József Attila utolsó verse
Írta: Tverdota György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 1133
József Attila utolsó verse
Abból a közismert tényből indulok ki, hogy József Attila halála mindmáig foglalkoztatja a közvéleményt. Talán jobban, mint kellene. Legalábbis azon a szinten, amelyen nem sok fontosat lehet megtudni a költőről. Abból a tételből indulok ki, hogy egy költő esetében a legfontosabb életrajzi kérdéseket is csak a költészete, a művészi teljesítménye felől érdemes megközelíteni. A halála tényéről is a versei felől tudunk fontosat mondani. Arról a különleges figyelemről szeretnék tehát beszélni, amely a tragikus életfordulat miatt a költő utolsó versei, szövegei iránt megnyilvánult. Szokás Goethét idézni – kell-e nála nagyobb tekintély –, aki szerint az ő költészete alkalmi költészet. Mi az, hogy alkalmi költészet?
Az alkalom természetesen legtöbbnyire választott alkalom. A szerzőt felkérik arra, hogy egy folyóirat különszámának élére írjon bevezető ódát. Ilyen volt A Dunánál című költemény. Vagy felkérik arra, hogy egy előkelőség temetésére írjon verset vagy éppen zeneművet. Így született Csokonainak A lélek halhatatlanságáról szóló műve vagy Mozart Rekviemje. Megtörténhet azonban, hogy nem egy szerző felel meg egy alkalomnak, hanem az alkalom választ ki egy szöveget és emel különleges helyzetbe. Ilyen alkalom, vagy talán a leginkább ilyen alkalom az, amelyet az egzisztenciális bölcselet az élet határhelyzetének tekintett: a halál. Ha József Attila tragikus halála visszahatott műveire, akkor ez a visszahatás a legerősebb és a legközvetlenebb azoknak a szövegeknek az esetében lehetett, amelyeket a költő – hogy némi frivolitást engedjek meg magamnak – saját halála alkalmából írt. Nagy figyelem fordult a költő utolsó verse felé, mert ezt költői végrendeletként lehetett olvasni. Elkezdtük találgatni: melyik volt a költő utolsó verse? a Talán eltűnök hirtelen? a Karóval jöttél? a Drága barátaim kezdetű töredék? az Íme, hát megleltem hazámat?
A halál, ez nem szorul különösebb bizonyításra, a lírai költészet egyik legfontosabb témája. Műfajképző szerepe is van, az úgynevezett „sírköltészet”. Példákat nem nehéz találni. Elég, ha Petőfi egyik nevezetes kötetére, a Csapó Etelka halála által inspirált Cipruslombok Etelka sírjára című gyűjteményre utalunk. A költők életében vannak kiemelkedő referenciális pontok. Ilyen a születés, ilyen lehet a házasság, ilyen lehet a költő gyermekének születése, ilyen valamely tragikus vagy éppen boldog, felemelő életfordulat bekövetkezése. A költőket általában, s közöttük József Attilát különösen nagy hangsúllyal foglalkoztatta saját születése. Nemrég megjelent József Attila-monográfiámnak az egyik kezdő fejezete a születés témáját elemzi a költő verseiben. Ugyanez mondható el a halálról, elég, ha Petőfi Egy gondolat bánt engemet vagy Szeptember végén című verseire, Ady Utolsó hajókjára vagy az Üdvözlet a győzőnek című utolsó versére, Kosztolányi Ének a semmiről című darabjára, Babits Ősz és tavasz közöttjére utalok. Ne feledkezzünk meg Radnótiról sem, akinek szinte egész késői költészete a korán bekövetkező, nem természetes halál problémája körül forog. A halál ilyen, József Attilát egész pályáján végigkísérő élettény, határhelyzet, amely nem szűnik foglalkoztatni őt a legutolsó verséig.
Az elemzésre váró eset, amelyhez most érkeztünk el, s amely előadásom címét adja, mégsem egy saját vers születése, hanem egy el nem készült fordítás körüli szellemi mozgás volt. Cserépfalvi Imre kiadásában 1938 márciusában megjelent egy versgyűjtemény, az Európai költők antológiája. A kiadó József Attilát bevonta a válogatás összeállításába, egyúttal fordítói megbízást adott neki. A munka 1937 nyarán kezdődött el, s mivel a költő tragikus összeomlása hamarosan bekövetkezett, sem szerkesztőként, sem fordítóként nem tudott már érdemben részt venni az antológia előállításában. A munkaképtelen költő néhány versét és néhány korábbi fordítását Cserépfalvi mégis beválogatta a gyűjteménybe. A szándékozott, de megvalósítatlan versfordítások közé tartozott egy Victor Hugo költemény, amelyet a kiadó nem is rendelt meg a költőtől. A francia romantikus Louis Bonaparte ellen írt dühös és gyilkosan gúnyos megszerkesztett verseskötetének, a Châtiments-nak (Büntetések vagy Fenyítések) záró darabjáról van szó, amely az Ultima verba címet viseli.
Aligha van a világirodalomnak alkalmibb versekből álló gyűjteménye, mint ez, a szabadságjogok sárba tiprása ellen Juvenalis, a nagy római szatíraköltő hangján tiltakozó összetett ciklus. Az Ultima verba azért került látószögünkbe, mert József Jolán egykorú állítása szerint, amelyet aztán az 1940-ben megjelent József Attila élete című könyvében is megismételt, a költő éppen halála napján fogott bele a fordításába. A hírt az újságok felkapták, s a megkezdett fordítást József Attila utolsó írásaként emlegették. Vizsgálódásunk voltaképpeni tárgya az az okozati összefüggés, amelyet a kortársak a szöveg és az állomáson történt tragikus esemény között az időbeli érintkezésre alapozva teremtettek. Az összefüggés alapjául a vonatkoztatási téboly szolgált, amelyre a költőhöz közel állók az utolsó időkből számos példát hoztak. A beteg a véletlenül kezébe került szövegekből vagy más jelekből személyére szóló célzásokat, ösztönzéseket vélt kiolvasni. Orvosa, igaz, óvatosan, kérdés formájában, igazolta az összefüggés-keresésnek ezt a módját: „Nővérétől hallottam, hogy közvetlen halála előtt az asztalon egy Victor Hugo kötet feküdt s kis húga egyikre rámutatott: „Attila verse”, „Ultima verba” volt a címe. Ilyen „jelek”, „figyelmeztetések” ösztönözték a szörnyű leszámolásra, vagy a teljes megőrüléstől való félelem, a tébolyda fenyegető közeledése, a teljes hiábavalóság érzése? Nem tudhatjuk.”
Ha még a pszichiáter sem zárta ki az oki kapcsolat esélyét, akkor a laikus még inkább feljogosítva érezhette magát arra, hogy a beteg költő helyébe képzelve magát, sorsparancsot olvasson ki a Victor Hugo szövegből. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy durva torzítások árán történt ez így. Apró igazításokkal létre lehetett hozni a kapcsolatot szöveg és sors között. Az „ultima verba” minden bizonnyal a ciklus végén álló vers önjelölése, amin zárszót, záró verset kell értenünk. Azok azonban, akik magukat a költő helyébe képzelték, a kifejezés szó szerinti értelméhez ragaszkodva „utolsó szavak”-ként adták vissza a latin eredetit, amely után, természetesen, csak a végső némaság következhet.
Ugyanezt az apró, de már jelentősebb operációt hajtották végre a vers első során, amely franciául így hangzik: „La conscience humaine est morte”. A mondatot, megint csak előzékenyen, József Attila helyett, így fordították le: „Az emberi értelem halott”. Csakhogy az Ultima verba, mint politikai pamflet, a ciklus többi darabjához hasonlóan, Louis Bonaparte-ot marasztalja el, a francia nép szellemének tönkretétele, meggyalázása miatt. Somlyó György ezért, teljesen jogosan, mint morális tartalmú kifejezést, „lelkiismeret”-ként fordítja a „conscience humaine”-t: „A lelkiismeret halott.” De ha a szó szerinti áttételhez ragaszkodunk, akkor is korrektebb az „emberi öntudat” szókapcsolattal élnünk: „Az emberi öntudat halott.” Persze, ha József Attila csakugyan a saját, kifejlődő elmebajára vonatkozó célzást fedezett volna föl a kezdősorban, akár maga is eltéríthette volna a helyes irányból a mondat értelmét.
A négy mozzanatból: abból, hogy ez lehetett a költő utolsó kísérlete arra, hogy versszöveget fogalmazzon; abból, hogy unokahúga szerint ez „Attila verse”, azaz magára kell vonatkoztatnia a belefoglalt üzenetet; abból, hogy ezek az „utolsó szavak”, amelyeket leírhat; végül abból, hogy értelme halott voltára vonatkozó ítéletet látott a kezdősorban, összeállt a formula. Tizenkét ismert előfordulásából példaként Látó Anna: „Elpusztult az emberi értelem” című írását idézem: „Az utolsó nap is tele volt írói tervekkel. Hugo Victor verseit olvassa, le sem bírja tenni, pedig már itt van esti sétájának ideje, hirtelen még leül az íróasztal mellé és lefordítja a költő »Ultima verba« (Utolsó szavak) című versének első sorait. Az egészet készül lefordítani, de csak az első sorokig jut el, mert hirtelen abbahagyja a munkát és inkább sétálni megy. […] Az íróasztalon ottmaradt egy fehér papírlap. Különös, kusza betűkkel ez áll rajta. »Elpusztult az emberi értelem.«” Látó Anna szerint tehát ezek voltak a költő utolsó, hozzánk intézett szavai.
Az idézett formula Németh Andortól származó megfogalmazása külön figyelmet érdemel. Ez a kitűnő elme, József Attila egyik legjobb barátja nem elégszik meg finom csúsztatással. Nem riad vissza attól, hogy komolyabb erőszakot kövessen el a Victor Hugo vers szövegén. Megismétli a nekrológokban a vonatkoztatási tébolyra alapozva megfogalmazott formulát: „Életének utolsó hetében, amikor már el volt rá tökélve, hogy elpusztítja magát, utolsó olvasmányából, a tehervonatokkal semmiféle vonatkozásban nem álló Victor Hugo-i ódából, az Ultima Verbából, amelyet le kellett volna fordítania, is öngyilkossága szcenáriumára utaló parancsot olvasott ki.” Ezután Németh idézi a vers első szakaszát:
La conscience humaine est morte; dans l’orgie,
Sur elle il s’accroupit; ce cadavre lui plaît;
Par moments, gai, vainqueur, la prunelle rougie,
Il se retourne et donne à la morte un soufflet.
Majd az állomás felé botorkáló eszelős általa rekonstruált beteg tudatába belehelyezkedve, helyette önkényesen átértelmezi az idézett strófát: „Lehet, hogy utolsó olvasmányának foszlányai kavarogtak tudatában, a prunelle rougie, mely olyan, mint a mozdony vörös éllámpája, az il s’accroupit, ami maga után vonta ezt a régi verssorát: „Vonat elé leguggolni.” „Az értelem meghal” – ezt magára vonatkoztatta, mint akkoriban már mindent, ami nyomtatásban a szeme elé került, és természetesen a cadavre-t is.” Csakhogy a „prunelle rougie”, a „vöröslő szembogár” Louis Bonaparte vérben forgó szemét jelöli, ebből a vonat éllámpájára asszociálni, miközben a költő öngyilkossága percében a mozdonnyal nem is találkozott, meglehetősen meredek megoldás. A „s’accroupir”, leguggolni, lekuporodni ige a zsarnoknak a halott lelkiismerethez történő lehajlására vonatkozik. Somlyó György fordításában: „rátérdel”. Innen átugrani az Ülni, állni, ölni, halni „Vonat elé leguggolni” sorához, kész salto mortale. A „cadavre”, azaz „hulla” pedig a lelkiismeret holtteste. Nagyon kétséges, hogy benne a költő saját, nemsokára kiterített tetemét pillantotta volna meg. Németh Andor eszmefuttatása tehát iskolapéldája annak a kultikus magatartásból eredő gyakorlatnak, amely a költő betegségére hivatkozva vonja be az általa írt szövegeket a tragikus halál sötét aurájával, az alkalmi, politikai mondandót megengedhetetlenül egzisztenciális, antropológiai összefüggésekbe állítva.
Az elemzett eset a maga pőreségében teszi láthatóvá azt a tendenciát, amely kifejtetlenül, tagolatlanul, de megfellebbezhetetlenül jut érvényre a költő legutolsó verseinek valorizálásában. A Szép Szó 1938. január-februári, József Attila emlékének szentelt száma közölte az Íme, hát megleltem hazámat…kezdetű verset cím nélkül, a következő lapalji jegyzettel: „József Attila utolsó verse”, s ezt a lapalji jegyzetet megismétli az összes versek Bálint György által készített kiadása. Alighanem ennek a versnek prózai parafrázisait adják az első nekrológok. Például ez: „utolsó versében azt írja: nem vagyok az életre való…” vagy a következő: „A könyvek között találták meg legutolsó, hatalmas versét, amelyben leszámol az élettel és elmondja, hogy elmegy meghalni. Ceruzával írta, címet már nem adott neki. Amikor az utolsó sort is papírra vetette, lecsapta a ceruzát és kirohant a vasút elé.” Végül ezt idézzük: „Utolsó versében már erősen erőt vett rajta a közeli halálának bekövetkezési mániája.”
A halál jöhet váratlanul, előreláthatatlanul, de sok olyan eset van, amikor az ember teljes bizonyossággal vagy nagy valószínűséggel tudja, hogy életének hamarosan vége szakad. Történhet ez azért, mert ítéletet hajtanak végre rajta, vagy mert erőszak áldozatául esik, történhet azért, mert gyógyíthatatlan betegségben szenved, vagy más okokból. Azok a megnyilatkozások, legyenek ezek magánlevelek, prózai bejelentések vagy műalkotások, amelyek ilyen szituációban fogalmazódnak meg, a túlélők különös figyelmére tarthatnak számot. Különösen így van ez olyankor, amikor a halálba menő szándékosan vet véget életének. Az ilyen elhatározásokban mindig van valami rejtélyes elem, amelyre – az utókor várakozása szerint – az öngyilkosság előtti utolsó közlésekben derülhet fény. Ilyenkor a halott zsebében vagy íróasztalán búcsúlevelek után kutatnak az eset tanúi. Az effajta manifesztációk egyfelől az élettől való búcsúzás alkalmai, másfelől a halott végső utasításai, végrendelkezése, intelmei, amelyek az élőkhöz szólnak.
József Attila utolsó verse e szabály alól a legkevésbé sem jelent kivételt. A búcsúlevél-jelleget az ilyen típusú szövegértelmezések domborítják ki: „E költemény megkapó szépségű képei valójában versformába öntött búcsúszavak az élettől.” Arra pedig, hogy az utolsó verset végrendeletként is lehet olvasni, a költő hamvainak budapesti újratemetésekor derült fény. Úgy tűnhetett, hogy a vers első strófája az öngyilkos burkolt végkérését tartalmazza: „Íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölében, ha eltemet, ki eltemet.” Rónay György, sok más írástudóval együtt úgy érezte, hogy az újratemetéssel a költőnek ez a vágya teljesült: „Szárszói fejfáján úgy hatott a neve, mint ügyetlen ákombákomok, melyeket gyerekek égetnek nagyítólencsével deszkákba, kerítésre. Új sírján most már „hibátlan” az az írás.”
A búcsúlevélként és végrendeletként történő olvasás természetesen kiterjedt a költő több más, 1937 nyarán és őszén írt versére is. Így elsősorban a [Karóval jöttél…]-nek jutott ez a kitüntetés: „De úgy látszik, titokban mégiscsak készülhetett a halálra, legalábbis erre mutat utolsó – s természetesen még kiadatlan – költeménye, mely az íróasztalán maradt. Ebben a Hét Torony foglyának érzi magát, melyből nem tud kitörni.” – írja Németh Andor. Barabás Tibor pedig az öngyilkosságot a vers utolsó soraira: „örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” adott válaszként fogja fel: „Öt éve lesz immár, hogy JA az enyészet puha, porhanyós párnájára hajtotta szép, komoly fejét.” A [Drága barátaim…] című töredék viszonylag később kapott nyomdafestéket, ezért eleinte nem szerepelt a testamentumok között. De ha késve is, megkapta ezt a kivételes bánásmódot. Remenyik Zsigmond 1962-es emlékezésében idézi a töredékben maradt hexameteres költői levelet, majd hozzáfűzi: „Betegségének elhatalmasodása idején, Szárszón írt töredék-soraiból egy kétségbeesett, hűség, barátság és szeretet után szomjazó gyermeknek szinte már-már megalázó könyörgése hallható Ez volt az utolsó hangja a költő-szerkesztő-barátnak, de ezt már, mint távoli mennydörgést, megsüketített és elnyomott a mind jobban közeledő, dübörgő tehervonat.”
Ezen a ponton egy szinttel mélyebbre kell süllyednünk. Az eddigiekből láthattuk, hogy a József Attila sorsa fölött érzett megrendülés, a betegséggel, halállal folytatott drámai küzdelméről beszámoló versei olvastán átélt katarzis, megtisztulás arra a feltételezésre alapult, hogy József Attila 1937. december 3-án a balatonszárszói állomáson önként vetett véget életének. Ennek köszönhető az a csodaszerű hirtelen feltündöklés, amellyel életműve a közönség érdeklődésének középpontjába került, amit úgy fogalmaztam meg, hogy „harmadnapon halottaiból föltámadt”. Halálának nagypéntekje utáni húsvétvasárnapján már szinte az egész ország tudta, hogy egy nagy költő távozott az élők sorából. A József Attila-kánon, egy sor nagyszerű versértelmezés annak köszönheti létét, hogy ez a tragikus öngyilkosságról szóló narratíva kiépült és a közmegegyezés tárgyát alkotta.
Ezt a közmegegyezést aknázta alá az a durva kultuszromboló gesztus, amely kétségbe vonta az öngyilkosság tényét, és a tragikus eseményt véletlen balesetként értelmezte. A gesztusnak nem volt József Attila-ellenes éle. Mert az igazán nem írható a költő rovására, hogy nem akart meghalni, csak valami pszichés zavar folytán nem alkalmas pillanatban akart átbújni a vagonok között a túloldalra. Ennek a hipotézisnek két teljesen profán oka volt. Az egyik a szakemberi tudálékoskodás, amely csak akkor tudja a maga – akár egy egész lélektani elméleti tétellel alátámasztott – igazát bizonyítani, ha túllép az addig uralkodó közvélekedésen. Ilyen fontoskodásnak tartom Vargha Ervin pszichiáter megfellebbezhetetlen szakmai fölénnyel megfogalmazott feltételezését a „kóros ötletbetörés”-ről, amely szerint a költő – korántsem öngyilkos szándékkal – át akart jutni az állomáson veszteglő tehervonat túlsó oldalára.
A másik profán ok a feltűnési viszketegség. Bárki kipróbálhatja. Ha tudomást szerzünk valamilyen állításról, amelyet a közvélemény evidenciának tekint, hazudtoljuk meg vagy tegyük kétségessé, és akkor bizonyosan sokan felkapják rá a fejüket. Ha az elfogadott hivatalos álláspont az, hogy József Attila öngyilkosságot követett el, akkor keressünk olyan mozzanatokat, amelyek alkalmasak lehetnek ennek az álláspontnak a megkérdőjelezésére. A múlt plasztikus, képlékeny. Amit nem a saját szemünkkel láttunk, és főleg ha ez a tény időben eltávolodott tőlünk, az elbizonytalanítható. József Attila öngyilkossága tartalmaz egyetlen olyan elemet, amely lehetővé teszi, hogy a bizonyosság kétségessé gyengüljön. Ez a történés rendhagyó volta. Nem véletlen, hogy a korabeli sajtóban elterjedt az a fogalmazás, hogy a költő a vonat elé vetette magát, hogy – úgymond – nekiszaladt a mozdonynak. A síneken végrehajtott öngyilkosság egyik sztenderd módja, hogy az öngyilkos a vonat elé dobja a testét.
Csakhogy a vonat általi öngyilkosságnak nincs koreográfiája, etikettje, nincs előre meghatározott szabálytana. A költő számára elegendő volt az állomáson veszteglő tehervonat látványa, s a régebb óta kísértő szándékot az adódó alkalom segített valóra váltani. De ez is csak egy feltevés. Sok igazság van abban, hogy szinte csak történeteink vannak. A történetek mögött is csak történetek tapinthatók ki, a puszta, nyers tényekhez eljutni nagyon nehéz és fáradságos. A költő öngyilkossági történetének a korabeli közvéleményben elterjedt és hitelt kapott változata, amelyből a közvélekedésben is és a szaktudományban is hagyomány lett, az önkéntes szárszói halál. Az ellentörténet pedig a többek által képviselt, de Garamvölgyi László rendőrségi szóvivő nevéhez kapcsolt baleseti hipotézis.
Az elmondottak alapján aligha kétséges, hogy hozzám az öngyilkossági történet áll közelebb. A református tiszteletes az emlékezők szerint a sírnál nem tudta, hogy akit temet, az ország legnagyobb költője. Mint tragikus sorsú magánzót búcsúztatta el őt. Amikor azonban mi a költő haláláról beszélünk, akkor is a költészete felől illik őt megközelítenünk, mint Stoll Béla, versei kritikai kiadásának készítője tette József Attila utolsó verse című írásában. Stoll, a tőle megszokott leleményességgel fölfedezett egy olyan utolsó verset, amelyre korábban senki sem gondolt, még ő sem. Ez az utolsó vers valóban halála napján, 1937. december 3-án született. Ezen a napon írt levelet többek között kiadójának, Cserépfalvi Imrének, amelyben a nála fordítás céljából kölcsönben lévő kötetekről (vég)rendelkezett. Ebbe a levélbe csempészett bele két strófát. Egy olyan versének két szakaszát, amelyet 1937 áprilisában öngyilkosságot elkövetett mestere, Juhász Gyula halálára írt.
A Meghalt Juhász Gyula két versszaka így hangzik: „Szól a telefon, fáj a hír, / hogy megölted magad, barátom, / hogy konokul fekszel az ágyon. / A bolondok között se bírt // szíved a sorssal. Sehol írt / nem leltél arra, hogy ne fájjon / a képzelt kín e földi tájon, / mely békén nyitja, lám, a sírt.” Ahogy a vonatkoztatási tébolya fogságában annyiszor, s ahogy az emlékezés szerint az Ultima verba „Elpusztult az emberi értelem” sora esetében halála napján, a saját maga által korábban Juhász Gyula öngyilkosságára reagáló sorait most magára vonatkoztatta. A két strófán egyetlen apró változtatást tett. Egyetlen szót cserélt ki: a „lám” szó helyett a Cserépfalvinak küldött levélben a „most” szó szerepel: „Szól a telefon, fáj a hír, / hogy megölted magad, barátom, / hogy konokul fekszel az ágyon. / A bolondok között se bírt // szíved a sorssal. Sehol írt / nem leltél arra, hogy ne fájjon / a képzelt kín e földi tájon, / mely békén nyitja most a sírt.” Stoll Béla az ország legjobb textológusa volt. Elmélete szerint van egy küszöb, amelyet átlépve ugyanazon vers új változata már nem variánsnak, hanem új versnek számít. Esetünkben a „lám” helyébe tett „most”-tal új vers keletkezett. József Attila utolsó verse, az a vers, amelyet saját halálára írt. Cserépfalvinak írt levelében diszkrét módon, burkoltan bejelentette, hogy halni készül. Aki ezt tette, tiszta fejjel, akaratának teljes birtokában fogalmazta meg szövegét. Ő, aki legsúlyosabb állapotában a vonatkoztatási téboly rabja volt, ezzel a gesztussal végleg megszabadult a tébolytól. Amit írt, nem lelki zavartól függő fantáziálás volt, hanem egy szándék bejelentése, amelyet nyomban végre is hajtott.
Ezen a ponton hívom föl a figyelmet arra, amivel az otromba és nyakatekert baleseti hipotézis képviselői rosszul számoltak el. József Attila halála előtt többszörös és világos, ugyanakkor diszkrét és finom utalásokat tett arra, hogy végzetes lépésre szánta el magát. Kozmutza Flórának, aki biztatta őt egy üzenetében, hogy higgyen a csodában, december 3-án kelt levelében ezt válaszolta: „Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Számomra csak egy csoda lehetséges és azt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett, tudta, hogy szeretem. A többi nem rajtunk múlott. »Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már« – ezt Kosztolányi írta. Csókolom a kezét és sok barátsággal, szeretettel üdvözlöm.” „U.i. Kérem, vasárnap ne jöjjön.” Vasárnap volt József Attila temetése. A temetésre Flóra nem kapott meghívót… De korábbi élettársától, akivel ekkor már nem voltak eleven kapcsolatban, Szántó Judittól is tisztességgel elköszönt: „Kedves Judit! Sok szeretettel üdvözöllek”.
Bak Róbertnek, utolsó orvosának ez a diszkrét, de egyértelmű üzenetet küldte: „Kedves Doktor Úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísértette meg a lehetetlent.” Ignotus Pál, a költő szerkesztőtársa a Szép Szóban a barátjától idéz néhány mondatot. Honnan máshonnan idézhette volna, mint ez neki írt (talán ugyancsak burkolt) búcsúlevélből? „Nem tréfadolog az ember élete. Bármit gondolnak rólam, ha szerencsésen, ha szerencsétlenül éltem, azt már akarva, nem akarva, vállalnom kell. Ki kell állnom a közönség elé – hogyan állhatna helyt másként egy lírikus? Hozzá kell azonban tennem, hogy nagy kétségeim vannak, vajjon egyáltalán jó költő voltam-e?” „»Voltam-e« – a múlt idő már egymagában sokat mond. Majdnem bizonyosra vehető, hogy a költő ekkor már lélekben elkészült arra, hogy végez önmagával.” – fűzi hozzá a Magyar Hírlap nekrológírója, akit, mint megjegyeztem, Ignotus Pállal azonosítunk.
1937. december 3-án az egy-egy fellobbanástól eltekintve egyébként nem nagy levelező költő feltűnően sok levelet írt több ismerősének: volt szerelmének, kiadójának, orvosának, utolsó szerelmének, szerkesztőtársának. Nemigen van magyarázat erre a nagy levéldömpingre, mint az, hogy a költő sorra elköszönt azoktól az emberektől, akik közel álltak hozzá.
És ha már szinte csak a történetek hozzáférhetők az utókor számára, akkor én is megtoldom eggyel, azaz hogy felelevenítek egy történetet, amely kissé elsikkadt a többi között. A forrása a költő fiatalabbik nővére, aki elmesélte Pákozdy Ferenc költőnek, József Attila hódmezővásárhelyi jóbarátjának. Pákozdy továbbadta a pletykát Szántó Juditnak. Tőle tudjuk, hogy az utolsó este talán nem pontosan úgy zajlott le, ahogy József Jolán leírta József Attila élete című könyvében. József Etelka kiskorú gyerekeivel bajlódott, és melléjük nyakába vette súlyos lelkiállapotban lévő öccsét is. A pesti barátok és Bak doktor odarendelték Jolánt is, aki lekísérte öccsét vonattal Szárszóra. Az leírás, amit Jolán erről az utazásról nyújt, páratlan drámaiságával könyvének legjobb lapjai közé tartozik. Az áldatlan viszonyok között a nem kevésbé ingatag lelkiállapotú Jolán rosszul érezte magát, és hisztérikusan kitört amiatt, hogy bolond öccsét kell őriznie. Parázs veszekedés tört ki, amit Jolán provokált. Attila megelégelte a cirkuszt, vette a kabátját, és elment kiszellőztetni a fejét. Elmenet Jolán szerint azt mondta: „Ne zárjatok be, nemsokára visszajövök.” A mondat azonban valójában így hangzott: „Ne zárjatok be, talán visszajövök” Na, jegyzi meg epésen Szántó Judit, akinek a költő idősebb nővére nem volt éppen a szíve csücske, Jolán könyvéből ez a „talán” maradt el.
Korántsem állítom, hogy ez a pletyka megállja a helyét. Csak azt szerettem volna érzékeltetni ezzel, hogy a történetek mögött rejlő tényekhez korántsem olyan könnyű hozzáférni, mint első pillantásra hinnénk. A történetek mögött történetek és ellentörténetek lapulnak. Aki birtokában van az igazságnak, az köteles előállni vele. De ne engedjünk a kíváncsiság ördögének, amely nem nyugszik bele a közmegegyezés-szerű megállapításokba, hanem azt szeretné tudni, hogy valójában hogyan történt. Az ilyen kíváncsiság majdnem biztosan az első lépés ahhoz, hogy beugorjunk a tudás-többlettel dicsekvő manipulációnak.
A József Attila-kultusz az öngyilkosság hipotézisén nyugszik. A versek értékrendjének kialakítása azon az alapon történt, hogy a költő önként vetett véget életének. A versek értelmezésébe és értékelésébe szervesen beleépült ez a tudat. Arra most itt nincs terem, hogy kifejtsem, mi minden változnék meg, ha az öngyilkosság-hipotézis félretételével helyt adnánk a baleseti hipotézisnek.
Megváltoztatva a megváltoztatandókat, József Attila örökségének életben tartásához akkor járulunk hozzá, ha megmaradunk az öngyilkosság hipotézisénél, s ennek hitelét nem kezdjük ki olyan hipotézisekkel, amelyek semmivel sem meggyőzőbb erejűek, csak arra jók, hogy megzavarják a tájékozódó képességünket.