Katona-történet I. rész
Írta: Csató Gyula
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 722
Katona-történet
Balogh Feri emlékének
1. Amiben a katonák lőnek, és belenézünk Somodi szakaszvezető civil lelkébe.
1984 júniusának utolsó vasárnapján, délután háromkor, egy katonás fegyelmezettséggel rozoga Csepel 480-as darálta maga alá az utat valahol a Közép Dunántúlon, egyenletes és maximális 50 kilométeres sebességgel.
A platón tizenhét katona igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni és túlélni a sok órás utat. A tizenhétből tizenhatan újoncok voltak, négy hónapja nem voltak otthon, naponta voltak igénybe véve mindenféle felesleges marhasággal és megalázó ténykedésekkel, ráadásul nagyon meleg volt, de a plató utasai azért mégis elégedettek voltak. Elégedettek voltak, mert két napra kiszakadtak saját laktanyájuk szikrázóan feszes drilljéből, hogy átzötyögve a fél Dunántúlt egy másik laktanya szintén feszes világába csöppenjenek. De közte a szabadság, a kalandos utazás egy öreg teherautó platóján. Legtöbbjük még élvezte ezt a férfias díszletet, még fontos volt számukra az a hetykeség, ami arra készteti a világ katonaságának elsöprő többségét, hogy a platóról sajnálja le a nyamvadt civileket, és tegyen egyértelmű utalásokat az arra járó nőneműeknek. Újonc katonáknak általában ez az egyetlen élvezetük, és majd ez is elmúlik nemsokára, hogy végleg átadja helyét a katonaélet általános velejárójának, az unalomnak.
A kétrajnyi katona egy hadosztály szintű lövészversenyen vett részt, amit csapatban megnyertek (egyikük pedig egyéni bajnok lett), és győzelem esetére mindnyájuknak jutalom eltávozást ígértek be. Most még hisznek benne, hogy meg is kapják. Nem tűnt föl nekik, hogy egyetlen „idősebb” katona sem jelentkezett erre a lövészetre.
Nem jelentkeztek, mert ennél az alakulatnál kialakult gyakorlat szerint a jutalom eltávozásokat általában szabadság formájában adták ki, így ez a 18 hónapra jutó összesen tizenkét nap szabadság terhére ment, viszont a parancsnoki emlékezet úgy tartotta nyilván a jutalomból hazamenőket, hogy azok most jó sokat voltak otthon, tehát egyelőre nem szükséges nekik megismételni ezt. Így aztán a megjutalmazottnak lett mínusz két nap szabadsága, aztán hónapokig nem mehetett a saját háza tájára. A teherautón zötykölődő 16 kopasz még nem tudja, hogy a seregben ilyen bonyolultan is pórul lehet járni, és most még örül a hamarost esedékes eltávnak.
A lövészeten viszont valódi öröm is érte őket, mert a szombati eredmények láttán Marton főtörzs, aki ennek az alkalmi kompániának alkalmi parancsnoka volt, váratlanul csoportos kimaradást szervezett a csapatnak: felültette őket a teherautóra, és Bereckit, a „gkv”-t elnavigálta egy toleráns kerthelységig, ahol gyakorló ruhában is kiszolgálták a tikkadt honvédeket. Legtöbbjük négy hónap óta nem ivott egy korty sört sem, és embernek sem érezték magukat ugyanennyi ideje. Így aztán az alkonyati enyhülésben eltöltött másfél óra mindnyájuk számára ritka szép emlékké alakult. Legtöbben még évek múltán is emlékeztek a csendes sörös mámorra, és arra, hogy egy időre szinte elfelejtették katona mivoltukat.
A főtörzs, aki ettől a pillanattól mint „kurva rendes faszi” lett nyilvántartva, velük együtt ivott, közben vigyázott arra, hogy senki ne rúgjon be nagyon. Tehette, mert az egész murit ő fizette, így kézben tudta tartani a rendelések ütemezését. Egyikük sem tudta, hogy az étkezési pénzből, és az négyszáz kilométerre kiadott üzemanyag norma manipulálásából finanszírozta a mulatozást. A készpénzben kiadott kétnapi kosztpénzt a vendéglátó laktanya élelmezési szolgálatánál kellett volna befizetni, de a főtörzs nem tette ezt. A szolgálatvezető ugyanis régi haverja volt abból az időből, mikor még itt szolgált, és az egész ügyet előre levajazta vele. A pénzt elfelezték, a katonák pedig nem túl sok és nem túl jó kosztot kaptak a két ebédre, a vacsorára és a reggelire. Ezt nem vették észre, mert nem voltak jobbhoz szokva. Amúgy meg, ha tudták is volna, hogy itt sikkasztva lett a rovásukra, akkor sem nagyon érdeklődtek volna a dolog után. Azt pedig, hogy kosztpénzük sörré változott, és varázslatos két órát adott nekik, csak helyeselték volna.
Ha valaki kérdezte volna.
Lehet, hogy a békés ellazulás, a nyugodt éjszaka tette, de vasárnap csodákat lőttek, és végül fölényesen megnyerték a lövészversenyt. Átvették a díjat (egy szép ezüst kupát, amire egy, bátran a jövőbe tekintő katona volt gravírozva), lekezelt velük a dandárparancsnok tábornok, politikai helyettese, a törzsfőnök, aztán: „jobbra áttt, irááány az egynes, lépéés inddulj, iiirány a gépjármű, állllomány technikáraaa!”, és most itt kornyadoznak fél-boldogan, és próbálnak nem megsülni. 35 fok volt árnyékban. Remegett a levegő az út felett, olvadt az aszfalt, és a lagymatag menetszél sem enyhítette a kemenceforróságot.
Az abban az időben aktuális rendelkezés szerint személyszállítás esetén a honvédségi teherautókat tilos volt felponyvázni, így a szakasz katonáit minden akadály nélkül érhette a kora délutáni brutális napsütés. Igyekezetek különböző ravasz és teljesen eredménytelen módokon védekezni ellene, de mivel két eszköz hiányzott: a víz meg az árnyék, ezért hamar feladták az egyenlőtlen küzdelmet, és csendes apátiába süllyedve viselték a rájuk zúduló napot. Külön csapást jelentett, hogy röviddel indulás után, még a városból kivezető úton megállította őket a Katonai Rendészet járőre. Parancsnoka az egész vasárnap délutáni szolgálatért felgyülemlett ingerültségét Marton főtörzsre zúdította, érdeklődve aziránt, hogy ez egy cigánykaraván, vagy maga az idegenlégió, esetleg a Dél Albán hadsereg kommandója, mert az biztos, hogy nem a Magyar Néphadsereg egyik alakulata. Hadnagy elvtárs szarkasztikus hangot igyekezett megütni, és az egész még a szokásosnál is megalázóbb volt, a katonák számára, azért még külön is, mert a tegnap óta félistenkén tisztelt főtörzs kényszerült feszengésre a fejükre napvédőként borított törölközők, atléta trikók, a levetett ingek miatt. Hogy tovább ne feszüljön a helyzet, villámgyorsan hozták rendbe magukat, és így alig 15 perc vacakolás után már tovább is mehettek, de innentől semmilyen egyéni védelmük nem volt a meleg és a nap ellen.
A plató tizenhetedik utasa, Somodi szakaszvezető, mindezekkel nem törődött. Fordított, és helyes logikával most vetkőzött neki, még a bakancsát, zokniját is lehúzta, és úgy nyúlt el a hátsó deszkának támasztott málhazsákjának dőlve. Tapasztalt, öreg katonaként tudta, hogy innen, a hátralévő út során egyetlen járőrrel sem fognak találkozni, és senki sem fogja megállítani őket. Amúgy a meleg sem érdekelte. 16 hónapja volt katona, még kettő volt hátra, és semmi sem hozhatta már ki a sodrából. Ha meleg, hát meleg, a napok így is, úgy is múlnak, és az idő már neki dolgozik.
A többiek nem tudtak mit kezdeni vele. Szakaszvezető volt és „öreg”, így a négy hónapos újoncok számára valamilyen misztikus rangban volt, az ezredparancsnok és Czinege Lajos közé ékelődve hatalomban és mindenhatóságban.
Azonban nem foglakozott velük. Arra sem vette a fáradságot, hogy legalább egy kicsit ugráltassa őket. Az sem volt világos, hogy mit keresett ezen a kiránduláson. Nem volt a lövész csapat tagja. Nem lőtt egy felet sem. Fegyvert sem hozott. Nem sokkal megérkezésük után kimenőbe öltözött (egyedül ö hozta magával zsákja mélyén összehajtva), és eltűnt, csak ma délelőtt került elő megint, hogy csatlakozzon hozzájuk. A listán, mint „fegyvermester” szerepelt, de egyik fegyverhez sem nyúlt, még véletlenül sem.
Nem tudták, hogy egy héttel korábban, mikor ezt a kiruccanást kezdték szervezni, Somodi elballagott Martonhoz, akihez kora újonc korától jó, mostanra szinte baráti viszony fűzte, és megkérte, hogy vigye magával erre az útra. A főtörzs tágra nyílt szemű csodálkozással bámult rá, el nem tudta képzelni, hogy Somodi mi a fészkes fenének akarja a hétvégéjét azzal tölteni, hogy átrázatja magát a fél Dunántúlon.
„Van ott a főiskolán egy csaj, vele kéne prücskölnöm egyet, mert még a végén keres valaki mást erre a célra” adta meg a választ Somodi a ki nem mondott kérdésre.
Így már világos volt. Egy ingyen fuvar egy jó kúrásért megéri a kényelmetlen teherautózást. – vélte Marton, bár azt nem tudta, hogy Somodi csak félig mond igazat.
A csaj létezett, de az, hogy ágyba bújjon a fiúval, nem volt valószínű. Ezt a fejezetet már abszolválták, és be is fejezték. Bevonulásakor a lány világosan megmondta, hogy várni nem fog. Nem is tette. Somodi csak annyit remélt, hogy esetleg ott alhat a kollégiumban, ne adj isten direkt a lány szobájában, és vele, meg néhány szintén oda járó művész és tanár palántával tölthet egy intellektuális estét mozival, beszélgetéssel, olyannal, amiben nem esik szó a katonaságról. A lány – Éva – kedvelte Somodit, okos fiúnak tartotta, még lefeküdni is hajlandó volt vele, de komolyabb kapcsolaton nem gondolkodott. Ezt világosan meg is mondta a fiúnak akkor, mikor az, 16 hónappal korábban, nem sokkal bevonulása előtt, szerelemet vallott. Közölte, hogy ő nem szerelmes, de azért találkozhatnak, mert amúgy „jó fejnek” tartja. Legyenek jó barátok. Somodi udvarias, jól nevelt és gátlásos fiú volt, ezért nem azt válaszolta, amit szertett volna, miszerint rengeteg barátja van, és ebben az esetben inkább viszonzott szerelemre vágyik, hanem mosolyogva bólogatott, és úgy tett, mint akit örömmel tölt el ez a lehetőség. Nem örült. Ostobán és fölöslegesen szakított pár hete azzal a lánnyal, akivel három évig járt, élt, és aki boldoggá tette. Szakított, mert megtetszett neki Éva vagány fél-értelmiségi - művész léte, extravaganciája, baráti köre, és melltartó nélkül hordott nagyon szép mellei. Barátnője kedves, aranyos, vonzó volt és kiváló szerető, de ugyanakkor buta is. Nem egyszerűen műveletlen, alulinformált, hanem ténylegesen buta. Kedvessége és készséges teste sokáig ellensúlyozta ezt, de Somodi akkortájt már unta kissé. Éva körül szikrázott az élet, és sokat és jókat lehetett dumálni vele és a körülötte forgolódó hasonló figurákkal. A másik lány elképzelhetetlen volt közöttük, és Somodi elhatározta, hogy nőt, és életformát vált. Meghódítja Évát, otthagyja a langymeleg és végtelen lustaságra csábító munkahelyét meg Zsuzsát. Végre komolyan veszi a felvételit, felveszik oda, ahol Éva most elsőéves, és aztán ki tudja ?….
De hát nem.
Aztán gyorsan kapott kettő szimbolikus pofont, mert amikor kissé letörve megpróbált visszatörleszkedni Zsuzsához, akkor kiderült, hogy a lányra e rövid idő alatt is rátalált egy másik, okosabb hapsi, és ő bizony szépen hoppon maradt.
Aztán megjött a behívója. Ezt az istencsapását már várta egy ideje, de most számított rá a legkevésbé. Úgy érezte, hogy minden terve romba dől, és makacsul távol tartotta tudatától azt a tényt, hogy jó ideje nem voltak különösebb tervei, és a dolgok jelenlegi állása szerint nem is volt valószínű, hogy tervezne valamit a közeljövőben. Ha őszinte magához –de hát ki az – akkor beláthatta volna, hogy ezt a semmit akár a katonaságnál is folytathatja, legalább túl lesz rajta. Ehelyett valamiféle mesterséges pánikba esett, és nekilátott, hogy gyorsan mindenki, aki számít, megtudja, hogy behívták. Szorongó rettegése ellenére volt némi várakozás benne, mert sok –sok kocsmázást, búcsúbulit remélt a sajnálkozó tömegektől, továbbá néhány kisebb hódítást a szánakozó lányismerősök körében. Ez mind be is jött, és végül is Somodi elégedett volt, a behívóból kihozta, amit lehetett. Így aztán csak az utolsó napon kényszerült arra, hogy igazából megijedjen.
A katonaságban nem a várható fizikai megterhelés, a valószínűsíthető kényelmetlenségek taszították (nem a fenét), hanem a megalázottságra való esélye.
Somodi zsidó fiú volt egy asszimilálódódott zsidó Apával és goj anyai ággal. Ez önmagában is aknamező, de a szülők el is követtek minden olyan hibát, amit el lehet követni egy ilyen helyzetben.
Először eltitkolták előle a zsidó származást egész addig, amíg a gimnáziumban mindjárt az első héten egy etnikai hovatartozásra érzékeny osztálytársa bele nem verte az orrát a valóságba. Mikor a jó szüléket szembesítette ezzel a friss információval, miszerint ő zsidó, akkor apja előbb dührohamot kapott, halálra rémisztve a kis Somodit, majd rémisztését tovább folytatta, azzal, hogy már lehiggadva elmagyarázta, hogy azért titkolták el származását, mert zsidónak lenni veszélyes, és nem akarták, hogy elszólva magát, hátrányoknak tegye ki magát, esetleg jól elverjék, merthogy a zsidókat verik időnként. Mikor azonban felvetette, hogy hát ez baj, de akkor ő mégis csak a „választott nép” - hez tartozik, akkor apja megkapta a második dührohamot, egyszer és mindenkorra elejét véve annak, hogy Somodi büszke és elégedett legyen származásával. Így aztán szoronghatott kedvére az egész miatt.
Felemás származása, szorongása, külseje, gátlásai, érzékenysége szabad teret engedtek megalázhatóságának. Védekezéskép vastag rinocéroszbőrt növesztett lelkére, amin nem hatolhattak át azok a szavak, mondatok, gondolatok, amik célba vehették, feldúlhatták volna, ha meghallja őket. Ez a módszer egész jól bevált eddig, de Somodi mostanáig többnyire cizellált környezetben mozgott, amikor pedig nem (különböző fizikális munkahelyein például), akkor meg nagyon észnél volt, és vigyázott arra, hogy mit mond, és mit mondhatnak neki. Például, elcsórva az apai stratégiát – elvégre a copirightért eleget fizetett – nem kötötte mások orrára származását. Most viszont a lehető legkevésbé cizellált környezetbe készült másfél évre.
A bevonulást megelőző délutánon végig ezen kínlódott. Nem tudta, hogy elég vastag lesz-e a rinocéroszbőr, és mi lesz, ha a megalázódik annyira, hogy nem lesz ellene védelem. Ha a kimondott szavak bebújnak a bőr alá, és ott megtelepedve véresre karcolják lelkének azt a részét, ami már védetlen. Somodi tapasztalatból tudta, hogy ez nagyon szar következményekkel tud járni, ilyenkor felszabaduló indulatai gyilkos energiákat mozgósíthattak, és ezek vagy befelé robbantak, vagy kifelé. Egyik változat sem volt veszélytelen rá és környezetére nézve.
Ettől szorongva feküdt le a búcsúsörözés után, és aludt el, minden létező baromságot összeálmodva.
2. Amiben Somodi katonáskodik, karriert épít, szenved egy kicsit, révbe ér, és megismerkedünk másokkal is.
A sereg váratlanul nagyon jól ment Somodinak.
Jellemének, testének olyan alkotóelemei kerültek előtérbe, melyek átsegítették azokon a bukkanókon, melyeken minden bevonult ember el szokott esni.
Volt annyira fatalista, hogy mindent úgy fogadjon el, ahogy van, és ne zavarja, ha ötször kell fölöslegesen beágyazni, felmosni, takarítani, és minden más, helyi hülyeségből eredő feladatot végrehajtani. Kövérsége ellenére volt annyira szívós, hogy különösebb kínlódás nélkül kibírja a fizikai terhelést, és az első hét végére már megfelelő edzettséggel rendelkezzen. Kúszott, mászott, futott és végezte azokat a bonyolult mutatványokat, amik a katonai mozgáskultúrához tartoznak. Mindezek következtében lefogyott, ami jót tett neki.
Mindig jó közösségi embernek számított, és ez itt most fontos volt, mert létrejött egy egészen elfogadható bajtársias közösség, és ez elviselhetővé tette mindennapjait.
A legnagyobb veszélyt az öreg katonák jelentették (újonc ennél följebb nem lát), akik a kiképzés alatt, mint rajparancsnokok, tejhatalommal bírtak a kopaszok felett, és bármikor bármire utasíthattak bárkit, a megalázás tetszőleges eszköztárát bevetve. Somodi azonban félig tudatosan, félig ösztönösen egy zseniális, és egyszerű taktikai húzással elejét vette annak, hogy az öregek átlépjenek nála egy bizonyos határt. Azt tette ugyanis, hogy testsúlyából és új keletű edzettségéből származó előnyét kihasználva a legocsmányabbul piszok rajparancsnokot irgalmatlanul elverte. Ehhez persze mozgósítania kellett lelkének azon bugyrait, ahol a szorongás szülte vad agressziót tartotta féken. Ez is egyszerű volt, nem kellett más hozzá, mint csak annyi, hogy ténylegesen meghallja, amit Kiss őrvezető mond neki. Meghallotta, a szavakat cenzúra nélkül átengedte a tudatos énjének szűrőin, hagyta, hogy célba találjanak, és Kiss őrvezető máris kapott kettő parasztlengőt, egy gyomorrúgást, majd még három nagy erejű ütést, amitől a földre került, és ott Somodi elkezdte rugdalni, miközben vadul, de irodalmi igényességgel káromolta ellenfelét. Végül a többiek lefogták, és elcipelték onnan, mielőtt komoly kárt tesz földön embrionális pózban fetrengő emberben.
E húzás zsenialitása abban rejlett, hogy míg végrehajtásának váratlanságát és brutalitását Somodi ösztöneire hagyta, addig a körülmények és áldozata megválasztásában nagyon is tudatosan járt el. A bunyó a körletben zajlott, olyankor, amikor kettőjükön kívül csak ujoncok voltak jelen, és azok sem sokan. Kevesen ahhoz, hogy az információáramlás ellenőrizhetetlen méreteket öltsön, és elegen ahhoz, hogy Kiss őrvezető elpáholásának híre lappangva elterjedhessen.
A megvert tisztes pedig általános közutálatnak örvendett, nem csak rajának katonái, hanem a többi rajparancsnok között is, lévén igazi tőrőlmetszett patkány. Somodi azt is felmérte, hogy Kissben van annyi minimális intelligencia, hogy ne rohanjon majd fűhöz - fához megverésnek történetével. Részvétre ugyanis nem számíthatott, annál inkább volt valószínű, hogy a többi rajparancsnok is helyeselte volna Somodi eljárását, és ezt valószínűleg bajtársuk tudomására hozták volna keresetlen szavakkal. És ha mindez nem tartotta volna vissza, akkor a döntés meghozatalában segített neki Locskó honvéd, aki – miközben jobb karjánál fogva tartotta vissza a még mindig élénken kaffogó Somodit - utána kiáltott a lassan kifelé sántikáló embernek imígyen: - Bazzd meg, mi láttuk, hogy te kezdted, hát így pofázz bazzd meg!
Ez egy nem tervezett spontán eleme volt az egész akciónak, Somodi becsületére legyen mondva: erre nem gondolt, azt nem akarta, hogy ha hivatalos útra terelődik a dolog, akkor a többieknek hamisan kellejen tanúskodni, viszont kevésbé vált becsületére, hogy megörült a váratlan segítségnek.
A végeredmény teljesen kielégítő volt. A dolog a sorállomány berkei között maradt, ott viszont teljes mértékben ismertté vált, és Kiss őrvezető a kiképzés hátralévő részét számkivetett páriaként szédelegte végig. Somodiról pedig elterjedt, hogy jó lesz vele vigyázni, mert adott esetben megőrül. Híre megelőzte. Amikor véget ért a kiképzés és az újoncok a századokhoz kerültek, a friss húsra vágyó öregek bizonyos távolságtartó óvatossággal kezelték. Természetesen nem úszott meg mindent, de a többiekhez képest békességesebb élete volt.
Ezt a viszonylagos nyugalmat kihasználva rendezkedett be a századkörletben, foglalt el egy elfogadható felsőágyat kályhaközelben, és nézett körül, hogy mit kezdhetne a hátralévő 17 hónappal.
Szerencséje nem hagyta el, valamelyik korábbi életében elvégzett egy mozigépész tanfolyamot, és inkább kedvtelésből, mint komolyan, dolgozott is valamennyit, mint botcsinálta mozigépész. Ez most kapóra jött. Takarítás közben csendben megemlítette a dolgot a KISZ Klub arra lődörgő vezetőjének, egy alapvetően jóindulatú továbbszolgáló őrmesternek, aki két hónapja - az előző gépész leszerelése óta - kényszerült minden csütörtöki és szombati klubnapon arra, hogy saját kezűleg vetítsen a mozit türelmetlenül váró katonáknak, és már annyira unta az egészet, hogy inkább vállalta az életveszélyes fenyegetéseket, de nem vetített. Somodi bejelentése mennyből jövő áldásként érte, megszorította az addig csak látásból ismert újonc kezét, felrohant Trakó századoshoz, a zászlóalj politikai tiszjéthez, és kineveztette Somodit a klub technikusának, aki így másnap már vetítette is a „Nyolcadik utas”-t a filmre kiéhezett sorállománynak.
Ettől a pillanattól Somodi ázsiója ugrásszerűen megnőtt. Szívesen ült be a gép mellé és vetített minden lehetséges alkalommal, nem csak klubnapokon, hanem bármikor, ha erre megkérték. Az sem okozott gondot neki, ha ugyanazt a filmet egymás után kétszer is kikövetelték tőle. Részéről ez egyszerű számítás volt: kellemesebb a klubban – ami egyben kantin is volt – ücsörögni, hideg üdítőt, vagy a becsempészet sört - a hálás közönség önzetlen ajándékát - kortyolgatva nyomni a filmeket a szórakozásra vágyó ismerős és ismeretlen katonáknak esténként, dumálni, röhögni; mint heverni a körletben az ágyon és számolni, hogy mennyi van hátra ebből frászkarikatörésből, és terméketlenül gondolkodni és gondolkodni az egészen.
Gépész képzettségének hamar híre ment, és rövidesen a tiszti klubba is át-át rendelték, ha ott mozi volt a program. Népművelői készségeit mozgósítva hamarosan újított, az egyébkén csak kéthetente cserélt filmeket variálni kezdte, együttműködést dolgozott ki a város másik alakulatánál regnáló klubvezetővel, és kezdeményezésére a két laktanya összesen négy filmjét felváltva cserélgették egymás között. Így a katonák és tisztek egyik helyen sem kényszerültek arra, hogy két hétig ugyanazt az unalomig látott filmet bámulják. Somodi tartotta kezében ezt a filmbörzét, ami azzal az előnnyel járt, hogy hetente többször kellett a városon keresztül ingáznia politikai tiszti áldással. Pusztán az a tény, hogy kimehetett, embereket láthatott, nőket nézhetett a maguk valójában, valóságos polgári jólétet jelentett a laktanyán belüli világhoz képest, és annyit megengedett magának, hogy minden filmcserés séta alkalmával betért a feleúton lévő kávézóba, és ivott egy igazi kávét, valamilyen sütemény kíséretében.
Kettős életet élt ebben az időben. Gyakori napközbeni kimenői, esti filmorgiái tulajdonképp luxus életnek számítottak az egyébként nagyon szigorú laktanyában megszokotthoz képest. Ugyanakkor őrségbe járt, WC-t takarított, aknatelepítési és felszedési gyakorlatra vonult ki a többiekkel egy kopár fennsíkra (bár nem tartozik szorosan a történethez, de azért itt megemlíthetjük, hogy Somodi egy műszaki alakulatnál töltötte ezt a kis időt) ahol a szolgálatvezető hülyesége miatt három napig csak teán és kenyéren éltek, és kissé éhen haltak a végére.
A fizikai megpróbáltatások továbbra sem riasztották, de a harmadik hónap végén már nagyon unta az egészet. Erőszakot látott maga körül és surmóságot, nagyon nehéz emberekkel volt kénytelen együtt lélegezni a menekülés lehetősége nélkül, és a nélkül, hogy érdemben tehetett volna valamit az egész ellen. Hypó szaggal keveredett büdösség volt mindenfelé, de nem ez zavarta, hanem az, hogy senkit sem zavart a bűz, ami a mosdatlan emberekből és eldugult csatornákból áradt.
Április végére nagyjából elkészült lelki ereje túlnyomó részével, és kezdett tehetetlenül sodródni a depresszió felé. Úgy döntött, hogy most akkor haza kéne menni, legalább egy hosszú eltávozásra-ra.
Az eltáv azonban nem sikerült valami jól. Somodi szülei nem voltak jó passzban. Küzdelmük a pénzzel vesztésre állt, anyagi gondjaik azzal, hogy fiúk kilépett a háztartás- gazdálkodás bevételi oldaláról, és átköltözött a kiadási oldalara megsokszorozódtak annyira, hogy kezelhetetlenné váltak. Végül Somodi anyjának, ennek a zseniális és zabolátlan léleknek 22 év után először ismét el kellett menni egy gimnáziumba rajzot tanítani, mert festészetéből nem lehetett megélni. A dolog nem ment neki, egyszerűen alkalmatlan volt arra, hogy beilleszkedjen egy középiskola rendjébe. (Később legnagyobb sajnálatukra ki is rúgták, miközben mindenki szerette, a gyerekek megsiratták, kollégái virággal és bulival búcsúztatták. Az igazgatónő pedig e szavakkal adta át a munkakönyvét: „Nóra, hidd el, neked jobb lesz nélkülünk.” És ebben igaza volt)
A keletkező feszültségekből jócskán jutott Somodinak is, szülei mindig érettek hozzá, hogy kellő szinten tartsák az idegbajt, ezért a két otthoni éjszaka nem járt különösebb lelki töltődéssel. Ennek ellenére ragaszkodtak hozzá, hogy Somodi otthon aludjon, és minél többet legyen a társaságukban, bár barátai sűrű programot állítottak össze neki erre a 36 órára. Hiányzott nekik, ők is neki, de aztán mikor vasárnap kora délután apja a szemére hányta, hogy miért nem tett többet azért, hogy ne kellejen bevonulnia, és így romlásba döntenie a családot, Somodinak nagyon elege lett. Leginkább azért, mert az elmúlt hónapok alatt többször jutott eszébe, hogy a franc se tudja miért nem fogadta el ortopéd nagynénje segítő kezét, mert az még egy évvel ezelőtt felajánlotta, hogy közösen hazudjanak össze egy nyitott gerinc diagnózist. Úgy látszik, vágya, hogy elszabaduljon otthonról, erősebb volt honvédségügyi szorongásánál. Így aztán mérgesen és szó nélkül indult el otthonról, vissza a messzi helyőrségbe.
Apja két nap múlva írt neki, a levél szófordulatai bocsánatkérésre utaltak egy bizonyos olvasatban és Somodi tudta, hogy ennél több nem várható ebben az ügyben. Ezzel együtt maradt benne keserűség, annak ellenére, hogy a hátralévő időben szülei igyekezetek megkímélni öt életük rázósabb epizódjaitól.
Megérkezése után gyorsan illeszkedett vissza az otthagyott körülményekbe, és nekilátott, hogy minden értelemben berendezkedjen ideiglenes otthonában.
Szerencséje volt megint. A következő gyakorlat öt napos volt, és Somodi távolléte alatt komoly léket kapott a „katonák vizuális kultúrájának kiszolgálása” ahogy Trakó százados fogalmazott szabatosan, és úgy döntött, hogy Somodi olyan beosztásba kell, hogy kerüljön, ami lehetővé teszi, hogy mindig kéznél legyen. Így merült fel az ezred ruházati raktár, ami hagyományosan azoknak a furcsa lényeknek a menhelye volt, akikkel a honvédség nem tudott mit kezdeni, de annyira mégis integrálódtak a rendszerbe, hogy valami hasznukat lehetett venni. Somodi később sokszor megfigyelte, hogy ez a folyamat újra meg újra lezajlik, hogy bármilyen meglepő, de a seregben legtöbben a helyükre kerülnek személyiségük és képességeik szerint. Mivel elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez valami tudatos meggondolás következménye lenne, ezért úgy döntött, hogy nyilván valami organikus folyamatról, evolúcióról van szó; a hadsereg egésze, mint valami nagy élőlény, inkább állat jelent meg lelki szemei előtt, melyben a sejtek ősi erőktől hajtava foglalják el a nagy egész számára legoptimálisabb helyüket.
Általában az ötödik söre magasságában fejtette ki leggyakrabban ezt az elméletét a többieknek, akkor, amikor már rendszeres kimaradásokon üldögéltek és rúgtak befele a Pipában és a Restiben. A többiek pedig, Locskó Bandival az élen, rituálisan: „de a legnagyobb állat te vagy” kijelentéssel zárták le a filozófiai elemzést.
Akárhogy is, e képzeletbeli, vagy valóságos folyamat Somodit is utolérte, és a törzsszázadhoz vezényelve megkezdte tényleges katonai karrierjét a „ruha” raktárban, Marton főtörzs szárnyai alatt.
3. Melyben Somodi igazából befut, és életében először teljesen uralja a helyzetét.
Az ezred ruházati raktára egy hatalmas hangárszerű épületben volt, ahol sok száz négyzetméteren sok száz polcon soktízezres tételben lakozott mindaz, amit a katonák hordanak, belebújnak, fejükre tesznek, ezeknek millió kiegészítő kütyüje, valamint sátrak, pokrócok, lepedők és minden egyéb. Ezeken felül írószerek, irodagépek, gémkapocstól a könyvelőgépig, mely eszközök a katonai logika sajátos bakugrása miatt szintén a ruházathoz tartoztak.
Ezt a rendezett káoszt egyedül Marton főtörzs látta át, és jobb keze, Zsigó tizedes. Ők ketten tudták, hogy mi hol van, miből mennyi, és mikor mire van szükség.
Somodi három dologgal tudott azonnal zökkenőmentesen csatlakozni ehhez az összeszokott pároshoz.
Először is mindent megcsinált, amit mondtak neki, nem vitatkozott. A raktárban végrehajtandó feladatok elenyésző energiát igényeltek az aknatelepítéshez, lövészárok ásáshoz, harckocsi lövészteknő építéshez képest, melyek eddig kitöltötték az idejét. Persze 857 pokróc leszámolása, kötegelése sem valami felemelő feladat, de elviselésében segít, ha az ember fedett helyen van a késő áprilisi hűs esőben.
A másik eleme zavartalan beilleszkedésének az volt, hogy semmit sem látott. Marton és Zsigó finom, de észrevehető eszközökkel csapolták meg a Néphadsereg tulajdonát. Somodi minden lehetséges módon érzékeltette velük, hogy az élet e szeglete nem érdekli, nem üti az orrát mások dolgába, és részt venni sem kíván az egészben.
A harmadik elem szubjektív volt: az első pillanattól megkedvelte Martont, és ha az ember a közvetlen főnökével minden erőlködés, és seggnyalás nélkül tud jóban lenni, az megkönnyítheti az életet.
A főtörzs tipikus képviselője volt azoknak az eredendően intelligens, természetes jó humorral megáldott embereknek, akiket Somodi annyira kedvelt korábbi életeiben. Martonnak esze ágában sem volt például, hogy bármilyen módon gyötörje, ugráltassa a körülötte lévő katonákat. Egyszerűen kiadta az utasításait, aztán mindenkit békén hagyott. Pedig tudott katonás és kemény is lenni, Somodi látta, amikor fél perc alatt lerendezett öt dörzsölt öreg katonát, akik megpróbálták átverni valamivel.
Szóval rokonszenves volt, és Somodi nagyon örült, hogy sikerült kifognia magának ezt a helyet és ezt az embert, valószínűleg már leszerelésig.
Zsigóval sem volt különösebb baj. Egyszerű, mindennapi tapló volt. Két hét után megunta az öreg-kopasz viszonyrendszer hangsúlyozását, és onnantól korrekt viszonyban voltak, annyira, hogy leszerelése napján még egy sörre is meghívták egymást.
Az öregek leszerelését követően Somodi kényelemesen felkészült arra, hogy a lehető legjobb kondíciókkal töltse el a következő egy évet.
Általában szerencséje volt. De hát végül is szerencséje annak van, akinek van.
Itt volt például Bukovi ezredes, az alakulat, a laktanya és a helyőrség ingerült és goromba parancsnoka, aki egy éjszakai riadóra, amit váratlanul rendeltek el valahol a mennyekben, és ami mindenkit meglepetésként ért, kicsit kapkodva érkezett. Valószínűleg e miatt sikeresen elfelejtette, hogy a mindig az irodai szekrényében lógó „tábori” ruhája otthon van mosásban. Márpedig egy riadót átélő laktanyában egy „hétköznapi” ruhában őgyelgő ezredparancsnok olyan benyomást kelthetett, mint egy kamasz fiú a női napozóban: kicsit nevetségest, kicsit botrányost. Húsz percen belül várható volt a dandárparancsnok érkezése, úgyhogy Bukovi vészmegoldásként lerobogott a raktárba, ahol Somodi precízen tette a dolgát: békésen folytatta félbeszakadt éjszakai nyugodalmát. A riadó kapkodó hisztije messze elkerülte a raktár irodáját. Vigyázzba vágta magát, mikor az ezredes kifulladva beesett hozzá, rezzenéstelen arccal fogadta a parancsnak álcázott kétségbeesett kérést, és gyorsan, szakszerűen ellátta a parancsnokot megfelelő ruházattal, még váll-lapot, és csillagokat is szerzett a raktár mélyéről.
Ez a történet eddig egyszerű, de Somodi, csavaros észjárásával továbbfejlesztette: egy hét múlva kihallgatásra jelentkezett az ezredesnél, és udvariasan, de határozottan visszakérte a minden papír nélkül kiadott gyakorló öltözetet. Ez dupla vagy semmi játszma volt, járhatott volna azzal is, hogy üvöltve kidobják az ezredparancsnoki irodából, de Somodi másra számított, és igaza is lett. Bukovi ingerült és goromba tiszt volt, de jó katona, (bármit is jelent ez) és ily módon a szabályok embere. Az addig nem is ismert őrvezető szabályos eljárása tetszett neki, azzal is tisztában volt, hogy kellett egy kis kurázsi ahhoz, hogy beállítson hozzá. Megjegyezte tehát magának Somodit, és némi megbecsülést érzett iránta. Ennél többet az ezredestől nem is lehetett elvárni.
Így, ilyen és hasonló akciókkal egyengette saját útját Somodi, és szerzett magának megfelelő kapcsolati tőkét ahhoz, hogy kényelmes, és szórakoztató egy évet tudjon még eltölteni a seregben.
Most itt, az öreg Csepel platóján elnyújtózkodva, miközben hasát süttette a nappal, azon gondolkodott, hogy ez talán túl jól is sikerült.
Katonai élete a kerteken belül kellemes, kényelmes, szabad volt. Beosztása (ténylegesen Marton helyettese lett) sok feladattal járt, de ezek a maguk módján érdekesek, változatosak voltak (a pokrócokat természetesem már mások kötegelték), és sok jövést - menést tettek lehetővé. Katonakönyve „körbe” volt írva, magyarul akkor és oda ment, amikor akart. Haza is, bár erre nem mindig törekedett, szerette a kisvárost, ahol a laktanya volt, több kedvenc kocsmája is volt, ahol törzsvendégként tartották számon, ismerősei lettek, nőnemű is. Szolidan, de pénze is akadt, a raktárban nem lehetett egy kis mellékesre nem szert tenni.
Újoncokkal nem foglakozott, nem bántott senkit, és bár senki sem várta el tőle, vállalt szolgálatokat, kéthetente őrparancsnok volt, és ezzel a számba jöhető tisztesek létszámát bővítve nagy szívességet tett sok embernek. Több barátja, és sok haverja lett azok közül, akikkel együtt vonult, ellensége meg nemigen volt a katonák között. Nem dicsekedett még magának sem ezzel, de azért szemérmes elégedettséggel nyugtázta, hogy tulajdonképp népszerű személyiség a laktanyában. Élvezte is ennek minden előnyét. Kipárnázta mindennapjait. Pehelypárnázta.
De nem ezek a részletek voltak fontosak. A lényeg az volt, hogy teljes mértékben uralta helyzetét. Úgy tudta kézben tartani dolgait és a körülötte zajló eseményeket, ahogy addig még sohasem. Felnőtté válás lett volna? Talán nála a sereg elérte azt, amit másoknál esetleg sohasem, hogy érettebb lett? Nem tudta. Azt tudta, hogy nem egész két hónap múlva leszerel, és nem várja túl lelkesen. Jó lesz persze, el fogja énekelni a vonatablakból kihajolva, hogy: „Itt hagyom a vááárost”, és Pestre érve pocsolya részegre isszák magukat, aztán hazamegy és másnap nagyon betegen, de civilként fog felébredni. Aztán, nem tudja mi lesz. Otthon kell megint lakni, és meg fog bolondulni a jó szüléktől, vagy átköltözhet a nagymamájához, hogy vele éldegéljen, mint halálára váló unoka. Egyik sem vonzotta. Bevonulás előtt egy kutatóintézetben volt laboráns, ami jórészt abból állt, hogy a kísérleti macskák dajkája, gondozója és hóhéra volt. Ide nem vágyott vissza, csak akkor hová? Nem sok mindent látott maga előtt augusztus 15-e után.
Annyira nem volt bolond, hogy megtévessze a jelen nyugalma, stabilitása, és belekapaszkodva mostani életébe, beadja a „továbbszolgálati kérelmet”, amire Trakó többször is tett utalást, felvázolva egy esetleges tiszti karrier nemes ívét őrmestertől ezredesig. Nem, Somodi nem akart katona lenni, csak most még civil se, egyelőre. Hogy ne kellejen ezzel az egésszel foglalkozni, inkább a moston kezdte törni a fejét, leszarva a jövőt, hiszen ehhez aztán mindig is értett. Elsősorban az érdekelte, hogy Marton mi a francnak nem rendel el végre egy kis pihenőt, lehetőleg valami árnyékos helyen, lehetőleg ott, ahol lehet inni valami hideget, lehetőleg sört.
4. Melyben megismerünk egy párhuzamos életrajzot, és szörnyülködhetünk egy kicsit.
A vezetőfülkében még rosszabb volt a helyzet, hiába volt leeresztve mindkét oldalon az ablak, volt kitámasztva a szélvédő, a levegő nem nagyon akarat mozdulni. 35-40 fok is lehetett.
A tikkasztó ájerban ketten aszalódtak: Berecki honvéd, és Marton főtörzs, aki a melegtől félárbocra eresztett pillákkal szundikált. Mindketten trikóra vetkőztek, ingük és zubbonyuk az ülésen hevert, a sapkákkal együtt.
Nem sok szó hangzott el közöttük sem idefelé, sem most, a haza vezető úton. Marton általában elég közvetlen volt a katonákkal, de Bereckit nem nagyon ismerte, és a meleg nem is kedvezett a baráti csevelynek. Magában sajnálta, hogy Somodinak nincs jogosítványa, akkor azt ültette volna ide vezetni, és közben eldumáltak volna, de így maradt Berecki, és a sótlan hallgatás. Ezért aztán inkább aludt, bár a melegben jobbára valami rosszízű bólintgatásról lehetett csak szó. Fel-fel riadt tehát, és tompán azon gondolkodott, hogy valahol most már meg kell állni, mert ezek a legények ott hátul lassan megsülnek, amúgy vele együtt, de nem volt ötlete, hogy hol. Az út üres volt, a falvak csöndben nyúltak el a vasárnap délutánban, árnyékos pihenő sehol, és Marton visszasüllyedt abba félálomba, ami egyre jobban idegesítette.
Berecki is szenvedett a melegtől, de más okokból sokkal rosszabbul érezte magát, semhogy igazán észre vette volna a pórusaiból dőlő verejtéket, a szomjúságot, és kezének, szemének fáradását. Kapaszkodott a kormányba, szeme látta az utat, de esze egészen máshol járt, és fogcsikorgatva őrlődött azok közt a gondolatok között, amik hetek, pontosan két hete és hat napja nem hagyták élni.
Az volt a baj, hogy nem értette, mi történhetett vele, mi romlott el ennyire körülötte, mint amennyire elromlott
Berecki pesti gyerek volt, angyalföldi, annak mélyebb rétegeiből. Bevonulása előtt valahol a törvényesség és a kisstílű gazemberség határmezsgyéjén mozgott ide-oda. Teherautó sofőr volt, a hat gyerekes melós szülőktől több iskoláztatást nem lehetett várni: nyolc osztály, egy vasas szakma és az MHSZ ingyenes tanfolyama, végén egy teherautóra érvényes jogsival. Berecki végül ezt használta megélhetésre, fekete fuvarokkal, üzemanyag sefteléssel egészítve ki a havi borítékot. Mindenapjai a meló, kocsmázás és a banda háromszögében teltek. Egy kisebb csapatnak, „galeri”-nek volt oszlopos tagja, és bár elég kistermetű volt, ravaszsággal és ingerült agresszivitásával elérte, hogy amolyan másodtiszt legyen belőle a „Bivaly” mögött, aki a főnöki tisztet töltötte be. A galeri tagjaként Berecki számláján egy betörés, hat autófeltörés, és egy csoportos nemi erőszak gyűlt össze az évek során. A nem csoportosan elkövetett nemi erőszakok száma több volt, de ezek kivétel nélkül közte és a felpofozott, megfélemlített lányok között maradtak. Egyiket sem sikerült rábizonyítani. Mindösszesen egyszer kapott felfüggesztett három hónapot, egy jól sikerült kocsmai bunyó miatt.
„Ilyen gyerek vagyok”- szokta mondani, ha valaki megpróbált a szemére hányni valamit. Ilyen gyerek volt.
Amikor a környéket felvigyázó körzeti megbízott hivatalból tudomást szerzett arról, hogy Berecki megkapta a behívóját, nagyon megörült. Első örömében el is sétált a Frangepán utcai földszinti szoba-konyhához, ahol otthon találta Bereckit, és nem barátságos szavakkal a tudomására hozta, hogy meg ne próbáljon kibújni a katonaság alól, mert ha bármilyen orvosi igazolással is próbálkozik, ő utána megy, és nem nyugszik addig, míg ki nem deríti, hogy ki hamisította, aztán meg nem nyugszik addig, míg meg nem kapja az ezért járó három évét. Berecki, aki valóban valami ilyesmin törte a fejét, megértette, hogy nem lesz kibúvó, mert ha rászállnak, akkor a „Doki”, aki nagyban árulta a hamis papírokat, egy fél pillanat alatt feldobja, és akkor börtön lesz, és utána katonaság, ezt pedig nem szerette volna. Belenyugodott tehát, hogy akkor most pénz, ital és nő nélküli másfél éve következik, de nagyon nem bánkódott, úgy gondolta, hogy ha ügyes lesz, akár még ott is megtalálja a számítását, és lesz ital is, pénz is, talán nő is. Így vonult be egy szintén rekkenő augusztusi napon majdnem egy évvel ezelőtt.
Az első időkben nem sok utalt arra, hogy az élet császárává válna a seregben. Kiképzés után teherautóra ültették, vezetett, de előnye nem származott belőle. Egy kopasz volt a sok közül, természetesen vacak, hosszú, fárasztó utakra osztották be, az üzemanyaggal meg szorosan el kellett számolnia. E mellett adhatta a szolgálatokat megállás nélkül. Őrség, alegység-ügyelet, telephely-ügyelet, konyha-ügyelet váltogatták egymást az eltelő napok, hetek során, és Berecki kezdte magát nem jól érezni a bőrében. Nem erre volt berendezkedve. Civil életében, a bandával a háta mögött, mindent elért, amit akart. Ennek itt nyoma sem volt. Kívülállóvá vált, mert a gépkocsizók túlnyomó többsége vidéki volt, a seregben pedig hol lappangva, hol nyíltan kitört a vidék-főváros ellentét, ekkortájt nyíltan, és Berecki a kellős közepén találta magát. Ráadásul a pestiek sem szerették, nem fogadták be; az az erőszakos, nagy dumás stílus, amit képviselni próbált nem jött be az agyonfárasztott, az állandó szolgálatokba becsömörlött katonák között. Általában röviden leállították, egyszer egy pofont is leakasztott. Az öregek arisztokratikus távolságtartással ugráltatták őt, meg a többieket. Ez volt a jobbik változat, mert a „középső időszakos” gumik a kopaszlét alóli friss felszabadulásukat azzal ünnepelték, hogy rávetették magukat az újoncokra, ott nyaggatva őket, ahol csak lehetett. Ebből Bereckinek bőven kijutott. Nem volt jó neki, na. Hagyjuk most, a moralizálást, hogy megérdemelte, vagy nem, a sereg egy ilyen intézmény, általában nem jó benne lenni, és azon belül újoncnak lenni a legkevésbé jó.
Három hónap telt el így, Berecki egyszer volt otthon egy hétvégére, akkor mindenkit elárasztott mindenféle légből kapott történetekkel, azzal, hogy ki mindenki kaphatta be neki, és mennyit seftelt össze már eddig is, de ez sovány vigasz volt. Ráadásul a banda szétesőben volt, Bivalyt lecsukták, nem is kevésre, és az interregnum csatározásai lassan felmorzsolták a tagságot. És ő pont ilyenkor nincs itthon…bassza meg. Nem a legjobb kedvében tért vissza, azzal a tudattal, hogy egy hosszasabb vezetési gyakorlat vár rá valahol a Bakonyban. Bassza meg még egyszer!
Sorsszerűen élete e nehéz pillanatában állt be az a fordulat, amire várt. A szerencse végre rámosolygott. Töttösi alezredes volt az az ajándék, amit az istenek Berecki megsegítésére küldtek.
Töttösi technikai főnöke volt az ezrednek, hozzá tartozott minden, ami kerekeken, lánctalpakon, vagy akármin ment, de főállásban alkoholista volt. Ezért, vagy másért, Töttösi lopott, mindenki mást megszégyenítő mértékben. Alkatrészt főleg, szerszámot, gumit, és minden mást is, amihez hozzáfért, amit pedig ellopott azt el is adta.
Töttösinek ehhez a nagyvonalú tevékenységhez két emberre volt szüksége: egy műhelyfőnökre, aki aláírta és, lepecsételte az igénylő lapokat, illetve aki elérte, hogy az el-elromló géppark alkatrész utánpótlás nélkül is hadrafogható legyen, és kellett egy ember, aki feltűnés nélkül kihordta az eladott árut a megrendelőkhöz. Ez, a bevett gyakorlat szerint, egy sorállományú sofőr volt, mert annak kevesebb pénzt kellet adni, és mert azok másfél évente eltűntek a süllyesztőben, és így nem tudtak a kívánatosnál jobban beágyazódni a folyamatba. Augusztusig Marcz őrvezető volt a szállító, de ő leszerelt, kicsit szomorkásan, mert tudta, hogy az életben még egyszer ilyen könnyen nem fog pénzhez jutni, mint a Töttösi segédeként eltöltött idő alatt. Azóta az alezredes nem talált pótlást. Ez elég kellemetlen volt, mert így maga volt kénytelen hurcolni a holmikat a saját Zsigulija csomagtartójában, ami nem volt teljesen kockázatmentes. Egy ZIL főtengely másképp fest a műhelykocsiban, mint egy civil rendszámú személyautóban. Nagyon kellett volna már valaki, akit rá lehet ültetni arra a kocsira.
Véletlenül botlottak egymásba. A nagy találkozás a műhelyben történt, ahová Töttösi egy késő este, egy kis névnapi iszogatás után beszédült, tökrészegen, hogy keressen magának egy balekot, aki hazafuvarozza. Ez rendes szokása volt. Neki nem járt saját szolgálati autó, sofőrrel, mint Bukovinak, meg a helyettesének, és emiatt meglehetősen sértődött volt. Ezt úgy jutatta kifejezésre, hogy a saját autóját vezettette valamelyik gépkocsivezetővel, ha nem volt kedve vezetni, vagy berúgott. Emberei nagyon utálták ezt, mert a peches sofőr teljesen szabálytalanul került ki a laktanyából, és a szerencsés megérkezés után laposkúszásban osonhatott vissza igazolvány nélkül, gyakorlóruhában, és mászhatott vissza a kerítésen, ami kellemetlen következményekkel járhatott, Töttösinek pedig esze ágában sem volt megvédeni az esetleg megbukott katonát. Ilyenkor tehát bujkált előle minden sorállományú lélek, Berecki nem, mert nem volt hová, ügyeletes volt, ott kellett ücsörögnie a telephely büdös kis pihenőjében. Töttösi egy rövid mordulással kiparancsolta a tiszti parkolóba, bemondta a címet, mint egy taxiban, és hátradőlt. Közben tökéletesen elfelejtkezett róla, hogy a csomagtartóban egy új ZSUK kuplung várt arra, hogy másnap hajnalban elkerüljön a „Dózsa” MGTSZ. gépműhelyébe. Mellette négy kiló szarvashús, egy hálás vadász ajándéka, aki egy pár UAZ féltengely kapott tőle. Mikor megérkeztek a tiszti lakótelepre, Töttösi úgy döntött, hogy nincs kedve cipelni, ezért Bereckit hátraküldte a csomagtartóhoz, hogy vegye ki a húst, és hozza utána. Berecki először a feketén csillogó vadonatúj kuplunggal nézett farkasszemet, aztán az alezredessel. Egyikük sem szólt egy szót sem, mindketten igyekeztek villámgyorsan gondolkodni, és más-más szempontból, de ugyanarra az eredményre jutottak. Töttösi benyúlt a zsebébe, kivette a tárcáját, kivett kétszáz forintot, és Berecki felé nyújtotta: „Menj vissza”- csak ennyit mondott. „Holnap reggel nyolckor jelentkezz nálam!” - tette hozzá. Lényegében megállapodtak. Berecki boldogságba úszva, és kétszáz forinttal gazdagabban osont vissza a laktanyába. Elhatározta, hogy most fordulni fog a kocka, és tényleg bekaphatják neki majd jó néhányan, és seft is lesz.
Bekaphatták, és seft is lett.
Kilenc jó hónapja következett. Töttösi gátlástalanul űzte az ipart, sokfelé kellett szállítani: TSZ-nek, maszek autószerelőknek, általában olyanoknak, akiknek fontos volt a gyors alkatrész utánpótlás, és nem támaszkodhattak a hiánygazdaság ritmusára. Ennek megfelelően vonódott be Berecki egyre jobban és jobban, és került egyre kivételezettebb helyzetbe. Megkapta a két műhelykocsi közül a jobbikat kizárólagos használatra, és Töttösi kinevezte „műhelyírnoknak”. Ilyen beosztás nem létezett, így papíron továbbra is gépkocsivezető volt, de ezzel akkor senki sem törődött. Ténylegesen az alezredes irodája előtti kis kutricában volt egy asztala, és mint hírvivője, titkára, és irodatakarítója funkcionált. Amikor aztán dolog volt, akkor kocsira ült, és vitte a holmikat oda, ahová kellett. A fennmaradó időben azzal foglakozott, hogy mindenkinek alávágjon, akinek tudott, és akinek nem tetszett a pofája, vagy megítélése szerint zavarólag hatott a szégyenteljes első három hónapban. A többiek először csak irigyelték, aztán félni kezdtek tőle. Bár az egyszerű gépkocsizók és Töttösi között volt néhány tiszt, meg tiszthelyettes, de Bereckinek nagy szava volt, az alezredes sokszor, sok mindenben hallgatott rá, és ezt ő ki is használta. Szép idők voltak, megkérgesedett lelkű öreg katonák gazsuláltak neki egy kis jóindulatért, azt a fickót, akitől a pofont kapta lecsukatta 15 napra, és nagyon sok ember fizetett neki nagyon sok italt. Pénze lett, méghozzá sok. Költötte is, kocsmákra, meg nőkre. Majdnem minden hétvégén otthon volt, és most már megalapozottan hazudozhatott össze mindent, ami az eszébe jutott, ennyi pénz láttán el is hitték neki.
Így teltek a hónapok, és Berecki katonaideje alig több mint felénél azon gondolkodott, hogy mi lesz utána, mert egy ilyen aranybányát nem szívesen hagyott volna ott, és mindeközben nem szimatolta meg a veszélyt, annyira okos azért nem volt. Így számára láthatatlanul gyűltek és gyűltek a felhők. Aztán két héttel és hat nappal ez előtt Töttösi nem jött be, és azóta sem. Kórházba került, mert azon a vasárnapon, a hétvégi komolyabb ivászat után szervezete feladta az egyenlőtlen küzdelmet és összeomlott. Rosszul lett, mája és szíve egymással versengve állt le, kísérőjelenségként ráadásul lezuhant a lépcsőn, össze-vissza törve magát, és vasárnap délutántól több orvos azzal töltötte az idejét területi Katonai Kórházában, hogy a puszta életéért küzdött. Hétfőn még vesztésre álltak. Az érdeklődő Bukovit úgy tájékoztatta a kórház parancsnoka, hogy alighanem új technikai főnököt kell keresnie, mert ha ez meg is marad, akkor is nyugdíjazni kell. Bukovi megköszönte a tájékoztatást, és nagyon megkönnyebbült, nem kedvelte Töttösit, és halványan érzékelte, hogy az alezredes körül valami nagyon nem stimmel, csak azt nem tudta, hogy mekkora a baj, és legrosszabb álmában sem gondolta, hogy igazából mekkora. Mindenestre segítséget kért a dandártól, mert a technikai helyettesének helyettese hónapok óta a nyugdíjazás előtti szabadságát töltötte, és valaki kellett neki, aki ért a gépekhez és a sofőrökhöz. Kérését nagyon gyorsan teljesítették.
Az első pillanatokban Berecki sem tudta felfogni, hogy mekkora a baj. Eltelt egy főnök mentes hétfő, ebben semmi szokatlan nem volt, Töttösi mostanában gyakran volt hétfőnként beteg, a hétvégék sűrűek voltak, szívesen toldotta meg egy nappal. Berecki nem jött zavarba, tette a dolgát, aztán kedden is. Leszállított egy ZIL szélvédőt, ezt már két hete várták a Volánnál, a hálás műhelyfőnök egy százassal megtoldotta a vételárat, ezt zsebre vágta, a többi pénzt szokás szerint három felé osztotta, 70% a főnöké, 20% a műhelyé, 10% az övé.
Szerdán megérkezett a dandártól ideiglenesen Töttösi pótlására vezényelt Bíró százados, és Berecki elbizonytalanodott, mert világossá vált, hogy valami változás lóg a levegőben, és erre nem volt szüksége. De félni nem félt egyelőre, gondolta egy-két hetet majd átvészel az új főnök alatt, aztán majd visszajön az igazi, és minden megy tovább.
Pénteken Bíró százados megkérdezte Bereckit, hogy ki is ő tulajdonképp. Eddig annyit tudott róla, hogy kint ül az iroda előszobájában, időnként eltűnik, visszajön, kitakarítja az irodát, és általában mindenben igyekszik rendelkezésére állni, például kávét hoz a kantinból, de Bíró nem ismert ilyen jellegű katonai feladatkört és szerette volna pontosítani, hogy ki veszi körül ilyen szorosan.
- Jelentem, én vagyok a műhelyírnok!- válaszolta Berecki öntudatosan. Bíró pedig belenézett az előtte heverő papírhalmazba. Már két napja olvasta Töttösi papírjait, és kezdett felállni a hátán a szőr, kezdte sejteni, hogy mivel áll szemben, és nem volt boldog attól, hogy neki kell kiborítania a bödönt ennél az ezrednél. Hétfőre kért kihallgatást Bukovitól, és tudta, hogy nem fog kellemes híreket mondani új parancsnokának. Ehhez képest ez egyszerűbb ügynek tűnt. Némi silabizálás után felnézett az előtte laza vigyázban álló katonára, és nyugodtan csak ennyit mondott:
- Nincs ilyen beosztás az állománytáblán, honvéd elvtárs. Mi a tényleges beosztása?
- Gépkocsivezető- válaszolta Berecki, és a verejték végigcsorgott a hátán, most már tudta, hogy baj van, nagy baj.
- Akkor, honvéd elvtárs, menjen le a telephelyre, és szóljon Tóth főtörzsőrmesternek, hogy szolgálatra jelentkezik, és ossza be magát valamelyik gépjárműre.
Berecki válaszolt valamit szabályszerűen, hátra arcot csinált, és kimasírozott az irodából, nem tudta, hogy verejtéktől feketéllő ingének látványa milyen sokat elárul Bírónak arról, hogy mekkora kupac szart kell innen majd kitakarítania.
Így bukott le Berecki az egyszerű gépkocsivezetők közé, illetve mindjárt tovább, lejjebb, mert a bukott diktátorok sorsa bizony keserves, és a nép bosszúja rettenetes tud lenni. Tóth főtörzs, megérezve a kurzusváltást, 4 perc alatt (ennyi kellett a papírmunkához) vette le a műhelykocsiról, és osztotta be javításra váró alkatrészeket pucolni. Este Litkai szakaszvezető közölte, hogy ő az ügyeletes gkv. A már kiírt eltávozását röptében vonta vissza Szilágyi zászlós, a gépkocsizók szolgálatvezetője. Hétfőre stabilizálódott a helyzet a gépkocsizóknál, kialakult a rangsor: öregek, gumik, kopaszok, Berecki. Végső megaláztatásként beosztották a 14-29-re az egyetlen öreg Csepelre, amit mindenki igyekezett elkerülni, mert ugyan nagy teherbírású, jó terepjáró kocsi volt, de nagyon kényelmetlen, büdös, és menet közben úgy rázkódott, mint aki még nem itta meg a reggeli felesét. Mindennek tetejében az istennek sem volt hajlandó ötvennél gyorsabban menni. Nem is engedték gyakran hosszabb útra, erre a hétvégi kiruccanásra is csak Berecki kedvéért, hogy nagyobbat szívjon, és aszalódjon csak szépen a 35 fokban az oda-vissza a legalább 400 kilométeres úton.
Berecki úgy viselte a rázúduló csapásokat, mint a bokszoló, aki a második menet közepén kapott egy nagyon nagyot, és most szédelegve próbál talpon maradni, miközben újabb és újabb pofonokat kap. Rosszul viselte. Pont volt az i-re volt ez a hétvégi menet, ő, aki eddig másokat küldött ilyen büntető utakra, most maga kényszerül elviselni egy szép hosszút. Sok volt ez, és ráadásul világossá vált, hogy Töttösi nem fog visszatérni, a háttérben pedig kezdett kibontakozni egy nagyszabású vizsgálat. Bukovi már kétszer is lent járt a telephely raktárában Bíróval, és egyre komorabbak voltak mindketten. Berecki végső mentsvára, Sárkány elvtárs, a műhely főnöke, aki a másik háttérfigurája volt Töttösi ügyeinek, látványosan kerülte a találkozást vele az utóbbi időkben, világossá téve, hogy kire lesz itt kenve minden.
Így álltak az ügyek most, és Berecki csak ezzel tudott foglakozni, miközben kapaszkodott a kormányba, és meredten bámulta a kanyargó utat.