Karácsony
Írta: Somogyi Feri
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 151
Karácsony
Nem bírom. Nem bírom már itthon. Megfojt a szeretet. Mónit akarom. Móni combjait, karjait köröttem. Nem tudom már elviselni Ágit. Csak jön, jön, egyre jön, hogy szeressem már, miért nem örülök, együtt van végre a család. Persze. El sem férünk az asztal körül. Apósom ki-be rakja a protézisét, anyósom pedig csak a műtétjéről tud beszélni. A gyerekek reggeltől estig a tévé előtt ülnek, vagy hozzák a társast, hogy játsszunk. Te is apa, mondogatják, mindig csak a laptopot bámulod, vagy a telefonodat. Igen, negyedóránként ránézek. De semmi üzenet. Pedig Móni azt írta még tegnap, és tegnapelőtt is, hogy unatkozik. Nincs, aki átölelje. Írtam, hogy máris megyek, erre rögtön válaszolt, hogy ne legyek már ilyen sztyupid, legalább a látszatot tartsuk fenn. Maradjak otthon. Az ünnepek alatt mindenképp. Azt valahogy kibírja. Aztán mehetek bármikor, ő otthon lesz.
Nagyon indulnék már. Nehezen viselem, ahogy anyósom állandóan okoskodik. Történelem-magyar szakos tanár volt, mióta nyugdíjazták, a gyerekeim az osztálya. Mind a kettő. Utálják is. Amint elhangzik, hogy tudjátok…, ők már indulnak is a szobájukba. Az anyósom pedig nem érti, mi lett egyszerre ilyen sürgős. Ezen azonban hamar túlteszi magát, és nekünk mondja el, amit feltétlenül tudnunk kell. És mi meghallgatjuk, ha kell, ezredszer. Nem mondjuk, hogy ne, ezt már hallottuk. Nem. Nehogy megint epeköve legyen. Ági olvasta valahol, hogy az összegyűlt, ki nem mondott gondolatok tárgyiasulnak, és a szervezet visszaadja azokat. Ne menjen kárba, ha már annyit őrizte. Anyósom majdnem belehalt a műtétbe, a főorvos azt mondta, ez nem szignifikáns, azóta kíváncsiak vagyunk anyósom minden szavára. Egy se vesszen el.
Móni szavai, gondolatai viszont nagyon eltűntek. Tegnap délután írtam neki, azóta nem válaszolt, pedig előző este hajnalig cseteltünk. Hogy mennyire hiányzom, alig várja már, hogy végre összebújjunk. Nem tudom mi történhetett. Fel kellene hívnom. Itthonról azonban nem tudom. Így is gyanús vagyok. A gyerekek árgus szemmel figyelik, hogy mit csinálok. Megjegyzéseket tesznek, hogy nem velük foglalkozom. Nem. Konkrétan útban vannak.
Ágit meg nem értem. Olyan, mintha nem látna a szemétől. Bármit mondok, rendben, csináljam. És mégsem teszem, mégsem merek mindent. Valahogy nem. Kinőtt a lelkiismeretem. Igyekszem haza Mónitól. Még ővele veszekszem, hogy nem zuhanyozom le, majd otthon. Pedig tudom, hogy mennyire szereti végigsimítani a testem, hozzám bújni a tus alatt, és csak folyik, folyik ránk a víz, miközben öleljük egymást, és végül mindig, megint az ágyban kötünk ki. Vagy a perzsaszőnyegen. Nem tudok ellenállni. Miközben szeretnék. Az lenne a helyes. Nem megy. Szeretem Móni testét. Ahogyan adja. Természetesen. Mintha járna nekem. És őt ez örömmel tölti el. Neki én kellek. Egyre jobban, egyre több időre.
Ági a biztonság. A világ középpontja. Nem értem, miért nem féltékenykedik. Nem számoltat el az időmmel. Nem kérdi, merre jártam. Miért késtem. Talán nem meri. Fordított esetben én sem merném. Persze ez fel sem merül. Ági szeret. Azt tud. Körbeölel vele. Nem is kapok levegőt. Most is. Mit süssön. Mit ennék vacsorára. Kérek-e kávét. Egy sört. Megnézzen-e velem egy meccset. Egy filmet. Aztán összebújunk, levehetem róla azt a vörös harisnyatartót, a szexi tangával, amit most kapott tőlem karácsonyra, és amit még ki sem próbáltunk, mert minden este hamar elaludt, annyira fáradt volt. Hiába, az ünnep kiszívja az ember erejét. Főleg a háziasszonyokét. De ma már kész a harcra, az előbb felvette az otthonkája alá az ajándékomat, higgyem el, ma este lesz bevetés. Ő azt garantálja.
Hogyan mondjam el neki. Nem érdekel. Nem ő érdekel. Mónit akarom. Ő azonban sehol. Nem érem el. Nem élem ezt túl. Vele akarok lenni. Őt ölelni. Őt. Őt. Őt. Beleőrülök.
Lesz, ami lesz, én felhívom. A fürdőszobában bújok el a család elől. Innen nem hallják, mit beszélek. Beírom a számot. Csak el ne felejtsem aztán kitörölni. Rendben, kicsöng. De ne ekkora hangerővel tenné. Még a nappaliban, a lépcsőházban is hallani szerintem. Csak Móni nem. Vedd már fel. Mi van már. Nem lehetek itt órákig. Még egyszer beütöm a számot. Az előbbi biztos nem volt jó. De. Ez a helyes. Már ki is csöng. Felébresztve az egész lakótelepet. Semmi. Nem veszi fel. Pedig biztos hallja. Mi történt? Miért nem ugrasz, ha hívlak? Amikor én kockára teszem a házasságomat. A szívemet, ami nem éli túl, úgy kalapál. És még valaki kopog is az ajtón. Kiszólok, hogy mindjárt. „Én tudok várni”, hallom apósom hangját. „Csak nyugodtan.” Lehet bármit is nyugodtan ebben családban? Nincs terem. Nemhogy intim. Semmilyen. Mindet elfoglalta valaki. Karácsonykor még a hálószobánkat is át kell adni az öregeknek. Mi pedig egy matracon alszunk a nappaliban. Minden reggel fáj a derekam, apósom pedig vidáman közli, hogy ilyen jót már nem aludt évezredek óta. Most meg a fürdőben zavar. Ott sem hagy nyugton. És még Mónit sem értem el. De nem maradhatok. Újra pedig nem hívhatom. Apósom újra kopog. Azt mondja, a miheztartás végett. Hogy ő még mindig vár. „És jelezném, ezt én a WC-n intézem.” Nem maszturbáltam, nyitom az ajtót. Kezemben a mobil. Lebuktam. „Semmi baj. Nekem sem megy már emlékezetből.” Kacarászik. Aztán legyint, és egy magazinnal a hóna alatt belép, majd gondosan magára csukja a fürdőszoba ajtaját.
Nincs nekem helyem itthon. Kellene egy szoba, egy sarok, ami az enyém, ahol nem hallom a többieket. Ahol megbeszélhetném magammal, most mit is tegyek. Menjek, vagy maradjak. Ez őrület. Móni, mi van veled? Mit csinálsz nélkülem? Miért ilyen nehéz családban élni? Miért nem tehetem azt, amit szeretnék? Legalább karácsonykor. Ha már annyit készültünk rá. Ez a plafonig érő normann fenyő maga tízezer volt. Egy óra alatt feldíszítettük, egy óra alatt elvittük alóla az ajándékokat, azóta rá sem nézett senki. Talán, mert első este tönkrement a futófény. Nem is értem, hogyan. Meg kellene nézni, ha már itt vagyok. Gyönyörű ez a sok dísz, gömbök, szaloncukrok, mézeskalács, színes papírok, csillagszórók, zöld, sárga, kék és vörös boa, végül az ezüst angyalhaj. Csoda ez így együtt. Nem is értem, mi tetszik ezen. Giccs az egész. De van benne valami. Vagyis lenne, ha látná, akivel igazán örülnék neki. Dehogy örülnék. Minek Móninak plafonig érő fenyő? Attól ünnep az ünnep, hogy együtt vannak, akik szeretik egymást. Én pedig Mónit szeretem. Micsoda giccs.
Ez meg mi? Nincs is bedugva az égősor. Mitől világítana? Szerintem az anyósom húzta ki. Biztos a vibrátort kellett tölteni. Vagy az ágytakaró fűtését oldotta meg a konnektorból. Ez van, ha idegeneket engedsz a lakásodba. Utálom, hogy így telik minden karácsony. Alkalmazkodni kell. Olyan ételek vannak, amit szeretnek a vendégek, jelen estben Ági szülei, és a gyerekek is megesznek. Egyék csak. Úgyis csak ők férnek az asztalhoz. Én majd utánuk. Úgysem vagyok igazán éhes. Amióta Móni nem jelentkezik, már étvágyam sincs.
Mit keresek én itt? Téblábolok reggel óta. Nem találom a helyem. Mennem kell. Oda, ahol lennem kell. Veszem is a nadrágom, inget, zakót, szövetkabátot, és már indulok is, csukom az ajtót. Visszafordulok a lépcsőnél. Kinyitom a bejárati ajtót. Mindjárt jövök, kiáltok be a lakásba. Nem kapok választ. Elugrom a szeretőmhöz. Semmi. Behúzom az ajtót. Futok lefelé a lépcsőn. Az erkélyről sem szólnak utánam. Szinte kihaltak az utcák, a kocsmák környékén látni csak embereket. Az autóm ablakából suhan a világ. Fekete, száraz világ. Sosem lesz már fehér karácsony.
Móni háza előtt nem találok parkolóhelyet. Kétszer kell megkerülnöm a tömböt, mire le tudok állni. Máskor az egész utca üres. Most bezzeg minden csak hátráltat. Móni és közém áll. A kapunyitó is. Nem működik. 25 kulcs 1130. Hiába ütöm be, semmi. Szerencsére valaki kilép a kapun. Mielőtt visszacsukódna, már a lépcsőházban vagyok. Második emelet. Lifttel. Dehogy gyalogolok.
Az ajtócsengő sem működik. Kopogok. Egyre erősebben. Ki az, hallom végre Móni hangját. Én vagyok, engedj be, kopogok még egy utolsót, de ő csak kidugja a fejét a résnyire nyitott ajtón, és azt mondja, most nem jó, menjek el. Dehogy megyek, kiáltok, végre itt vagyok. Ingatja a fejét. Nem mondtam, hogy jövök. Akkor készül.
Hátranéz a lakásba, a szoba felé. Ahol már lennünk kéne. Az egész ünnep alatt. Tudod, kezd bele, csőtörés volt, és teljesen bepánikoltam, hogy most mit csináljak. Téged nem hívhattalak. A Szabó Petit már a munkahelyemen is többször hívtuk, ha valami nem működött, vagy valamivel gond volt. Ő rögtön jött. Hozta a szerszámait, és egy fél óra alatt megcsinálta. Aztán itt maradt. Neki sincs senkije. Bocs. De ez az igazság. Csak akkor jössz, amikor neked jó.
Hiányoztál, tör ki belőlem. Nem bírtam már nélküled.
Áll az ajtóban, de nem nyitja ki jobban. Miért nem szóltam, suttogja. Nem lehet csak úgy beállítani. Telefonáltam, vágom rá. Nem vetted fel. Azt mondja, nem hallotta. Lehalkította a telefont. Elege lett az egész világból. De jó, hogy itt vagyok. Átöleli a nyakam. Jöjjek be gyorsan. Ne. Az nem jó. Menjek el. Ne. Menjek egy kört a háztömb körül. Megmondja Petinek, hogy menjen el. Nem jó. Ez sehogy sem jó. Ezt nem teheti meg Petivel. Még csak most melegedtek össze. Ő annyira édes. Természetes. Nem akarja, hogy elmenjen. Egyébként is, kit hívjon, ha mégsem jó a tömítés. Vagy bármi. Rám nem számíthat. Szeretlek, suttogom. Nem tudok nélküled élni.
Sarkig tárja az ajtót. Átölel, hozzám bújik. Szeretlek, rohadj meg, susogja a bőröm alá. Aztán hirtelen eltol magától. Nem jó ez így. Ő van, int a háta mögé. Ő lenne. Megbízható. Te nem. Tudod te is.
Nekem ezen a világon csak te kellesz Móni. Csak Te. Nekem nincs más. Csak a te gyönyörű tested, a hatalmas melled, a leszállópálya a combjaid közt. Csak ez. Ezt akarom.
Szájon csókolom. Visszacsókol. Egymás szájában a nyelvünk, ez az, csak így tovább. Keresem a mellét, az ágyékát, minden olyan egyszerű. Érzem, a köntös alatt a bőrét, a csupasz testét. Beljebb akarok lépni, hogy leteperjem, öleljem, érezzem, az enyém legyen.
Hirtelen ellök magától, és tol, lökdös az ajtón kifelé. Nem akarom, nem ezt akarom, ordít. Te nem engem akarsz. Csak baszni. És ne a feleségeddel Ez a lényeg. Tudod hányan vigasztalódtak már nálam? Meg sem tudom számolni. De tudod mit? Elég volt. Menj haza. Hozzátok rendbe a házasságotokat. Ne engem kefélgess, ha éppen ráérsz.
Nem akarok hazamenni, kiáltom. Érzem, hatalmasat toppantok a folyosó kockakövén. Biztos hallották az egész házban. Nem érdekel. Otthon nem vár semmi. Semmi, ami fontos. Át akarom ölelni. Ennek nincs semmi értelme, kiáltja, ne közelíts. Akarlak, csúszik ki a számon. Én már nem, üvölti. Rám vágja az ajtót.
Állok az ajtó előtt. Várom, hogy kinyissa, és nevessen teli szájjal, milyen jól megviccelt. Hiába. Kopogok. Semmi. Kopogok. Semmi. Dörömbölök. Semmi. Elindulok a lépcső felé. Aztán hirtelen visszafordulok. Hatalmasat rúgok az ajtóba. Majd sántikálva elkullogok.
Nem értem. Nem értem, mi történik. Biztos az ünnep miatt van. Mindenki azt hiszi, most kell boldognak lenni. Most kell kapni. Adni kellene. Mindjárt hazaérek, és semmi jó nem történt velem, amivel levezettem volna az otthoni feszültséget. Folytatódnak a megpróbáltatások.
Meglepetésemre, amikor betoppanok, apósom és anyósom az előszobában öltözködnek, csomagjaik a lábuknál. Hogy ők nem maradnak tovább. Menniük kell. A másik lányuk várja őket. Hurrá! Én nem is marasztalom őket, egy percet sem. Azt sem bánnám, ha vinnék a feleségem, és a két gyereket is. Az lenne csak igazán keresztényi cselekedet. Kár, hogy nem ezt kértem karácsonyra. A Mónit kértem, hogy vele lehessek, csak egy órányit. Ez nem teljesült. Látom, késő újat kívánni. A családom marad. Elégedjek meg az orrszőr-nyíróval, meg a meleg sállal. Nehéz. Nehéz lesz így a következő pár nap. Móni nélkül mindenképp. Miért hagytam?
És este már megint nézhetek filmet vagy valami sportot hajnalig, mert Ági karácsonyozni akar. Ledobni a vörös harisnyatartót a szexi tangával, és fenn lenni a szeren. Boldog akar lenni. Mindenáron. Még a szüleit is képes volt ezért a nővéréhez átküldeni. Legyenek velük is. Mi pedig megint a franciaágyon, végre a helyünkön, tegyük azt, amit karácsonykor szokás. Összebújni, örülni egymásnak.
Egy fenét. Mónit akarom.
Tudom, hogy Ági nyer. Végül úgyis Ági nyer.
De nem tarthat a karácsony egy életen át.