Jekl Emese - Nemrég megöltem egy lányt
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 323
Jekl Emese: Nemrég megöltem egy lányt.
Mielőtt megöltem egy lányt, úgy tudom, igazán boldogan élt.
Legalábbis nem az utóbbi időben, hanem évekkel ezelőtt még.
Szerette reggel a korai nap halovány sárga ragyogását, ami lassacskán egyre erősebb és élettel telibb sárgasággá alakult.
Szerette a felhőket nézni a ragyogó tiszta égbolton, olyan volt, mintha apró vattapamacsok úsznának az élet kék tengerén.
Boldoggá tette egy kurta mosoly, mit valaki a reggeli tömegközlekedésen feléje küldött, elmosolyodott ő is, s eme mosolyt tovább adta valaki másnak, ezzel elindítva egy láthatatlan láncreakciót az emberek között.
Szerette az iskolában a különböző diákokat, kik magukon hordták személyes tulajdonságaikat s kifejezték önmagukat más-más módon. Szerette, hogy mindenki kicsit más s mégis mind egyformák voltak. Jó érzéssel töltötte el, hogy valahol ő is közéjük tartozik, s nincs egyedül, holott mégis magányos volt.
Majd az órákat, mik érdekesnek talált, a sok írót és a fizika törvényeit, a testnevelésen a kihívásokat és a rajzórákat, ahol ki tudott bontakozni minden, ami benne tombolt.
Majd a hosszú utat hazafelé. A rózsaszín fülhallgatójából szóló tömény édes zenét, a lépteinek céljait, mert tudta mi a dolga, hogy hazafelé kell mennie, mert lassacskán majd vége a napnak. A talpa alatt a macskakövet s a zöld füvet, mi beborítja a járatlan utat.
Szerette az otthon melegét, szerette a lemenő nap színét, s ahogy befesti az eddigi kéklő eget, ahogy színkavalkád lesz az égi tengerből, egyszerűen képtelen volt ilyenkor félre nézni, ez a látvány lehengerlő volt a számára és nem tudott betelni vele.
Majd a sötét estével eljövendő hold és csillagok váltak káprázatossá a számára. Bevilágította az egész udvart, s néha még szobája ablakán is láthatta az égi testet s a több ezer csillagot.
Szerette, hogy tudta tanulnia kell, hogy holnap ugyan ez a nap vár rá, hogy tudta nincs vége semminek, csak kicsit pihenni tér előtte és másnap újra láthatja ezeket a csodákat a szemével.
Szerette a tavaszt, a nyarat, az őszt s a telet egyaránt. Meglelte mindenben a maga kis apró boldogságát.
Szerette a barátaival tölteni a nyarat a tóparton, szeretett síelni télen és szerette, ha körbe veszik az emberek. Imádta a zene ritmusát, a gondtalan estékbe nyúló kint létet, a karokat mik dereka köré fonódtak s táncra perdítették, a ragyogó szempárokat, a biztonság érzetét.
Szerette a meleg öleléseket, hogy reggel rá köszöntek, hogy figyeltek és vigyáztak rá.
Szerette a hosszú közös sétákat és a mély beszélgetéseket, szerette a verseket s a novellákat, a meséket, mert a meséknek mindig boldog végük lett.
Egy gondtalan gyermek volt csupán, ki legbelül egy kis felnövésre vágyott, s mikor megkapta és szembesült a való világgal, már nem örült annak, hogy reggel felkelt a nap, hogy olyan sok ideig tart iskolába mennie és a haza utat is utálta már.
Nem lelte célját semmiben, nem érezte, hogy ide illene, annyira másnak és kevesebbnek érezte magát.
Nem szeretett otthon,- nem szeretett sehol se lenni már. Keserű volt a meleg teájában a méz, keserű volt minden nap a számára. Az éjszaka nem gyönyörű és csillagos sem volt, hanem komor és rettentően sötét. Nem félt sohasem, de már nem mozgatták meg a kis csodák, már nem lelte örömét egy idegen mosolyában, s már nem adta tovább senkinek sem, már nem szólt kellemes dallam rózsaszín fülhallgatójában s már annak színe is elkopott.
Egyszerűen nem találta szépnek a zöld füvet és az óriási kék égi tengert, min az eddig fehér pamacskák már szürkévé úsztak. Számára minden elsötétült és minden csak olyan hatalmas volt és csendes. Minden olyan más, pedig semmi sem változott meg, egyedül csak ő.
Én meg megöltem ezt a lányt.
Megöltem benne a boldogságát.
S miattam vált lelke egy halott világgá.
Aztán egyik nyári éjjelen úgy aludtam el, hogy abban reménykedtem a világ más lesz, mire felébredek.
Hogy újra kisüt majd a nap, az égre visszatér a nagy kékség, hogy kellemes zene szól a fülemben, s, hogy minden olyan lesz, mint mielőtt megöltem volna azt a lányt.
Abban reménykedtem, hogy még sikerülhet életre keltenem egy halott szívet, hogy újra meglelem a boldogságot, a szépséget az utolsó lehulló levélben, hogy megint csodálom a lepkéket a réten, vagy, hogy örömmel sétálok egyedül vagy valakivel mellettem. Abban reménykedtem, hogy megint minden olyan lesz, mint régen.
Vágytam az ölelő karokra, a csengő hangokra, mik azt mondták „Jó reggelt”, vágytam a vágyra, hogy érezzek, hogy érezzem, hogy létezem, megtettem mindent, kiültem a dombszélre, hallgattam a madarak zenéjét, lefestettem a kéklő,- majd a sárga eget; újra ízleltem a nap melegét s az édes mézet, elmentem a tóhoz, táncoltam egész este, küzdöttem, tanultam, s éreztem. Olvastam verseket a reményről, a szépségről, s, hogy talán egyszer megint minden olyan lesz, mint régen. Hallgattam több száz mesét, írtam sajátokat is, miknek mindig boldog a vége; néztem a lemenő napot, mellettem volt bíztató, meleg karod. Majd a csillagos ég fölöttem újra táncolt, a szobámból a hold megint látszott, s már azt hittem most tényleg megint minden olyan lesz, mint régen..de aztán kinyitottam két szemem, s rájöttem minden álom volt csupán, álom volt, hogy minden olyan lett, mint régen, mert én megöltem egy lányt, megöltem a lányt, ki én voltam réges-régen.