Jóféle csönd
Jóféle csönd
Jóféle csönd… belefeledkezős.
Az egykor gondosan összehajtogatott, eltett pillanataidban maradhatsz kicsit.
Néhány perc lehet, nem több. Vagy ki tudja?
Nem mozdulsz. Jólesik, ahogy a könny az arcodon keresi útját, s meg-meg lódul.
Vigyázod a csended, úgy, mint egyetlen szappanbuborékot, amit nem érinthetsz.
Fénytelen ragyogás ez, a kézen fogott ember puha lépteivel mész, mintha tudnád, merre kell.
Nem tudod. Vezetnek. Sorsába temetett létezésed örvénylik a jóféle csönd varázslatában.
Jóféle csönd… újragondolós,
szokáspikkelyei mögé látó csönd. Résnyire nyitott ajtó fénye.
Sziromkönnyű lesz minden, messzeség és közelség egyben.
Megjelenik a vágy, a némán veszteglő szerelemben, és érzékeidbe hízelgi magát.
Mondom: jóféle csönd ez!
Beléd karol a pillanat. És mindent visz. Miközben összecsúsznak az évek történései.
Idegen városok sosemvolt találkozásaiban készül a szív… hogy mire?
A csöndön túli világra.
Öröklétről suttogó gyufaszálak. A szavakon túl barangolsz.
Ott, ahol érvényét veszti a test okossága. Talán már sehol sem vagy. És ez jó.
Elhanyagolt létünk szorongásaiból enged. Mossa arcod meleg nyári eső.
Nem az mossa, csak így érzed. Jóféle csönd ez. Kegyelmet hozó.
A véletlenekben nem lehet hinni. Így marad az, hogy semmi sem az.
Mármint semmi sem véletlen. Mozdulatlanságod helyet kínál a megbocsájtásnak.
Hagyod magad. A harapásnyomok nem irányítanak. Nem elszánt vagy, hanem könnyű.
Jóféle csönd ez. Bársonyos.
Az idő már toporog, Téged akar. Nyerget sosem látott lovak dobognak a füledben.
Erőtlen és eltökélt vagy. Arra gondolsz, hogy később akarsz emlékezni erre.
Erre a jóféle csöndre. Mikor kisétáltál a zárt ajtók mögül.