Karácsony

Karácsony

Már megint itt van? Az idő így elment? Istenem, de sok karácsonyt ér meg általában az ember. Lassan a gyermeki fény halványodik, tudom, hogy nincs csoda. Inkább az idő múlását érzem, s a sok tennivalót, amit sosem tettem meg. Elvégezte helyettem Sára. Hányszor néztem a hétköznapokba és ünnepekbe hajlott hátát, ahogy összegörnyedve húzgálja le lábairól a kis széken ülve fáradt harisnyáit. Mégsem segítettem neki. Megvártam, míg az utolsó szalvétát is díszbe hajtogatja, s az asztalra teszi. Ajándékot ritkán tudtam venni. A gyönyörbe csomagolt szappanokat, férfi zoknikat meg már utáltam kibontani. De mindig mosolyogtam, fegyelmezetten ültem a vendégsorban. Most talán életem legnehezebb karácsonya kopogtatott. Hosszú idő után hazaengedtek a kórházból. Ez olyan szép volt, mégis féltem nagyon. A karácsonytól. Az előző nap még eltelt valahogy. Sára készülődött, láttam rajta, boldog, hogy itthon vagyok.
- Jól vagy? – kérdezte meg naponta százszor.
- Jól…- hazudtam, s próbáltam egészen kicsire zsugorodni fürkésző tekintete elől.
- A gyógyszert bevetted?
- Hát persze hogy be…- hebegtem, ha tudnák, hogy mennyivel többet.
Elvégre karácsony van. Fel kell öltöznöm, jól kell kinéznem. Nem számít semmi, csak átesnék már rajta végre.
- Feküdj le…- oldott fel Sára, valahogy mindig őt érintette meg, amit én éreztem.
Az események csúcspontja mindig a szenteste napjára esett. Sára már délelőtt túlhajszolta magát, kapkodott, sietett.
- Nem segítenél krumplit pucolni? – kérdezte ingerülten.
- Azt ülve is lehet, nem nehéz munka. Különben meg összeszedhetnéd már magad.
- Össze is fogom! – csaptam le a kosarat az asztalra.
A krumpli akkora hegynek tűnt benne, hogy úgy éreztem, életem se lesz elég a kiskanállal elhordanom. Mégis megfogtam a kést. Hámoztam, s csak arra figyeltem, legalább a kezem ne vérezzen. Minden hajszálam remegett, pizsamám reszketett, homlokom a verejtéktől csurom víz. Jól gondoltam én, hogy így lesz ez. A formátlan krumpli darabokat csakazértis módjára dobáltam a vízbe, az nagyot loccsant a nagy fehér tálban.
- Kész! – néztem diadalmasan Sárára, s miután megláttam a döbbenettől sápadt arcát, meg próbáltam bemenekülni az ágyamba.
Délután tudtam, hogy újból szerepelnem kell. Persze megvették a fát, állítólag kisebbet, ezért most máshol kellene felállítanom, de én csak a nagy ködöt láttam a szobában. Sára egyre keservesebben mérte fel a helyzetet, miszerint nekem végem van. Ráparancsolt a fiára.
- Akkor te! Állítsd fel te! – tántorgott be a fájdalom súlya alatt valahogy a szekrényhez, és kivett onnan valamit.
- Selyem abrosz, a fa alá tesszük – tájékoztatott, mint egy hülyét.
Az is voltam. Bekaptam még egy nyugtatót, tudtam, hogy a fa gyorsan elkészül, és az ajándékozás következik. Szerencsére Sára most nem kapcsolta be a karácsonyi dallamokat, azokat mindig is utáltam, ám sosem akartam megsérteni szertartásait. Láttam, hogy minden kis mozzanat örömmel töltötte el, ő tényleg ünneplőbe tudta a lelkét öltöztetni. Most minden más lett – miattam. Nem vett fel ünneplő ruhát és magas sarkú cipőt. Már lemondta a karácsonyt. Gépiesen jött felém. Én az ajtóban kapaszkodtam, minden ízemben remegtem. Megint csurgott rólam a veríték, az állandó szorongás csupa füstbe vont. Távolról, bizonytalanul érzékeltem, hogy kezembe nyomott egy ajándéktasakot. Valamit mondott, de azt nem is hallottam, arca merő fájdalmat árasztott. Kibontotta a zacskót helyettem.
- Pizsama – kommentálta, majd ernyedten a fa alá helyezte a szőnyegpadlóra.
Máskor lázadoztam volna – persze magamban -, hogy már megint. Most csak annyit érzékeltem, hogy a szó beleillik jelenlegi világomba, dehogy mi is az, a füstben pontosan nem láttam. Szerettem volna, ha minden lángra kap, a fa legfőképpen, s elégek benne én is. Akkor megszűnne a fájdalom. Erőm mégsem volt semmihez. A fiam egy könyvet adott a kezembe, de én nem láttam.
- Apa csak egy van – tájékoztatott a címéről némi éllel ismét Sára, de én nem hallottam.
Végre hátrálhattam az ágyamba. Beburkolóztam a betegségbe, de tudtam, hogy a második felvonás még ezután következik.
- A lányod – szólt be Sára, hangja maga volt a rekedt összeomlás.
És minden kezdődött elölről. Most leültem a franciaágy zöld bársonyos terítőjére, abba kapaszkodtam. Persze arra is gondoltam, hogy ez azért is jobb, mert nem tudok elájulni. Már valósággal megfagyott körülöttem a levegő. Végignéztem a lányom hervadó arcát is. Ő gazdag ajándékkal érkezett. Valahogy mindenki arra várt, hogy azért, mert Jézus megszületett, én meg fogok gyógyulni. Sajnos nem tudtam az elvárásoknak megfelelni. Valami zöldes pulóver még rémlett, de csak azért, mert később nagyon nehezen többször is felvettem. És rémlett a lányom vádló arca is. Elrontottam a karácsonyát. Sára most is felfogott, mint mindig. Nagyon kevés ajándékot vett, és be sem csomagolta. Ilyen még nem fordult elő. Innentől már kényszeredetten lepergett a vacsora, mindenki azt várta, hogy vége legyen. Főleg én. Ilyenkor tisztán lehet hallani, amint a kés a tányérhoz koccan. A pezsgőt kidöntöttem, már az üveget sem tudtam felbontani. A pulykáért most nem tudott Sára leszidni, mert én nem bírtam megsütni, következésképp elrontani. A tortákból már nem ettem, még a gyomrom is reszketett, valósággal ökölbe szorult. A kapunyitás hallatán valamivel megkönnyebbülve menekültem a szobába, túl voltam a nehezén. Éjszaka megint nem aludtam, pedig vettem be elég altatót. Az áldott karácsony utáni reggelen kíméletlenül közöltem Sárával:
- Vissza akarok menni a kórházba. Ott a helyem.
- Menj...- válaszolta kimerülten.
És a csoda ezúttal is elmaradt, akárcsak gyermekkoromban. Megérem a következő karácsonyt? És van egyáltalán csoda?