Isten veled, Föld!
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 435
Isten veled, Föld!
Miután az utolsó dobozt is lezárta, nagy sóhajjal fölegyenesedett. Az erős fényszűrővel ellátott, keskeny ablakokon is győzelmet arató nap teljes erővel ostromolta a szobát. A klíma már rég nem működött; a meleg kibírhatatlan katlanná tette a helyiséget. A fiatal nő zilált szőke haja körül szinte szikrázott a levegő. Arcába hulló tincseit hátraigazította, kézfejével végigsimította gyöngyöző homlokát, és szomorúan nézett körül. A padlót borító por és szemét között három egymásra pakolt doboz tornyosult. „Az egész életünk ezekben van”, vetett rájuk keserű pillantást. Amióta csak az eszét tudta, folyton költözködött. Már meg sem tudná mondani, hogy ez a mostani hányadik a sorban. Az állandóság hiánya lassan beitta magát a sejtjeibe; mintha belülről örökké rágná valami, talán a bizonytalanság, vagy a félelem, ki tudja? A legrosszabb annak a tudata, hogy valószínűleg az utolsó állomás következik. Kinézett a sötét üvegű ablakon. Ahová most mennek, onnan nincs többé visszaút.
Fájdalom és düh feszegette, amikor a hatalmasra hízott, vaskos lángcsóvákat lövellő napra tévedt a tekintete. „Te vagy az oka mindennek!”, sziszegte gyűlölettel.
Hirtelen mozdulatlanná merevedett, arcát szelíd mosoly vonta be. Két tenyerét gömbölyödő pocakjára helyezte, és lassan, finoman simogatni kezdte. „Semmi baj, kicsim, aludj csak, semmi baj”, duruzsolta lágy hangon. Vajon miért adta Isten ezt a gyermeket? Milyen jövő vár rá? Szorongás töltötte el, ahányszor csak a benne fejlődő kis életre gondolt. Normális esetben örülnie kellene, de most! Mindig is gyermekre vágyott, amióta csak férjhez ment. Nem, nem is csak azóta. Már azelőtt is, régen. Valami a lelke mélyén arra ösztönözte, hogy életet adjon, minden áron. Most itt van, mozog, növekszik a testében egy titokzatos valaki, akit csak két hónap múlva ismerhet meg. Két hónap! Addig még…
Vártak, amíg lehetett. Ragaszkodtak az álmaikhoz az utolsó percig, mint még néhányan rajtuk kívül ezen a telepen. Számukra ez jelentette az életet, az emberi létezés egyetlen lehetséges színterét. Tudták, hogy mindenképp eljön a perc, amikor menni kell, de húzták, halasztották, ameddig csak át nem lépték az ésszerűség végső határát. Most visszavonhatatlanul eljött az idő, ez volt a legutolsó pillanat. A nap, amely néhány évtizede még barátja, éltető szükséglete volt az emberiségnek, mára legyőzhetetlen ellenséggé, gyilkos szörnyeteggé változott, megölt minden életet a földön. Persze tudta jól, hogy nem csak a nap a hibás, hanem az ember, aki mérhetetlen mohóságában tönkre tette a környezetét. Itt fenn, a magasban még jobban érezhető volt a nap ereje. Nem csoda, ha felszámolják a kolóniát. Mára már az összes többi település a múlté, csak ez az egy áll még.
Ki hitte volna egykor, hogy a föld nagy részét víz borítja majd, és az emberek élettere a hegyekre koncentrálódik? A gleccserek, hótakarók rég beolvadtak a mindent elfedő óceánokba. Már évtizedek óta világszerte csupán néhány lakótelep magasodott a hegytetőkön.
Közülük is a Mont Blanc bírta legtovább. Az alacsonyabb hegyeket sorban ellepte a sós víz, a magasabbak pedig szóba sem jöhettek a nap miatt. Eső már nincs, a Fehér Hölgy talán még néhány évig fennállhatna, de a nap nem engedi. Eddig tartott. Megértették, hogy nincs már semmi értelme itt maradni; ha élni akarnak, menni kell. Mégis, megmagyarázhatatlan félelem szorongatta. Nem tudott elszakadni attól a meggyőződésétől, hogy az embernek a földön a helye. Hiába vár rájuk egy másik élettér, ember nélkül a föld sem föld többé. Arra meg egyszerűen gondolni sem akart, mi van odalent. Rettegett attól a világtól.
A csendet hirtelen léptek zaja verte fel. Férje jelent meg az egyik szomszéddal.
Gyakorlatias pillantással felmérte a helyzetet.
- Összepakoltál?
Némán bólintott. Úgy érezte, ha most megszólalna, elsírná magát. Párja szó nélkül felkapott két dobozt, és elindult kifelé. Az ajtóból visszaszólt:
- Gyere, nincs már sok időnk!
A szomszéd felkapta a maradék pakkot, és biztatóan csippentett a szemével. A nő halványan elmosolyodott. Intett a férfinak, hogy menjen előre. Utolsóként akarta elhagyni a földet. A földet, ami már régen nem az, ami egykor volt. Végigsétált a lakáson, kezét a falakon, bútorokon végighúzva, magában lefényképezve minden apró részletet. Egy pillanatig megállt, behunyt szemmel visszaidézve anyja elbeszéléseit a saját gyermekkoráról, amikor mezítláb szaladgált a selymes fűben, vagy a tengerparton, ahol apró lábnyomait maga után hagyta a finom szemcséjű homokban. Senki sem hitte volna, hogy ilyen gyorsan következik be a hanyatlás, csak a tudósok és a világ vezető politikusai, de ők a lehető legtovább titokban tartották. Állítólag nem akarták, hogy a kitörő pánik miatt eluralkodjon a káosz. Ezért aztán sokan odavesztek a rájuk zúduló özönvízben. Nagyon sokan. A szerencsés megmaradtak között azonban egészen más szóbeszéd járta. Kevés volt az élettér és az élelem, csökkenteni kellett a föld népességét. Egész testében megrázkódott. Nem akart most erre gondolni, csak a szép képeket magával vinni oda, lentre. Mert itt is voltak szép napjaik. Az ember a lehetetlen körülmények ellenére képes magának megteremteni a saját kis örömeit, amikre emlékezni lehet.
Gyalog tette meg lefelé a harminc emeletet. A házból kilépve föltette fényvédő szemüvegét, de így is szinte arcul csapta a telepet már majdnem elérő, végtelen víztükörről visszaverődő napsugarak ragyogása. Először kénytelen volt kezét a szeme elé kapni, mert úgy érezte, megvakul. Víz, víz, mindenütt csak víz és pokoli hőség. Férje már a kapuban várta. Gyengéden kézen fogta, és vezetni kezdte a víz fölé nyúló keskeny hídon. Már csak rájuk vártak. A híd alatt mozdulatlanul állt a hajó. A tetején lévő nyílás sötéten, mohón tátongva várta, hogy elnyelje őket is. Búcsúképpen vetett még egy utolsó pillantást a felhőtlen, tiszta, inkább arany, mint kék égboltra, aztán a nyíláshoz lépett. Minden idegszálát meg kellett feszítenie, hogy képes legyen oda lemászni. Mintha a saját koporsójába feküdne be, hogy ott haljon meg. Persze már nem temetkeznek így, de anyja mesélt ilyenekről.
A hajó belsejében félhomály fogadta. Az utastér az alsó szinten helyezkedett el. A telep utolsó lakói csöndben, fásult arccal várták az indulást. A hajóablak melletti ülésen kapott helyet. Még félt a víz felé fordulni. Hiába erőlködött, csak arra tudott gondolni, hogy mi mindent habzsolt magába az óceán, amikor átvette az uralmat a földön azon a borzalmas, forró nyáron, amikor a sarki hótakarók mind elolvadtak, és az utolsó jéghegyek is víz alá kerültek. Akkor már készen álltak a hegyeken a telepek a túlélők számára, de ezek csak átmeneti menedéket jelentettek. A víz alá került jéghegyek fokozatos olvadásával, a hónapok óta tartó, szűnni nem akaró esővel lassan mindegyiket elöntötte a víz, az óriássá hízott nap pedig megöl minden életet. A Mont Blanc volt az utolsó, az egyetlen, amelyik még hirdette az ember jelenlétét a felszínen. Már régóta élnek víz alatti városokban, és most velük az utolsó ember is elhagyja a föld felszínét, hogy végleg az óceán fenekére költözzön.
Felberregett a motor, a hajó nagyot rándult. „Mi lesz velünk?”, utolsó gondolata ez volt, mielőtt elindultak volna a mélység felé. Férje keze a vállára nehezedett. Nem mert ránézni. Kibuggyantak a könnyei. Az ablak felé fordult, de csak a süllyedő hajótest által felkavart, zavaros hullámok táncát látta. Isten veled, föld!