki máris ott állt az ezerötszáz lőszerrel szemben, amelynek minden egyes darabjáért Marton és Somodi (aki, ne felejtsük, mint fegyvermester szerepelt a listán) volt a felelős.
Több megoldás is kínálkozott. A legegyszerűbb az lett volna, ha a másik ládából kiemel egy géppisztolyt, betáraz, aztán szépen lelő mindenkit a parton, elsősorban a katonákat, aztán azokat, akik szembe jönnek, meg azokat akik nem. Aztán magát. Nem ezt választotta. Voltak még fékek, úgy látszik, és nem akart meghalni. Ravaszabb, bonyolultabb bosszút ötölt ki, mint egy ilyen ámokfutást, melynek eredményét nem is láthatja. Belemarkolt a ládába, és vagy jó húsz töltényt egyetlen laza mozdulattal behajított az erdőbe, jó messzire, hogy eltűnjenek az aljnövényzet tövében. Újra markolt, újra dobott, majd harmadszor is. A terv egyszerű volt: megritkítja a láda tartalmát, aztán visszazárja szépen, lepecsételi, visszateszi a kulcsot a helyére, és beül a kocsiba, mintha mi sem történt volna. Aztán! Háhá! Aztán majd a laktanyában, mikor leadják a felszerelést, hát hiányozni fog vagy ötszáz lőszer. A lepecsételt ládából! Hát hogy is tűnt ez el? És ekkor lép fel ő, mint koronatanú! Bizony! Elmegy az elhárító tiszthez, és titoktartást kérve elmeséli, hogy ő bizony hallotta, mikor Marton, meg Somodi megállapodtak egy „gyanús külsejű” egyénnel, hogy „bizonyos célokra” átadnak lőszert! És akkor ő lesz a legfontosabb tanú. És védve lesz, mert egy ilyen fontos tanút az elhárító tiszt majd jól megvéd! Ez a két szarcsimbók pedig megtapogatja a maga tégláját a sitten! Meg bizony! És, majd ha nem is sikerül rájuk verni végül a nagy balhét, hát majd megszopják a kis balhét. Mert a lőszer csak el lesz tűnve, mert addigra ő már rég eljön egy eltáv alatt ide, és összeszedi, és elviszi, és talán még üzletelni is tud valamit velük.
Így szaladgáltak a gondolatok Berecki fejében, mikor meghallotta, hogy valami koppan a háta mögött, és mikor megfordult, akkor Somodit látta meg, aki már fenn volt a platón, és két hosszú lépéssel ott teremett, és mire bármit tehetett volna, kapott tőle egy hatalmas pofont, hogy megszédült, és le kellett ülnie.
6. Amelyben rögzítjük a pillanatot.
Rögzítsük ezt a pillanatot, ami nem azért volt fontos Somodi szempontjából lelkileg, mert 16 hónap alatt másodszor oldott meg valamit veréssel, hanem mert fordulópont volt számára.
Sok mindenben ellentmondunk látszólag az eddig elmesélteknek, de rögzítsük a tényt: Somodi bevonulásának első pillanatától eddig a pillanatig nem volt integráns része a katonaság rendszerének.
Használta a rendszert, hogy átvészelje, méghozzá nagyon is hatékonyan az itt töltött időt, de egyetlen tizedmásodpercig sem azonosult vele. Bonyolult okokból hagyta magát belesodoródni a seregbe, pedig megúszhatta volna, ha nagyon akarja, de – már meséltünk erről korábban - nem akarta. Menekült ide, ha nem is tudatosan, és a maga nagyon sajátos módján hasznot is húzott az ittlétéből. De nem gondolt magára úgy, mint katonára. Játszmát játszott a sereggel, hordta a ruhát, betartotta a formaságokat, és el is érte azt, hogy szabadon, és felelősséggel mozoghasson a zárt keretek között. Nem szégyellte, hogy büszke az előléptetéseire, pedig sorkatonáknak illett szemérmesen viszonyulni a saját rangjukhoz, és illő utálatot kifejezni az eseteleges előléptetés iránt. Somodi nem. Neki az egyre szaporodó csillagok azt jelentették, hogy jól játssza a játszmát, és otthon van ebben a világban, ami azonban nem kebelezte be. Független és önálló életet élt. Eddig a pillanatig.
Most, azonban, mikor Marton kérésére lehozott Bereckinek egy üveg jéghideg ásványvizet, és meglátta, hogy az – amúgy teljesen felfoghatatlan okból- két kézzel szórja a lőszert az erdőbe, hirtelen egy tized másodperc alatt katona lett, ő lett Somodi szakaszvezető, aki egy katonai bűncselekményt észlel, és azonnali intézkedéseket foganatosít a megakadályozására. Nem azért ugrott fel a vizes üveget elhajítva a platóra és ütötte le Bereckit, mert a saját felelősségre vonása lebegett a szeme előtt, ez most nem jutott az eszébe, (majd később) hanem mert a repülő lőszercsomók látványa megmozdította a benne lakó katonát, aminek jelenlétével eddig nem volt tisztában. A játszmát eddig lehetett játszani. Végül a sereg győzött. Utólag sokat gondolkodva a dolgon - olyankor, mikor szigorú akart lenni magához - belátta, hogy esélye sem volt így szabadnak maradnia. Máskor úgy értékelte, hogy végül is csak egyszer botlott meg a másfél éves kötéltánc alatt, és nem esett nagyot, függetlensége nem sérült. Nem nagyon. Szintén utólag azt is végiggondolta, hogy talán tisztességesebb lett volna az egészet lázadó, mindennek ellenálló, fogdáról fogdára vándorló brahistaként végigküzdeni, de belátta, hogy ez nem ment volna neki, főleg a fogdák zárt világa nem. Visszavonulhatott volna valamiféle belső emigrációba is, mindent végrehajtva, de senkihez sem tartozva, sokat olvasva, és magányosan, de nem volt magányos típus. Így hát ezt az utat választotta, és végül megperzselődött, és nagy becsben tartott belső szabadsága egy kis időre szabadságra ment.
A pillanatnyi helyzetet sok más, civilebb módon is meg lehetett volna oldani, például halk és nyugodt hangon megkérdezni Bereckit, hogy mit művel, mi a gond. Vagy csak simán lefogni, amíg lenyugszik (elvégre nagyobb és erősebb volt nála), és utána tisztázni a helyzetet. Ez a pofon a sereg pofonja volt.
Miután Somodi látta, hogy a másik átmenetileg harcképtelen, gyorsan biztonságba helyzete a lőszert, rácsapva a láda fedelét és bekattintva a lakatot, aztán visszafordult a lassan magához térő Bereckihez:
- Ne mozdulj, maradj ott, ha megpróbálsz bármit is, lecsaplak – ezt nem hangosan, de nagyon fenyegetően mondta. Aztán hátat fordítva leugrott a teherautóról és ment néhány lépést, addig, amíg Marton már láthatta, és nem vadul, de sürgetően kezdett integetni neki. Ez is katonai reakció volt. Lehetett neki bármilyen megoldása a helyzetre, Marton volt a parancsnok, végleges döntést neki kellett hoznia. Katonai szaknyelven Somodi most betartotta a szolgálati utat, és eleget tett a jelentési kötelezettségének. Mentségéül szolgáljon, hogy azért ebben már szerepet játszott az, hogy Martonnal inkább haverok, ha úgy teszik, amolyan barát-félék voltak, és Somodi bízhatott benne, hogy a főtörzs bölcsen dönt. Amúgy pedig annak a micsodája is a csalánban volt pillanatnyilag, joga volt megtudni, hogy mi helyzet.
Marton azonnal kapcsolt, hogy valami baj van, biztos lehetett benne, hogy Somodi feleslegesen nem hívja el a söre mellől, hagyva ott a magáét megmelegedni. Felállt, és néhány másodperc múlva már ott is állt a teherautó hátuljánál, szemével kérdezve, hogy mi a bánat van.
- Feri! Ez itt megőrült, marokszám hajigálta a lőszert az erdőbe, nem tudom mennyit dobált el, de a felső sor elég hiányos volt. Visszazártam a fedelet, itt a kulcsod. Kivehette a zsebedből. – foglalta össze Somodi a tényeket röviden, és várta, hogy Marton mit mond.
Marton nézte a lassan tápászkodó Bereckit. Huszonöt éve volt hivatásos, sok mindent látott, tudta, hogy ha egy katona alól kicsúszik a talaj, akkor annak mindig van oka. Ösztönös érzékenysége, tapasztalata sokat ért. Felmérte, hogy Berecki kikészült, ez a lőszeres akciója, és az arra kapott pofon felemészthette utolsó tartalékait. Ezzel több baj nem lesz. Az okot, mitől készült így ki, majd megtudja, de nem túl érdekes. Felrémlett, hogy Berecki a legutóbbi időkig Töttösi környékén lebzselt, és Marton kezdett ezt-azt hallani az alezredes körül kialakuló botrányról. „Aha, hát ez alighanem benne van nyakig. A mennykő álljon ebbe a Tóth Pistába, minek oszt be nekem egy ilyen bukott faszfejet egy ilyen útra, hogy aztán nekem bolonduljon meg.”
A helyzet mindazonáltal nem volt egyszerű. Mert hát elég szabálytalanul voltak ők itt ezen a vízparton, és ha ügy lesz belőle, akkor ezt még a fejére olvassák. A vezetőfülkében hagyott kulcsot és pecsétet is. Lecsukathatná ezt a szerencsétlent, hogy belefeketedik, de sokat kéne hozzá magyarázkodni. Döntött:
- Gyere ide!- szólt fel Bereckinek a palatóra. – Te meg ugorj már fel, nyisd ki a ládát, és nézd meg, hogy mennyi hiányzik.- mondta a Somodinak.
Az egy perc múlva jelentette a kellemetlen tényt: negyvenhét darab.
- Nna, fiam, - fordult Bereckihez - akkor most bemászol az erdőbe, és tíz perc múlva negyvenhét darab lőszert számolsz ide le. Ha nem, akkor rád veretek egy fegyveres szökési kísérletet, és annyit fogsz ülni, mint varjú a fán. Értesz? Na gyerünk.
Marton diagnózisa hajszálpontos volt. Berecki elkészült az erejével. Zombiként indult meg abba az irányba, amerre a leginkább hajigálózott, és rövidesen hüppögéssel vegyes zörgés jelezte, hogy sírva ugyan, de szorgalmasan keresgél az avarban.
Marton és Somodi csendben várakoztak, mindketten máson, és ugyanazon gondolkodtak. Somodi kezdte sajnálni az egész történetet, saját szerepének elemzésben viszont csak addig jutott, hogy nem tehetett másképp, erre a dobálózós jelentre nagyon rá lehetett volna fázni, és ez nem járta volna. A mélyebb gondolatok majd később voltak várhatók.
Martont praktikus dolgok foglalkozatták. Világos volt, hogy Berecki nem lesz képes levezetni a hátralévő 120-130 kilométert, de akkor ki? Végül legyintett gondolatban, belenyugodott, hogy neki kell majd a volán mögé ülni, de akkor ezt a faszfejet hátrazavarja, aztán majd Somodival eldumálgatnak hazáig.
Előkerült a könnyes szemű és földes kezű Berecki, zsebei dagadoztak az összeszedett lőszertől. Marton egy türelmetlen mozdulattal fölhessegette a platóra, maga is utána mászott. Csodával határos módon meglett az összes elhajított golyó (nagyjából egy csomóba hullottak) és a ládát már a teljes „lőszer javadalmazásra” lehetett visszacsukni.
Visszaszivárogtak a strandolók is, mintha kicserélték volna őket, nőt láttak, volt, amelyik szóba állt velük - bár nyilván csak plátói kokettálás folyt egy kis ideig – ittak valami hideget, legtöbben sört, meg fröccsöt, úgy ahogy parancsba adatott, és mindnyájan úgy érezték, hogy nem is olyan szörnyű dolog katonának, lenni, és úgysem tart a végtelenségig. Már csak 413 nap, és huss, ííígy fognak kireppeni innen. Lustán, lassan kapaszkodtak vissza egyenként, kulacsaik vízzel, a bátrabbjáé meg hűs fröccsel volt tele. Kicsit meglepődtek a változáson, hogy Marton mászik be a volán mögé, Somodi is előre ül, az eddigi soffőrük meg vöröslő szemmel kuksol itt közöttük, de nem foglalkoztak az egésszel. Egyikük megpróbált tájékozódni Bereckinél, de az röviden elküldte az anyjába, így maradék érdeklődésük is elmúlt. Felkelepelt az önindító, a harmadik próbálkozásra beugrott a motor, harákolt egyet a váltó, és a teherautó, fehér porfelhő közepette nekilódult a hazavezető útnak. Két korsó mosogatólévé melegedett sört, és kipirult arcú lányokat hagyott maga mögött.
7. Amelyben elvarrjuk a szálakat ebben a történetben, és így hívhatjuk epilógusnak is.
Azért Berecki pucájában maradt vér, nem sokáig sírdogált. Vasárnap este visszaérkezve azzal fogadták, hogy reggel nyolckor Bíró századosnál kell jelentkeznie. Ebből tudhatta, hogy megkezdődött a vizsgálat, hogy vele kezdik, és alighanem nem sok remény van megúszni. Másnap jelentkezett, jegyzőkönyvbe mondott néhány dolgot Bírónak, hogy annak legyen min elgondolkodnia, aztán kilenckor, egy hamis körletelhagyási engedéllyel és ez egyik társa kimenőruhájában kisétált a kapun, elsétált a tiszti lakótelepig, beült Töttösi kocsijába - amihez az alezredes még a szép napokban adott neki pótkulcsot bizonyos logisztikai feladatok lebonyolítása okán - és szépen elporzott Budapest irányába. Mire észrevették, hogy eltűnt, már Érdnél járt, és mire rájöttek, hogy Töttösi kocsijával tűnt el, addigra azt ott is hagyta Érden egy mellékutcában. Egy ruha boltban civil ruhát vett, a buszpályaudvar vécéjében átöltözött, az egyenruhát bedobta egy kukába. Bebuszozott Budapestre, és eltűnt a hadsereg számára. Angyalföldön dekkolt egy darabig, aztán három hét múlva taxival elvitette magát Győrbe, ott lopott egy autót, azzal elment még egy kicsit nyugatra, gyalog indult neki a határnak, és aztán ki tudja mi történt, valószínűleg átsuttyant valahogy, mert más hír nem érkezett róla többé. A rendőrség eddig jutott a keresésében.
Sokaknak tett nagy szívességet.
Sárkány elvtárs, az ágyhoz kötött Töttösi, a vizsgálatot vezető Bíró százados, és Bukovi egyszerre jutottak arra a meggyőződésre, hogy akkor most Berecki lehet a Keresztapa, a többiek meg csak figyelmetlenek és naivak voltak. Sárkány et. kapott egy komoly fegyelmit, Töttösit nyugdíjazták, de ez amúgy is várható volt, Bukovi pedig kapott egy kis ejnye-bejnyét, hogy egy sorkatona hogy tudott ekkora balhét végigvinni az alakulatában.
Aztán lezárták az egészet, és dandárparancsnoktól lefelé mindenki reménykedett, hogy Berecki végleg letakarodott a pástról, és nem kerül elő soha.
A sorállomány egy hétig röhögött, helyeselték a szökést. A gépkocsizóknál komoly Berecki kultusz alakult ki, mindenki úgy emlékezett, hogy a haverja volt. Minden katona neki szurkolt, és a legtöbbjük nem tudta, ez ügyben egy platformon vannak a tisztikarral.
Somodinak is nagyon tetszett, ahogy Berecki beleszart a ventilátorba, ráadásul megnyugodhatott, nem okozott végleges kárt azzal a pofonnal, maradt spiritusz a csávóban, úgy látszik. Emiatt nem kellett a lelkiismeretét vizsgálgatnia. Emiatt nem.
Somodi augusztus 15.én szerelt le. Nem énekelte a vonatablakból azt, hogy „itt hagyom a várost” mert nem ült vonatra a többiekkel együtt, hanem Locskó Bandival és másik három haverral itt maradtak még egy napot, Marton hívta meg őket a Duna-parti horgász-bódéjába egy halászlére és egy berúgásra. Az egy nap kettő lett, és Somodi, akinek nem volt sürgős, végül csak szombaton indult haza. Az állomáson sokáig búcsúzkodtak az ellenkező irányba induló Bandival, de aztán annak mennie kellet. A pesti vonat egy órával később indult, és Somodi ottmaradt egyedül a peronon. Nem lehetett tovább elbújni a tény elől: a katonaság véget ért, ez a zárójelbe tett másfél év elmúlt.
Ébresztő van.
Kislexikon
Miközben írtam ezt a … novellát?, hirtelen rájöttem, hogy az olvasók között nagy számban lesznek olyanok, akik nőneműek, illetve akiket már nem fenyegetett a sorkatonaság. Ezek a szerencsésen pechesek nem értenek, érthetnek néhány kifejezést, tényt, és az egész gondolkodásmódot. Nekik írtam ezt a kislexikont.
Nézzük csak:
„eltáv”, „kimaradás” „szabadság”
Varázsszavak voltak ezek!
Sorkatona a szolgálati utak kivételével három módon kerülhet ki a laktanyából.
A legkisebb egység a kimaradás („kimarcsi”) volt. Ez általában délután 5-6 órától 10-ig, éjfélig, ritka esetben, protekciós katonáknak, reggel hatig szólt. Kimaradás esetén tilos volt elhagyni a helyőrséget. Ilyenkor az embernek egy-egy kellemes kocsmázásra, mozira, ilyesmire futotta az idejéből. Ritkábban a városban megismert lánnyal, lányokkal lehetett randevúzni, de ezek a randevúk ritkán telítődtek komolyabb szexuális tartalommal. Katonai helyőrségek nőnemű lakói általában úgy tartották, hogy a sorkatona egyszer csak eltűnik, felszívódik, és amúgy is van otthon menyasszonya, az ember lánya könnyen pofára találhat esni. Esetleg teherbe is. Ha már katona – gondolták – akkor legalább valaki hivatásos, akinek jövője is van. Így aztán kis csókolózás, séta, némi tipi - tapi jutott osztályrészül a szerencsésebb sorkatonának leggyakrabban.
Az átlagos „kimarcsi” leginkább kocsmázást jelentett, lehetőleg még viselhető részegséggel befejezve. Nagyon berúgni nem volt érdemes, lehetett belőle baj, és reggel meg kelni kellett. Azért persze előfordult.
Az „eltáv”!
Az eltáv komolyabb dolog volt. Eltávozás volt a hivatalos neve, és szó szerint ezt is jelentette. A katona e l t á v o z h a t o t t a laktanyából, a helyőrségből, mehetett haza!
Erre mindig hétvégén került sor.
Két fajtája volt: rövid, és hosszú. A rövid amolyan kegyelemkenyér volt. Szombat déltől vasárnap éjfélig, hétfő hajnal hatig tartott. Ebbe nem sok minden fért bele. Elérni a déli vonatot, délután, este hazaérni, megenni anyu rántott csirkéjét, lemenni a kocsmába a haverokhoz, vagy találkozni barátnővel, menyasszonnyal, kihozni valamit a randiból, lefeküdni, aludni. Reggel ágyban lustálkodni, délelőtt már nyűgösen szédelegni, fél szemmel az órát lesve, ebéd, búcsú sör apával, állomás felé útba ejteni a kocsmát, időben kiérni az állomásra, út vissza, este tízkor megérkezni, a laktanya felé beülni valahová a többiekkel, éjfélkor beesni a kapun. Ennyi.
Nős katonáknak ugyanennek családi változata.
De azonban a hosszú! Az már döfi. Péntek déltől vasárnap éjfélig! Az ember időmilliomos lett. Jutott idő mindenre. Haverok, család, csaj, ivás, evészet, alvás, minden belefért. Egy hosszú eltáv komoly rekreáció volt.
Ez a két szabadulási lehetőség adható volt.
Nagyon nehéz lenne leírni tudományosan, hogy az egyes alakulatoknál mi, milyen szempontok alapján engedték el az embert. Hihetnénk azt, hogy az eltávozást meg a kimaradást azért biztosították a katonák számára, mert a hadsereg tisztában volt azzal, hogy ép eszű ember nem élhet tartósan szexuális, gasztronómiai, esztétikai élmények nélkül, és nem mellesleg néha ki is kell aludnia magát. Ez humánus szempont lehetett volna, azonban ez a fajta humánum nehezen volt tetten érhető a seregben. Lássunk tisztán, a kimaradás és az eltáv volt a répa az öszvér előtt. A katonák hatalmas tömegét elsősorban a kimozdulás lehetőségével lehetett fegyelmezni. Átlag katona számára az volt a cél, hogy időnként hazamehessen ezért sok mindenre rá lehetett venni. Aki ezzel nem foglakozott érdemben, az szépen bent penészedhetett, ülhetett, mint varjú a fán.