Járatlan
Írta: Szecsődy Péter
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 540
Járatlan
Ez a szerelem nagyon sötét verem volt remény, kapaszkodó, kilátás nélkül. Évát látta reggel, mielőtt még kinyitotta volna a szemét, és ő volt elalvás előtt az utolsó gondolata. Tanulás helyett róla ábrándozott, vagy levelet írt neki a súlyos táskaírógépen. Minden délután, még vasárnap is. A lapokat megszámozta, így mindig tudhatta, hogy éppen hány napja szerelmes.
Éva, aki egy paddal előtte ült az osztályban nem tudhatta, mit érez ő iránta. De ezt a titkot nem lehetett bezárni még levelekbe sem. Péterrel, a legjobb barátjával osztotta meg. Akivel, ha lehetett, együtt lógott. Zenét hallgattak, sakkoztak, megváltották a világot. Péter világhírű filmrendező lesz, és vászonra álmodja majd az ő zseniális regényeit is.
Önbizalmát alig rendítette meg, hogy félévkor megbukott orosz társalgásból. Nem érdekelte az iskola, nem azt tanították, amit tudni szeretett volna. A magolást pedig agysorvasztónak érezte, nemigen gyakorolta. Csak annak élt, hogy mindennap levélben biztosítsa Évát arról, hogy milyen gyönyörű és okos, mennyire megérdemli a mindennél erősebb szerelmet, meg azt, hogy valaki minden rezdülésére figyeljen.
Abban az évben korán tavaszodott. Március közepére már hatalmas rügyek ültek az ágakon, a Margit-sziget a pesti ablakból nézve már zöldellt, madárhanggal harsogott a hajnal, és dél felé már izzasztott a pulóver.
Az 1848-as forradalom évfordulója tanszüneti nap volt, de politikai okokból a középiskolás diákokat berendelték az iskolákba, ne koszorúzzanak, tüntessenek, nekik sem jó az. Péter két nappal az ünnep előtt sakkozás közben - százas partifolyamot terveztek, és aki azt megnyeri, különb, mint a másik - felvetett egy ötletet.
- Figyelj, nem unod még, hogy ülve nyalod a Holdat? Van egy csomó jó zeném. Adok neked egy félórás tekercset. Az egyik oldalára gyors számokat veszek fel, a legjobbakat, a másikra családalapító lassúakat. Tizenötödikén nem jössz suliba, hogy előkészíthess mindent, mondjuk, elmész az orvoshoz, hogy köhögsz vagy ilyesmi, igazolja a napodat. Veszel egy üveg Éva vermutot és holnap megbeszéled Évával, hogy jöjjön fel hozzád zenét hallgatni.
- Igen?
- Most jön a csavar. Felteszed a szalagot, és mondjuk a harmadik számnál felkéred. De addigra meg kéne, hogy igyátok a pia felét legalább. Rázzátok, közben is isztok, aztán lejár, te megfordítod, és kezdődik a lassúzás. Érted? Tapi, nyelves meg minden. Onnantól meg jártok. És odaadhatod neki a leveleket, amit írtál. És attól végképp elolvad, mint pirítóson a vaj…
A terv elfogadtatott. A fiú ezt is megírta el nem küldött levelében. Másnapra megvolt a szalag, a meghívás, és március idusának reggelétől már csak várt, epekedett a szerelmes szív. És dél körül Éva megérkezett. Nem kellett csöngetnie, mert - már fél órája - a nyitott ajtóban várták. A nagymama, aki a konyhában sürgölődött csak annyit tudott, hogy osztálytárs jön tanulni, kéretik nem zavarni!
Felhangzott az első dal, mellé tudálékos, okoskodó elemzés, jött a második hosszú kortyokkal, majd a harmadik, és Éva megkérdezte, nem akarnak-e táncolni. Igaz, addigra már csak ötujjnyi mélybarna folyadék lötyögött a hétdecis üvegben. És az unalmas szöveg helyett ropták, míg csak dal közben meg nem szakadt a „Dased and confused”.
Éva újra meghallgatta volna a gyors számokat, de a szalag megfordíttatott, és az „Angie”-re már összefonódva hajlongtak.
Tenyere – és a szigetelő ruhák – alatt egy másik élet végezte a dolgát. „Pneumatikus, lelkes” gondolta, mert nemrég olvasta a „Szép új világot”. Szégyenlős vágy feszegette. Szempillája alól leste a bájos arcot, a félig nyitott, talán csókot váró ajkakat, a finom orrot, s amikor kicsit hátrébb döntötte a fejét, a sávot, ahol a karcsú nyak kiszélesedve elvész a fehér blúz kivágott nyaka alatt.
Most, most lehunyt szemmel odahajolni! És a két száj megkeresi egymást. A kéz is elindulhat, befurakszik az anyag alá a bőrig, derekat, hátat érezhet, talán keblet is…
Az elmúlt nyáron Balatonon volt egy lány, aki kis szobájában engedte, hogy ő levegye a fürdőruha felső részét, sőt még azt is, hogy a rózsaszín bimbókat csókolgassa, szájába vegye. Viszont megtiltott minden kezdeményezést csípő alatt. És ő a hetedik mennyországban érezné magát, ha Évával idáig jutna. Meg addig, hogy az ölelkezés-csókolózás kényszerű, lélegzetet kapkodó szüneteiben, amikor már nem lehet kibírni a kitörni nem tudó, céltalan vágyat egymásról, magukról, a világról beszélgessenek, elmondják azokat a gondolatokat, amikhez még nincsen társ, mert nem kíváncsi rájuk, nem figyelne, értené senki idegen.
Ez mind meglenne, ha most egy kicsit szorosabban ölelné magához a lányt, hiszen erre vágyik mindennél jobban, összeérne az ajkuk, a nyelvük is…
De mi van, ha Éva hátrahőköl, felháborodva eltaszítja?
Nem. Teljesen átadta magát. Izgatottan-kéjesen várja a folytatást. Ugyanannak a vágynak a hullámai ringatják őt is.
És mi lesz a csók után?
Voltaképpen semmi. Elterjed, hogy ők együtt járnak, kézen fogva sétálhatnak az utcán, anyja, nagyanyja meg a lány szülei beleegyezően vagy idegenkedve fogadják a dolgot. És mindez olyan mindennapi, közönséges, semmi köze a száznál több levélhez, az álmodozásokhoz. Nem kell! Nem azt érezte, hogy még nincs itt az ideje, hanem azt, hogy nem képes erre.
Éva talán semmit sem észlelt, vagy vett tudomásul. Öntudatlanul kínálta magát. Aztán szerencsére lefutott a szalag. Ébredezve ültek le az ágyra. A fiú beszélt, közben érezte, hogy ugyanolyan szerelmes, mint a tánc előtt. Lelke egyik sarkában durcásan bánta, hogy elvesztegette az alkalmat.
Félórája ülhettek - egymás kezét fogva - a heverőn, amikor az utcáról ismerős fütty hangzott. Péter szignálja. A fiú az ablakhoz ment, a lenti alak kérdő kézmozdulatára csak bólintott. Valahogy úgyis véget kell vetni ennek a helyzetnek.
Kisétált az előszobába, kinyitotta a bejárati ajtót. Pár másodperc múlva Péter felbukkant a lépcsőfordulóban. Lekezeltek.
- Na, mi van?
- Semmi.
- Akkor játszunk egy parti sakkot?
A fiú megdöbbent, de igyekezett nem mutatni. Nem mintha Péter figyelt volna rá. Aki győz, azé a lány. De nem szabad, hogy az élet erről szóljon!
A szobában Éva mintha el sem mozdult volna, mégis egy verseskötet volt az ölében. Lagymatagon köszöntötte Pétert, és visszahajolt a betűkhöz.
Elő a sakktáblát! Neki a fekete jutott, aztán fehérrel és megint feketével is kikapott. Péter pár kedves szóval odaült Évához. Ő kikönyökölt az ablakon, nézte a rakpartot és a Margit-szigetet, majd kiment megnézni, hol tart nagymama az ebéddel. Jó sokáig maradt, és zajosan tért vissza.
Éva kipirult arccal ült a heverő szélén, nyitott blúzát összefogta a mellén. Péter már állt, éppen rágyújtott, remegett a gyufa lángja.
Ő pedig nem írt több el nem küldött levelet.