Jövő
Írta: Füle Sándor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 227
Jövő
Rettegek tőle, hogy az átlag
köznapi félelmei a lelkembe másznak,
szivárognak, mint éji bogár,
nem ér el többé se szép, se napsugár,
és unok mindent, meg se döbbenek,
lelkem felpuffad, mint a pöfeteg,
szórom a szürke, keserű spórát,
hol csak úgy világgá, máskor meg pont Rád,
rántalak-bántalak, magamba gyúrlak,
undorrá leszünk és undokká unlak,
rontani, félni és szeretni tudlak...
Utálva szeretni, óvva rontani,
szépnek álcázva mérgezőt mondani,
amikor már nem is vád, hogy szeretlek;
a nap minden percében beléd szúrok egyet.
Menned kell, az egészet akkor kell otthagyd,
csak üres hús leszek, ami magába roskadt.