Karácsonyi katonatörténet - Elöljáró
Írta: Csató Gyula
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 220
Elöljáró
1983 karácsonya volt, december 24. Havas hideg idő járt, éjszakára pedig derült eget, és komoly fagyokat ígérte.
Aznap délelőtt 10 órakor Somodi szakaszvezető, a század szolgálatvezetője a kávéját kavargatta a századirodában, és semmilyen karácsonyi hangulatot nem érzett.
Rosszkedvűen nézett ki a koszos ablakon. Ahelyett, hogy a laktanya katonáinak többségével együtt készült volna haza, arra várt, hogy délután kettőkor szolgálatba lépjen, mint őrparancsnok, és így a szentestét az őrszobán, 13 másik rosszkedvű, laktanyában ragadt katonával töltse. Külön bosszúsága volt, hogy önmagán kívül ezért senkit nem okolhatott. Ő volt a szolgálatvezető, ő osztotta be saját magát. Részben a nagy és fölöslegesen humánus lelke miatt, amit most már elátkozott, és ami miatt a messze lakó tiszteseket hazaengedte az ünnepre. Vele együtt összesen heten jöttek számításba, és Somodi ebből négyet elengedett. Az ötödik Vass tizedes volt, Somodi barátja, cimborája. Vass Pista önként maradt bent karácsonykor, nem volt hova mennie, és már időtöltésből is szívesen vállalta a szolgálatot. Somodi őt felvezetőnek osztotta be. Őrparancsnoknak maradt ő maga, és Birkás tizedes, a századírnok. Mármost sehol, semmilyen szolgálati szabályzatban nincs rögzítve, hogy egy századírnok nem lehet szolgálatban karácsonykor. Egyszerűen csak nem volt szokás. Somodi azonban rangban, beosztásban Birkás fölött állt, és az írnok tehetett neki egy szívességet. Ha őt osztja be, akkor beosztja és kész, mehet panaszra Leninhez, vagy akihez akar. Ebben teljesen szabad keze volt.
Somodi nem kedvelte Birkást. Sunyi disznónak tartotta, aki lekezelően, fennhéjázva bánt az egyszerű katonákkal, szerette magát élet - halál urának érezni. Éreztette Somodival, hogy puha nyámnyilának tartja, amiért nem bánik keményen a többiekkel. Nem jöttek ki egymással, no. És pont ezért nem osztotta be Birkást. Stílustalan kibabrálás lett volna, és Somodi ettől undorodott leginkább. A sereg a stílustalan kibabrálások széles tárháza volt, és ő már egy ideje nem kért ebből.
Birkás, aki biztosra vette, hogy a laktanyában tölti a karácsonyt, rettenetesen meglepődött azon, hogy hazamehet, és egy pillanatig szinte emberivé vált. Megköszönte, hálából nem tett úgy, mintha ezt is Somodi puhaságának tudná be. Ezt a menetet tehát a szakaszvezető nyerte, de egy dolog az elmélet, és más dolog a december 24-e, amikor ürült a laktanya, Somodi pedig a kimenőruha vasalása helyett, három másik boldogtalan őrkatonával elindulhatott lőszert vételezni. Mikor visszaballagtak, a leendő őrség összegyűlt, hogy betárazza a fegyvereket. Senki sem repesett. Őrnek lenni sose szívderítő dolog, de karácsonykor aztán végképp nem. Ilyenkor mindenki haza vágyik. Még jobban is talán, mint szilveszterkor. A mostani csapatban nem volt házas, gyerekes katona, de a mama szoknyája is vonzó valami ezeknek a 18-22 éves, nagyra nőtt gyerekeknek. Vonzóbb, mint a laktanya.
Délben a maradék század elvonult ebédelni. Az ebédlő kongott az ürességtől, a katonák többsége elment már. Lehangoló látvány volt a hatalmas, üres tér. Legalább az ebéd volt ünnepi, sűrű halászlé, rántotthús, bejgli. Ehettek, amennyi beléjük fért, az élelmezés megint elszámolta magát, legalább 300 adaggal több volt.
Ebéd után volt még egy fél óra olyan mű-pihenésre, aztán az őrség nekiállt készülődni. Ekkor történt, hogy Somodi felfedezte Birkás íróasztalán a napiparancsot, amit reggel elfelejtett elkérni tőle. Most belenézett, aztán hangosan káromkodni kezdett. A parancs az elején szépen felsorolta az aznap szolgálatba lépőket, és itt feketén fehéren ott állt: Ügyeletes tiszt: Tóth József alezredes.
Somodi eddig a pillanatig abban a megnyugtató hitben élt, hogy „Tündér Lala” lesz az ÜTI, egy kedélyes, barátságos százados, aki soha sorkatonát még nem bántott, és aki nagyon könnyedén vette a szabályzatokat. Ha valami, ez a tudat könnyebbé tette a mai szolgálat terhét. Most már ez sem maradt.
Tóth alezredes sótlan, kedélytelen, szigorú tiszt volt, a szabályok embere. Kívülről tudta az egész szolgálati, alaki, harcászati, rendészeti, valamint az összes többi szabályzatot, és igyekezett mindenkivel be is tartatni. Sorkatonával, hivatásossal, tiszttársaival, mindenkivel. Nem volt népszerű. Ez nem érdekelte. Ő volt az ezred törzsfőnöke, és keményen megdolgoztatott mindenkit kiképzés, harcászat, és egyéb hozzá tartozó ügyekből kifolyólag, időnként az ezredparancsnokot is.
Ügyeletes tisztnek meg maga volt a pokol. Kukacoskodó, piszkálódó, a legkisebb vétséget is szigorúan megtorló ÜTI volt. Kerülte, aki tudta, de Somodi most besétált a csapdába. Ha picit előre gondolkodik, akkor megsejthette volna, hogy a nőtlen, magányosan élő tiszt könnyen vállalja ezt a karácsonyi szolgálatot. A családos „Lala” nyilván cserélt vele. Most aztán tényleg volt ok az elkeseredésre. Pokol lesz ez a 24 óra. …szameg.
Somodi összetrombitálta népét, és közölte velük a jó hírt. A katonák elszontyolodtak. Szőrmentén végrehajtott, amolyan „éppen csak” szolgálatra számítottak, ehelyett itt volt a nyakukon Tóth ales. Bánatosan sorakoztak fel, és indultak az alakulótérre a szolgálatba lépés szent műveletét végrehajtani. Felsorakozott az őrség, a kapu, az alegységek, a telephely, az egészségügyi ügylet. Összesen vagy ötvenen voltak. A mindenkori őrparancsnok dolga volt, hogy szolgálatba lépőket egzecíroztassa, így most Somodira várt a vezénylés. „Igazodj, vigyázz, pihenj” és a katonák meredten bámultak az ÜTI szoba felé, várva a főszereplőt, hogy az tovább celebrálja az eseményeket. Hajszálpontosan 13 óra 59 perckor fel is bukkant az alezredes a maga teljes valójában. Merev léptekkel közeledett. Somodi egy pillanatra lehunyta a szemét, remélte, hogy mire kinyitja, a tiszt eltűnik. Nem tűnt el, megállt a felsorakozott katonákkal szemben, és megkezdődött a „mise”. Majd fél óra telt el a különböző aktusokkal, mire harsány „jobbbrrrra áttt” kíséretében elvonulhattak.
Somodi elvezette az őröket a félreeső őrszobáig, ami a fogda épületét is magába foglalta. A lelépő őrség tűkön ült, a váltás gyorsan ment. Negyedóra múlva Somodi azon vette észre magát, hogy ott áll az őrparancsnoki irodában, előtte az asztal a telefonokkal, a különböző nyomtatványokkal, amiket a következő órák alatt folyamatosan kell töltögetni. Jobb sarkában az aznapi Népszabadság, ez járt az őrségnek, szórakoztatásképp. A látvány olyan lehangolóan volt unalmas, hogy Somodi inkább feltápászkodott, és kiment a többiekhez, akik az őrszoba többi helységében próbáltak elhelyezkedni a következő 24 órára valahogy. Délután három volt.
A karácsony lassan, észrevétlenül lopódzott be közéjük. Nem is vették észre.
Először Vass Pista nyitotta ki a málhazsákját, és elővett két hosszú bejglit. Egyetlen élő rokona valami távoli nagynénje volt, az küldte karácsonyra. Pista vigyorgott, mint majdnem mindig, elővette a kését, és elkezdte felszeletelni. „Nyúljatok hozzá!” mondta, és a katonák, bár nem rég ettek, kezdtek hozzányúlni. Olyan nincs, hogy egy katona ne tudjon még enni. Ezek után a többiek is nekiláttak kicsomagolni az idecsempészett, otthonról küldött hazait. Az étkező repedezett asztala néhány perc alatt királyi terülj asztallá változott. Sült csirke egészben és részeire bontva, egyben sült karaj, fasírt, palacsinta, rántott húsok, szalonna, kolbász, szalámi, sütemények borították be iszonyatos mennyiségben. A fogdarészről ki-be lézengő fogdások, egyre nagyobb számban gyűltek és bámultak vágyóan. Persze sok ismerős, haver volt közöttük. Somodi nehéz helyzetbe került hirtelen. Szerette volna, de nem kínálhatta nekik másét, ő bizony nem sok mindennel járult hozzá a lakomához. Szülei nem voltak csomagküldősök, és amúgy is váratlanul érte őket fiuk távolmaradása karácsonykor. Nem voltak ehhez szokva, és nem voltak bejáratott eszközeik. (Anyja jól le is teremtette, mikor legközelebb hazament, hogy hogyan veszi ez ki magát: nem otthon lenni karácsonykor). Végül Vass Pista oldotta fel a dolgot, szart minden etikettre: „Gyertek be, zabáljatok tesók!” mondta, és a fűzőtlen bakancsosok hada beözönlött. A rettenetes étel mennyiség bírta a rohamot, nem látszott fogyatkozni. Somodinak hatkor csak véletlenül jutott eszébe, hogy el kell küldeni valakit a konyhára vacsoráért.
El kellett hozni a reguláris kosztot is, hozzátartozott a rendhez. Az ételhozók (egy fogdás, egy őr) vigyorogva jöttek vissza. Az eszkort mindkét tagja, mintegy véletlenül, szakács volt, és szolidáris bajtársaik ellátták őket egy kevés élelemmel. Öt kiló kiklopfolt sertéskaraj, két liter olaj, fűszerek, és egy hatalmas serpenyő érkezett ezúttal az őrséghez. Ráadásként a vacsorához tartozó palacsintából úgy száz darab. Fényesnek tűnt a jövő, annál is inkább, mert Vass Pista feneketlen zsákjából egy, majd még egy üveg került elő áttetsző folyadékkal tele.
Somodi lelkében birokra kelt a maradék katonai fegyelem, a pálinka mint kísértés, Tóth alezredes felettük lebegő szelleme, valamint az épeszű ember. Az utóbbi győzött természetesen, és elfogadva a kínálást, nagyot húzott az üvegből, ami aztán körbe járt tisztességgel. Aztán kiment a nyolcas váltás is, és a csendes ünnep állandósult az őrszobán.
Valamikor kilenc felé Somodi két másodpercen belül két dolgot észlelt. Részint, hogy Csákó honvéd, a „talpas”, akinek az ajtóban kellet volna állnia – hivatalosan azért, hogy távol tudja tartani az őrszobától a hirtelen támadó amerikai ejtőernyősöket, valóságban persze azért, hogy jelezni tudja, ha az ÜTI szoba felől elindul valaki – szóval, hogy Csákó is ott áll közöttük, szájához emelve a pálinkát. Másrész Somodi elkerekedő szemmel észrevette az ajtóban álló Tóth alezredes feszes alakját, aki nyilván ellenőrizni jött.
Az őrszobán ebben a pillanatban kevés szabályos dolog volt. A fogdafolyosó nyitva, a fogdások pedig jóízűen falatoznak az őrség tagjaival. Ketten az olajkályhára tett serpenyőben sütögették a húst, ledobott kabátok, fegyverek össze vissza, a levegőben vastagon állt a pálinkaszag, és Somodi rögtön arra gondolt, hogy a nyuszi erre a karácsonyra egy vaskos hadbírósági tárgyalást hozott neki.
Fel, vigyázz, elöljáró! – vezényelte, bár tudta, hogy mindegy. Ennek lőttek. Az őrök vigyázzba merevedtek, a katonás gesztust tompította, hogy mindnyájuk szája tele volt, kezükben natúr sültek lógtak, és Csákó keze a nadrág vasalására feszülve is tovább markolta a pálinkát.
- Jó estét, elvtársak- köszönt Tóth szabályszerűen, meglepő halkan, udvariasan. Ezt nagyon rossz előjelnek tekintették mindnyájan, amolyan vihar előtti csend hangzott ki belőle. Somodi várta, hogy mikor csap le a ménkű. Nem csapott le.
Tóth előrébb lépett, és most látszott, hogy kezében egy málhazsákot lóbál, amiben valami nehezebb dolog van.
- Pihenj! Üljenek csak le, vacsorázzanak elvtársak. Nincs semmi baj. Karácsony van –folytatta az alezredes ugyanolyan udvarias hangon. – de ha van itt egy nagyobb fazekuk, akkor hoztam valamit. –Ezzel elővett a zsákból egy ötliteres műanyag kannát, piros folyadékkal tele. – Sajnos nem valami jó, de forralt bornak jó lesz. Ha van itt egy szakács, aki ért hozzá, nekiláthatna. Addig, ha nem zavarok, ideülnék magukhoz.
Vass Pista tért magához legelőbb, felpattant, és a székre mutatott.
- Ide parancsoljon ales elvtárs. És ha meg nem sértem, akkor van itt egy kis más is, amíg a forralt bor elkészül. – ezzel nyugodtan odanyújtotta a pálinkásüveget, amit előbb még meg kellett szereznie, mert azt Csákó lányos zavarában továbbra is magánál szorongatta.
Az alezredes pedig átvette, és minden teketória nélkül beleivott. csettintett a nyelvével, és visszaadta az üveget Pistának.- Ez igen, e mellett elbújhat a borom! – mondta, és láss csudát, mosolygott.
Ekkor valamelyest oldódott a feszültség. Ha Tóth rájuk akarta volna borítani a Himaláját, akkor nem ivott volna velük. Most már bűnrészes volt.
Előkerült egy nagy fazék, az eddig a húsokat sütögető szakács jó háromliternyi bort zúdított bele. Cukor is volt a kiskonyhán, és egy kevés bors is, az is belekerült, a fazék meg föl az olajkályhára. Tóth addigra már másodszor húzott az üvegből, másik kezében egy csirkecombot markolt.
A beszélgetés nehezen indult, a katonák elég feszélyezettek voltak, nehezen volt feldolgozható, hogy a harapós vad farkas egyszerre csak kedves öreg juhászkutyává változik. Az ital azonban üzemszerűen segített, és az akadozó félmondatok kikerekedtek, a hangulat egyre kellemesebbé vált.
Somodi nem szívesen szakította meg részéről a kellemes együttlétet, de ki kellett vinnie a tízórás váltást, és ezért csendben felállt, szemével intve a soros őrségnek.
Békésen ballagtak a felvezető úton, a többiek arról beszéltek, hogy mi az isten üthetett az az alezredesbe, miért bartyizik velük, mit akarhat. De Somodi addigra már tudta, hogy a tiszt nem bratyizik, nincs célja, egyszerűen csak magányos. Annyira magányos, hogy inkább velük tölti az időt, és rúg fel minden, számára eddig fontos szabályt.
Mikor visszaért, egy pillanatra megállt az ajtóban, és elnézte a benti jelenetet. Tóth mesélt éppen valami mulatságos anekdotát, a katonák gurultak a röhögéstől.
„És akkor, képzeljék csak, a parancsnok megállt a rét közepén, és hátrafordulva kérdezi tőlem: Naa, százados, akkor most hol is van az az éles aknamező? Mire én: Jelentem a közepén áll tábornok elvtárs! Hát, ha hiszik, ha nem, ott helyben összehugyozta magát. „
Jókedv, békesség, volt mindenfelé, étel és ital járt kőrbe, vastagon szállt a cigarettafüst, fényesek voltak a szemek, hangos a beszéd.
Karácsony volt.
Az alezredes az éjféli váltással egy időben kezdett szedelődzködni. Ezt a csapatot Vass Pista vitte ki. Tóth végignézte az indulást, ami a kedvéért a legszabályosabb volt, majd az őt udvariasan kikísérő Somodihoz fordult:
- No, szakaszvezető elvtárs, én visszamegyek, alszom egyet, rám fér. Nem fogok idejönni ellenőrizni, ezt megígérem. A váltások menjenek ki rendben, másra nem kell figyelni. Igyák meg a bort, nincs már olyan sok, nem fognak berúgni. Azért vigyázzanak, ne bukjanak le. Ne kúrják el az utolsó szolgálatomat.
Utolsó? - kérdezte volna Somodi, de Tóth magától folytatta:
- Januárban felülvizsgálatra kell mennem, rossz itt bent a ketyegő. Nyugdíjba fognak küldeni. Ezt a szolgálatot úgy sikerült kisírnom. Katonák között akartam lenni karácsonykor. Tudja, én mindig csak katonák között éreztem jól magam. El akartam búcsúzni. Úgy látom, sikerült. Köszönöm, hogy elfogadtak ma estére. Ezt mondja meg a többieknek is ott bent. Látja, valamikor azt hittem, hogy a sereg mindent megad nekem, amire vágyom, és mostanra kiderült, hogy mindent elvett. És a végére… mindegy. Hát isten áldja szakaszvezető.
Ezzel az alezredes megfordult és lassan visszaindult az ÜTI szoba felé. Somodi utánanézett a távolodó alaknak, és ott, a fagyos éjszakában elhatározta, hogy akármi történik az életében, nem fogja hagyni, hogy valaha is ilyen magányos legyen.
Hideg volt nagyon, az ég tiszta, csillagos. Somodi még állt egy kicsit, aztán visszafordult, be a melegre. Vágyott még egy korty pálinkára. Remélte, hogy a többiek hagytak neki.
Megjelent a „Sokunk karácsonya” című kötetben. 2013 Napkút Kiadó