Karantén

Írta: Ferenczfi János


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 323



Karantén

Másodközlés: Megjelent a  DunApart folyóiratban

József Attilát kiadni nem volt jó üzlet, Radnótit pedig egy idő után nem is lehetett. Érdekes látlelet a korról, hogy az 1920-as és ’30-as években kikből tudtak pénzt csinálni a kiadók.

Aki e sorokat olvassa, az fel tudná sorolni? Ugye nehéz lenne?

Úgy tűnik, abban a korban azok szereztek leginkább népszerűséget, azok értek el sikert, azok váltak a kulturális élet, s azon belül az irodalom hatalommal bíró személyiségeivé, akiket néhány generáció után elfelejtettünk.

Jankovich Ferenc írt cikket 1943. szeptemberében „A mai magyar líra” címmel, amelyben Radnóti Miklóst még csak meg sem említi. Abban a korban egy „nem árja” költőt létezőnek elismerni nem volt „okos” dolog. A cikkíró azonban okosan elhallgatta a létezését azoknak, akiket akkor nemlétezőnek tekintettek. Ez megfelelt a hitleri uszályba sodródó, fasizálódó ország torz értékrendjének. Ugyanő, talán a mindenkori hatalom iránti lojalitásáért két Baumgarten-díjat kapott (1939-ben és 1943-ban), egy József Attila-díjat (1955-ben), és egy Kossuth-díjat (1956-ban). Az 1971-ben bekövetkezett haláláig elismert, sikerre ítélt szereplője volt a magyar irodalmi életnek. Hát nem tökéletes életpálya?

Tud a kedves Olvasó Jankovich művet idézni?

És tud a kedves olvasó olyan említésre sem méltó szerzőtől idézni, mint Radnóti Miklós?

Most, hogy elvégeztük ezt az önvizsgálatot, nem csupán azt szűrhetjük le, hogy az irodalmi közelmúlt sok szereplőjéről szinte alig tudunk, de azt is, hogy a mindenkori hatalom hű katonái, akik mindig érvényesülni tudtak, jó portásként döntenek arról, hogy kit engednek a létező alkotók világába, s kitől tagadják ezt meg.

Radnótit zsidó származása miatt kezelték úgy, mintha nem is létezne. Holott nyilvánvalónak kellett lennie akkor is már, hogy korának egyik kiemelkedő alkotója. Az őt elhallgatókat messze meghaladó jelentőségű alkotó. A mai korban is van „ideológiai” ok arra, hogy akik megszerezték maguknak ezt a hatalmat, portásként döntsenek kortársak irodalmi létezéséről, és mindenféle erkölcsi kétely nélkül zárják a nemlétezés karanténjába azokat, akik nem hasznosak a számukra.

Ma ugyanis a legfőbb ideológia e téren az érdek. Pénz, hatalom, önigazolás. Pénz, amely hatalomra váltható, hatalom, amely pénzt hoz, és mindezekhez az önistenítés kéje.

Ahogy Jankovich pályája korokat ívelt át Horthy világától Kádár rendszeréig, úgy sok mai irodalmi nagyság is. Sok mára beérett pálya indult el akkor, amikor még vasfüggöny mögött éltünk, és Aczél György volt a kádári rendszer kulturális pápája. Bármit is állítanak ma a múltról, az bizonyos, hogy ahogy Jankovich tette, bizonyos dolgokról minimum hallgatni kellett ahhoz, hogy az 1960-as, ’70-es és ’80-as években karrierek indulhassanak el.

„Vétkesek közt cinkos, aki néma.” (Babits Mihály, Jónás könyve)

Lehet-e az ilyen némaságot „természetesnek” tekinteni? Nem cinkosság-e ez?

Apropó, ha már Babits került szóba; Keserűen állapítom meg sokszor, hogy József Attila ma biztosan nem kapna József Attila-díjat, ahogyan a Baumgarten-díjat sem kapta meg. Babits, aki minden tekintetben jobb körülmények között élt, a maga irodalmi státuszát erkölcsi státuszként kezelte. Érthető emberi vonás, és annyi mindenről árulkodik!

Hogy a kádári rendszer nemlétezőiről is szót ejtsünk, Petritől Faludyig sokakat említhetünk. Nem bűne-e e annak a kornak, hogy sok ilyen szerzőt legfeljebb a szamizdatból ismerhetett az a vakmerő, aki merészelt ilyen kiadványt olvasni?

Rendben van-e, hogy mindig, és most is a cinkosok uralják kulturális életünket, és azon belül az irodalmat?

Ma is vannak, akiknek hatalmuk van arra, hogy másokat elhallgassanak. Az életkorukat, a pályájuk indulását szemügyre véve azt mondhatjuk, hogy vagy a kádári időkben indult el a pályájuk, vagy olyanok kineveltjei, akik akkor már e hatalommal bírtak.

A hatalmuk semmit sem változott, és a gyakorlat sem, amellyel szelektálnak a pályatársak között.

Azokat, akik egy társadalomban a mobilitási lehetőségekről döntenek, magyarán arról, hogy ki emelkedhet feljebb valamilyen téren, a társadalomtudományok „kapuőröknek” nevezik. Én portásnak, magamban a kádári világ portásaihoz hasonlítva őket, akik a hatalom prostituáltjai voltak sok esetben. Kis előny, vagy a fenyegető hátrányok elkerülésének reménye, s hozzá a hatalom kéje, és máris készen áll a mindennapi gonoszság. Ez a szerep is rendszereken átívelő. Beivódik az emberbe, akár a bőrbe a tetoválás.

Az egyes ember szempontjából az is szomorú és igazságtalan, ha a kevéssé maradandót alkotó pályatársat mellőzik csaupán azért, mert nincsenek jó kapcsolatai. Ám, aki a hatalommal bírók számára hasznos, az a művei érdeménél nagyobb lehetőségek élvezője lehet. Aztán elfelejtjük majd, mint annak az 1943-as dolgozatnak sok kitűntetettjét. Nem kell mást tenni, csak hódolni a korokon átívelő portási hatalom birtokosának, és persze hasznosnak lenni. Elmenni „kreatív” kurzusokra pénzért, és erre rábeszélni másokat is. Befizetni „tehetségkutató” antológiákba, és erre rábeszélni másokat is. Hirdetni, és hitvallásként vallani, hogy ez, vagy az az irodalmi főúr úgyszólván isteni tekintély, és ebből fakad hatalma, és megkérdőjelezhetetlen tekintélye.

Az egyes ember mellőzötségénél nagyobb baj, nagyobb veszteség a mai irodalmi kultúrának, ha kiemelkedő alkotókról azért nem tudhatunk, és azért nem olvassa őket a közönség, mert nemlétezővé hallgatják őket. Ezzel nem csak az érintett, elhallgatott művész veszít, de a mai irodalmi kultúránk lesz szegényebb. Idővel persze előkerülhetnek az értékek, amikor elmúlnak a pillanatnyi érdekek. Így került elő a Bori Notesz is. De hány füzet nem kerül elő sosem?

Habár formailag demokráciában élünk, a kultúrában soha nem voltak még valóban demokratikus viszonyaink. Pusztán a magas színvonalú, maradandó értéket hordozó alkotás nem nyit utat az érvényesüléshez. Azaz, az alkotó életében nem ezen múlik az érvényesülés. Csakis az irodalom főportásainak jóindulatától függ. S mint láttuk, azok igen egyszerű motivációk rugóin működnek.

Mindezek alapján az a dolgunk, hogy teret követeljünk, szerezzünk és építsünk azoknak, akiket ma épp úgy „kifelejtenek”, mint ahogy az Radnótival történt, nyolcvan éve. Mert bűnös cinkosság arra várni, hogy majd csak kiássák azokat a füzeteket, amelyekben az elhallgatott szerzők nemlétezőként kezelt művei vannak. Nem vagyunk olyan nagy nemzet, hogy Radnótitól Petri Györgyig kidobjuk a „nem hasznos” művészeket a szemétre! És ki tudja, ma hány kidobott kortárs él láthatatlanul közöttünk!

Az a dolgunk, hogy kitörjünk a bűnös cinkosságból, hogy protestáljunk a kortárs irodalom értékeinek elásása ellen, hogy megtaláljuk, felismerjük és ismertté tegyük azokat, akik ma gazdagabbá tehetik irodalmi kultúránkat, ha a portásokat sikerül megkerülnünk.

Az a dolgunk, hogy megtörjük az évszázados karantént, mert csak a rendszer beteg, nem azok, akiket elzárnak!