John Berryman élete és költészete
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 682
John Berryman élete és költészete
Elhangzott a Krúdy Gyula Irodalmi Körben 2023. május 4-én
John Berryman, 1914. októberében született. 1964-ben megkapta a Purlitzer díjat a 77 Dream Songs, majd 1969-ben a National Book Award kitüntetést a 308 More Dream Songs munkájáért. Egy ideig vezető alakja volt annak a költészeti mozgalomnak, amelyet ma vallomásos költészetnek (confessional poetry) neveznek, miután költészete az alkohol és a kábítószer fogyasztásának következményeit, a felnőtté válás, az elválás kínját és keservét, az őrültség, és a hospitalizáció következményeit ábrázolja saját életéből kiindulva, de ez az életforma, ahogyan Robert Lowell, Berryman barátja látta, általános életformája volt generációjának.
1972 egy téli reggelén Berryman Minneapolisban, ahol 1955 óta az egyetemen tanított, a Washington Avenue Hídról a halálba vetette magát.
Postumus kötetek sora követte halálát. Egy befejezetlen regény, a Recovery (Felépülés), amely Berryman alkohollal folytatott hosszas küzdelméről szól, egy majdnem befejezett, rövid verseket tartalmazó kötet a lehangoló Delúzió (Delusions) címmel, egy kiváló irodalmi esszéket tartalmazó kötet rengeteg témáról, mint Cervantes, Dreiser, Stephen Crane, egy Shakespeare könyve előkészületei, amelyet már régen tervezett.
Berryman 4 kötetnyi versei közül a The Dream Songs a legkiemelkedőbb. Az évek folyamán (e verseket több évtizedig írta a költő sorozatban), sok ismert és ünnepelt barátja, pályatársa tűnik fel, abban a darabban, amely Ginsberg Üvöltésére hajazva indul:
I’m cross with god who has wrecked
this generation.
First he seized Ted, then Richard, Randall, and now Delmore.
In between he gorged on Sylvia Plath.
That was a first rate haul. He left alive
fools I could number like a kitchen knife
but Lowell he did not touch.
Össze vagyok kötve Istennel, aki tönkre tette
ezt a generációt.
Először Tedet ragadta meg, majd Richardot, Randallt, most pedig Delmore-t.
Közben felfalta Sylvia Plathot.
Ő elsőrangú fogás volt. Élve hagyta
a hülyéket, akiket meg tudnék számozni,
mint egy konyhakést,
de Lowellhez nem nyúlt.
Azt is mondhatnánk, mint amit Berryman Delmore Schwartz számára írt verscsokrában, hogy ő és egykor ragyogó kortársai még „várnak a rájuk szálló hírnévre / amely majd skarlát köpenyben érkezik, és megmondja, kik is vagyunk”.
Berryman’Bár Berryman irodalmi barátai elhalványultak, ő maga izgalmas utóéletet él a 21. században. Váratlanul bukkan rock bandák dalaiban, mint Nick Cave 1992-es Henry’s Dream albumában, vagy 2008-ban, a „We Call upon Author” című dalában: “Berryman was best!”, kiáltja,
“He wrote like wet papier-mâché, went the Heming-way.”
Úgy írt, mint egy nedves papírmasé, és a Heming-way-en ment (ez itt szójáték, a way utat jelent).
Berryman John Smith Jr-ként született Oklahomában, McAlisterben, amely település leginkább börtönéről ismert. 11 éves korában apját holtan találták a hálószoba ablak előtt, lelőtte magát. Ez a jelenet a 76. Dream Songban szerepel:
A bullet on a concrete stoop
close by a smothering southern sea
spreadeagled on an island, by my knee.
Egy golyó egy beton lejtőn
a fojtó déli tengeren
térdemnél fogva terített le egy szigeten.
Az özvegy újra házasodott, a fiú új nevet kapott. Római katolikus neveltetést kapott, Connecticutban bentlakásos iskolába küldték, majd college-be a Columbiára.
Legkorábbi versei koppintások. Hopkinst, Yeatset, Audent másolta olyan híven, hogy azok árnyéka elfedte őt – írta róla Lowell.
Ezekben a korai művekben nyoma nincs a széttört nyelvi szintaxisnak, ami Berryman kézjegye lett később.
The three men coming down the winter hill
In brown, with tall poles and a pack of hounds
At heel, through the arrangement of the trees,
Past the five figures at the burning straw,
Returning cold and silent to their town
A három férfi jön lefelé a téli dombról
barnába öltözve, hosszú rúddal és egy falka vadászkutyával
sarokban, a fák elrendezésén keresztül,
az öt alakon túl az égő szalmánál,
hidegen és némán térnek vissza városukba
Ugyanez mondható Berryman első kötetéről, a Dispossessed (1948)-ről. Hihehetlenül szimpla versek vannak benne, például arról, hogy újságot olvas valaki:
All this on the front page. Inside, penguins. /
approaching television of baseball
Mindez a címlapon van. Belül pingvinek/
És a közelgő baseball közvetítés a TV-ben.
Ehhez hasonló hiba volt egyesek szerint Berryman szonettjeinek önálló kötetbe foglalása.
Ezek a versek Berryman egy liasonjáról szólnak, olyanról, amellyel párhuzamosan Berryman egy másik szeretőt is tartott, és róla is szó van a versekben. A mintegy 100 szonett 20 év alatt született – jó hosszú viszony volt. A versekben már megjelenik a szlegnek és ünnepélyességnek az a furcsa főzete, amely élcekkel vegyül, és előre jelzi a jövendő verseket.
Berryman költői beérése 1953-ra történik meg, a “Homage to Mistress Bradstreet,” költeménnyel, amely 57 darab 8 soros szakaszból álló, úgynevezett long-poem, és amely szakaszok némelyike a 17. századbeli Anne Bradstreethez szól, mnásokat pedig ő mond.
“Versing, I shroud among the dynasties,” mondja Berryman Bradstrteet nevében “Tireless I phrase / anything past, dead, far, / sacred, for a barbarous place.”
Verseimmel dinasztiák között takarózom. Fáradhatatlanul formálok bármi múltat, halottat, távlatot, rettegvén egy barbár helytől.
De miért? kérdezi Bradstreettől atyáskodva:
To please your wintry father? all this bald
abstract didactic rime I read appalled
harassed for your fame
mistress neither of fiery nor velvet verse
Hogy hideg apádnak kedvezz? Ez a sok sík,
absztrakt, didaktikus rím, amelyet olvasok
legázolja híredet,
hölgyem, sem nem tüzes, sem bársonyos.
Bradstreetet teljesen elfelejtették, amíg Berryman újra életre nem keltette. Gyakran gondolják, hogy Berryman múzsái az alkohol és a pornográfia voltak. De igazi múzsája az amerikai beszélt angol volt.
“I am a monoglot of English / (American version),”
jelenti ki egy korai Dream Songban (egy nyelvű vagyok,angol nyelvű / (amerikai verzió) ) . Adrienne Rich kérdi 1969-ben: „Az amerikai angol nyelv? Ki érti teljes egészében, mi is az? Talán két ember ebben az évtizedben: Bob Dylan és John Berryman.”
Az 1969-ben publikált Dream Songs-ban bezárult a nyugati part Beat és a keleti part akadémikus költői közti szakadék, ugyanúgy, mint ahogyan korábban Whitman „Song of myself” (ének magamról”- jában. Amint azt mindig is mondta, a Dream Songs modellje az a nyelvi kísérletezés volt, amelyet Whitman alkalmazott a Leaves of Grass-ban. A legelső Song első soraiban is hallható ez az izgalom:
Huffy Henry hid the day,
unappeasable Henry sulked.
I see his point,—a trying to put things over.
It was the thought that they thought
they could do it made Henry wicked & away.
But he should have come out and talked.
All the world like a woolen lover
once did seem on Henry’s side.
Then came a departure.
Thereafter nothing fell out as it might or ought.
I don’t see how Henry, pried
open for all the world to see, survived.
What he has now to say is a long
wonder the world can bear & be.
Once in a sycamore I was glad
all at the top, and I sang.
Hard on the land wears the strong sea
and empty grows every bed.
Engesztelhetetlen Henry duzzogott.
Értem a lényegét, a próbálkozást felülírni a dolgokat.
Ez volt a gondolat, amit gondoltak
Henryt gonosznak tudták beállítani, majd elmentek.
De ki kellett volna jönnie és beszélnie.
Az egész világ, mint egy gyapjú szerető
egykor, úgy tűnt, Henry oldalán állt.
Aztán jött az indulás.
Ezt követően semmi sem történt úgy, ahogy lehetett, vagy kellett volna.
Nem értem, hogyan bánt Henry
nyitott az egész világ számára, túlélte.
A mostani mondanivalója hosszú
csoda hogy a világ elviseli & elviseli.
Egyszer egy platánban örültem
mind a tetején, és én énekeltem.
A szárazföld keménységét megviseli az erős tenger
és üresség nő minden ágyban.
A Dream Songs—végül is versbe szedett napló— nem a legjobb olvasmány, ha megfejtésre váró rejtvényként olvassuk, és a verseken kívül keressük a megoldást. Igen, a szokásos magyarázatok, amelyeket Berryman saját leveleiből, és esszéiből szedtek össze, a kezdő olvasónak segíthetnek. Igen, van egy központi karakter a versekben, Henry, aki olykor harmadik személyben beszél, máskor meg első személyben. Igen, van egy ál-néger (fekete), másik személy is, akit Henry „Mr Bones”-nek hív. Igen, némelyik vers álmokon alapul. És igen, a versek egyben is láthatók, mint egyetlen egy hosszú költemény. Egyik inspirálójuk Walt Whitman volt, az „Ének magamról” (Song of myself). De alakja eltorzul. A 146. sorszámú versben Charles Whitman szerepel, akihez Henry- Berryman apját hasonlítja, és aki tengerészgyalogos volt, és egy toronyból 1966-ban 14 embert lőtt vaktában halálra és további 30-at megsebesített.
Bár a központi figura, Henry, emlékeztet a szerzőre, de ez a mű nem önéletrajz. Henry Berryman szerint egy fehér, középkorú amerikai („nem a költő, nem én” – írja egy kiadás előszavában Berryman), olykor sötét képpel, aki valami veszteségtől szenved, és hol első, hol harmadik személyben beszél önmagáról. Néha még tegezi is magát. Mr Bones valójában Henry alteregója, és ennek az alaknak feltűnnek variációi is. Mr Bones olykor a Halál, máskor Henry lelki támasza. Mr Bones határozottan rasszista, az amerikai dél tájszólásában beszél, ezekért a tulajdonságaiért Berryman meglehetősen sok kritikát kapott az USA fekete bőrű értelmiségeitől.
Mr Bones mellett még egy visszatérő személy szerepel a versekben, Henry barátja. Őt soha nem nevezi néven egy vers sem. Egy beszélgetésben 1968-ban az Iowai Egyetemen tartott felolvasása előtt Berryman azt mondta: “Sehol nincs megnevezve. Én tudom a nevét, de a kritikusok még nem jöttek rá. Előbb-utóbb valami assistant professzor asszociate professzorrá válik, ha rájön a nevére.”
A dalok témája a halál, az unalom, az önlekicsinylés, és a mérgező barátság Mr. Bonessal és a meg nem nevezett alakkal.
De Berryman nem azonos Henryvel. A Dream songs egy eszköz arra, hogy Berryman elmondjon dolgokat, mégpedig lehetőleg minimális öncenzúrával. Ha Lowell azt írta róluk, hogy ezek a versek nem túl intelligens kirakós játékok, de kétségkívül jó szórakozás olvasni őket, akkor pontosan így kell őket olvasni. Vannak olyan dalok, amelyekben a Halál, Mister Bones, Henry, az Apja, és a meg nem nevezett barát egyetlen alakká olvad össze. A Dream songs erősen táplálkozik az amerikai minstrelek világából, Berryman hangot ad a fekete arcú Henrynek.
Berryman maga írja a 366. Dream Songban:
„Meg kell értened, hogy ezeket a dalokat
nem azért írták, hogy megértsd őket.
Kizárólag azért íródtak, hogy elrettentsenek &
megnyugtassanak.”
Berryman életének jókora darabját töltötte azzal, hogy álmait feljegyezze és freudi módon próbálja értelmezni. Egy időben arra is gondolt, hogy kötetbe gyűjti a lejegyzett álmokat és úgy publikálja őket, aztán ehelyett úgy döntött, hogy visszaalakítja a feljegyzéseket álmokká. Ebből lettek az Álom Dalok.
A Dream Songs egyben olvasva letaszítja az embert az élő pokolba. Minden reményt elvesz az olvasójától, és ez volt Berryman szándéka. Ugyanakkor kegyetlenül száraz humorú haláltánc. Kínos, keserves olvasmány, ezért éri meg olvasni.
A Dream Songs két kötet egybeszerkesztve: a 77 Dream Songs (1964) és a His Toy, His Dream, His Rest (1968). Berryman szerint az egész munkának 1955 óta a The Dream Songs volt a munkacíme. Egészében 385 művet tartalmaz.
A Dream songs művei 3 versszakosok, egyenként 6-6 sorból állnak. Szabad versek, szabálytalanul elhelyezett rímpárokkal. Az egyes „dalok” számozottak, csak néhányuknak van külön címe. Berryman egy írásbeli jellegzetessége az és helyett a & jel használata, mint ahogyan az a példákban is látható.
John Berryman: 30
Csontokat összevetni vágytam.
Henry jó lehetett volna abban is.
Nekem nem volt meg az ő hozzáértése.
Kisfiúként folyton azt képzeltem,
archaeológus vagyok; ki is lehetne
annál jobban elismerten békés és komoly?
A pokol beszélt agyamban, hogy felébresszen.
Elhitette, véget érnek a kínok
& fogtam egy ceruzát, mint ez itt,
amelyhez ragaszkodom, ez jel,
amely visszahavazna rám, rám.
Egy kínai fog! Egy afrikai állkapocs!
Nyáladzz! mondja az idegrendszer,
hogy élvezd a behelyettesítést. A hőség elpárologtatja a ködöt.
A jegesedések (Mindel-Würm) között
népem egyike megjelölte: „meleg”.
John Berryman: 42
Időcsomók; őrülethozó hűdés,
indokolatlan álomkór bilincse
gyötör, de őket nézve itt ma este
félelmem elhagyva furdal irigység:
könnyű nekik, fiatalnak, az egység
megtartja őket izgalomban, teste
a másiknak, szemeim könnyel telve,
mert a múlt, az elviselhetetlenség.
Hol vagytok, ti elmúlt fiatal évek,
nyomban vigyetek el szép szeretőmhöz,
akkor te is megfogadtad, le nem győz,
semmi minket együtt, engem és téged.
Az idő csomója ma szívben rabol;
erekben terjed, az agyba felhatol.
John Berryman 52
Virradatkor az állásom közelében gyülekeztek.
Valami rövid dalt dúdoltam, amikor
csillagok kialudtak, és megvizsgáltam
fegyverzetemet.
Gránátok, tárak, az anthrax tartály
a fecskendővel: rendben. Igen,
és ceruzáim többsége is kihegyezve.
A galaxisnak ezen a peremén
sokszor látható ilyen kemény védelem,
de ezt csak így lehet.
– Mr Csont, a gondjai szédítenek
& megfájdítják a hátam. Valahogyan,
amikor jeleneteit összehozom,
olyan érzésem van,
mintha a rózsás hajnalpírnak & az alkonyi fénynek
valami vén író művében joga lenne rá,
hogy kifelejtse a mi zöldünket.
A forrásvíz olyan vastagra nő,
hogy megcsomósodik,
és a szép hölgyek eltűnnek. Gondolom,
ön valami végzetes erő.
John Berryman: Csendes dal
Fényes szemmel, csillámló pillákkal nem Henry ébredt.
Első világos gondolata a műhelyében csillogó satupad.
Amíg ő kórházban vált bölcsebbé, került az középre.
Amennyire csak tudott oly sötéten nézett rá.
Egyedül volt. Mind – csodálkozott Henry – elhagyták a nap alatt.
Ez így rendben valónak is tűnt.
Dolgozni itt nem tud jól vele, és gondolkozni sem.
Kettős helyzet. Sárga, mint a katasztrófa.
Ezt hívják szabadságnak.
Néz még Henry valaha nő és tejes kebel után,
tisztelet és szerelem után megint,
lesz-e még egy lepedője vagy három?
Sikoltozni akart, de megborzongott,
amint (tavaszi köd, meleg, eső) a maréknyi dolog,
amelyet kézben tartott, csendesen eloszlott.
John Berryman: 56
Üres a Pokol. El kellett jönnie végül,
annak, amit gordiuszi Nagy Sándor megjövendölt:
a Pokol üresen áll.
Elcsitultak a villámok, ahol az Ördög térdepelt,
és egész sírhelyére
a bűn halála települt.
A kör bezárult. Elmúlt a terror és a lesüllyedés.
Fülemet hátra csapom, most meghalni készülök.
Hasított patám még dobol.
Hevesen, kétlábúak klubja. Zöld világom
a véget szívja fel – mindannyiunknak, szerelmem,
nem csak egyeseknek.
Meggyűrődtem, én – miért –
Kristálygömbjében ők ketten azok, akiket mérlegel,
keményen, alvó fiáról álmodón,
óh, róla és új nejéről.
Miféle üvöltés volt, ami az egykori Ősi Napok dilemmáját
feloldotta most,
miféle látványból származik kegyelme? – Ki lehet, ha
mi mindannyian ugyanazok vagyunk, elérni ezt?
(A verseket és a szövegközti szövegrészleteket a cikk szerzője fordította)