Itt maradt élet
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 200
Itt maradt élet
Mint a penge, ami hirtelen belevág a kézbe… először nem is fájt, csak összeugrott a válla az éles mozdonyfüttytől. Majd a lassú csikorgás és a gyorsuló kattogás tudatosította a visszavonhatatlanul elválasztott húsdarabok égető érzését valahol legbelül: itt maradt.
Körbenézett. A koszos, barna pályaudvar úgy égette a sebét, mint a rácsorgatott sav.
Visszafordult a vagonok után maradt füstre, ami kegyesen eltakarta a párhuzamos életek távolban összeszűkülő napjait.
A vonat visszavonhatatlanul elment valahova nagyon messze, és csak egy valószerűtlen füst maradt itt, ebben a világban.
A lehetséges jövő mit sem számított most. Itt marad egyedül egy üresen működő élettel, ami sohasem lesz az övé, bármennyit is él benne.
Vágyott arra az életre ott a síneken túl, ami bármely csekély ideig is, de a sajátja.
A bácsik, akik segítettek szüleinek beszállni azokba a fura kocsikba, amiknek nem volt ablaka és ülése, lassan visszaszállingóztak a kantinba.
Az egyik odamordul: – Kislány! Nem neked való ez a hely. Menjél szépen haza.
A kiürült pályaudvar pont olyan volt, mint máskor. A darutollas ordítások már elültek. A csendből örökre elveszett a bevagonírozott emberek hallgatása. Mélyebb és üresebb volt mindennél.
A hideg szél néha felverte a port, mint egy hanyag utcaseprő, hogy majd néhány méterre mögötte újra rátelepedjen a rozsdás, barna kövekre. A nagymama hatalmas kendője, ami térdig beborította, fel-fellebbent, és mint tegnapelőtt a nők aggódásával és férfiak vitatkozással megtelt dolgozószoba résnyire nyitva maradt ajtaja, látni engedte a kabátra varrt sárga csillagot.
Aprót nyögve, a karjával felnyomta magát a régi fotelből. A rugók megkönnyebbült sóhajjal nyikordultak. Lassan odacsoszogott a televízióhoz. Nem bírta már látni a bakancsos fekete mellényes avatásokat, az önjelölt szónokok végeérhetetlen, ostobán személyeskedő magyarázgatásait a történelemhamisításokról. A zsinagógát is mindig korán otthagyta. Nem akart tudni arról, amiről utána beszélgetnek.
Dávid, a legfiatalabb unoka, nemrég szerezte meg a jogosítványt. Örült, ha a mamát vinnie kellett valahova, bár nem értette, mit akar vidéken, hiszen minden Pesthez köti. Egy romos régi állomás végképp elbizonytalanította.
A szél, az állomás metszőn rideg utcaseprője azóta sem változott. Újra és újra felborzolta a port, hogy az ismét rátelepedjen a hetven év emlékét őrző rozsdára.
A kövek csikordulására hátrafordult. A fekete ruhás férfi, balján egy szájkosaras kutyával messziről kiabált: – Ez egy zárt terület. Nem lehet itt. Tessék innen elmenni!
Még odanézett a ködbe összefutó sínpárra, majd lassan megfordult.
A férfi odaért hozzá, és finomított a modorán: – Néni kérem, itt nincs semmi keresnivalója.
Ez egy zárt terület. Menjen szépen haza.
A lelkében a régóta őrzött szépia képek összekeveredtek a tegnapi színes fotókkal, mint egy üst maró lúgjában, koszos, barna egyveleggé összeolvadva.
– Igen, itt nincs semmi keresnivalóm. Jó lenne már hazamenni...
első közlés