Katedrács
Írta: Horák Andrea Kankalin
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 312
Katedrács
Ne ünnepeljetek!
Szűk
a tanterem
két négyzetméteren,
keskeny mezsgye,
csak helyben topogok
börtönömbe zárva,
nincs gyerekzsivaj,
faltól falig tartott órák
katarzissal nem járnak,
a laptop piszkosul személytelen,
kopnak
a betűk a billentyűzeten,
a terhelés lassan amortizál
– bár alig szegi kedvem –,
elnyűhetetlen anyagból vagyok;
fiam épp füvet nyír,
én vacsorát főzök,
sütemény jár mellé,
bodzaszörp,
gondtalan csevej
és felhőtlen nevetés;
Montessori híres elszántsága
munkálkodik bennem,
pedagógus vérvonal
és szakmai alázat,
ám mégsem kerek a világ;
nagyapám a nemzet napszámosa volt,
én rabszolgaként húzom az igát,
ám a számítások szerint
minden a legnagyobb rendben,
bár csak a számítók
értik a képletet,
mert fejemben nem áll össze
a hivatás matematikai trendje,
naprakész táblázatokban
vergődik az igazság,
én viszont emberi sorsokat látok,
orromnál tovább –
a gyerek nem statisztikai adat!,
nem darab-darab;
lelkesen hirdettem –
„tanítanék mosolyt, álmokat, reményt”,
ma
értetlenül,
megtépázott hittel,
füstös romok foglyaként
élem a láncra vert szabadságot,
hol a bizalom ismeretlen,
ám börtönbe zárni a szellemet
nem lehet,
szabadon szárnyal –
hát lesz még repülés,
hallik madárdal,
zsendül új tavasz,
és sok fecske csivitel nyarat;
addig
hajnali négy és öt között,
muskátlis balkonom csendjén
mézes zöld teám gőzölög,
nyugat felé fordítom tekintetem,
mert
szűk a tanterem
két négyzetméteren.
Ne ünnepeljetek!