Írói válság
Írta: Fazekas Zspider Zsolt
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 345
Fazekas Zspider Zsolt: Írói válság
Akkor kezdjük! Írjunk egy „férfi” novellát! Kezdd el! Ne csak nézd az üres lapot a monitoron! Írj! Még ma. A kávéd még mindig barna folyadék egy fehér bögrében. Hiába ellenőrzöd percenként. Kezdd el végre!
Nem megy. Mit írjak? Mi egy férfi-pályázat? Az ösztönöm egy Robert E. Howard-hangulatú barbár, macsó kaland lenne, vagy egy akciósztori Tarantinót idéző, jól öltözött, de kétes szándékú pasival, akinek mindig lóg a szájából a cigi.
Vajon ezt szeretnék? Általában az az első reakcióm, hogy a régi ponyvamagazinok egyperceseit és novelláit idéző történetekből, vagy a hetvenes évek antológia-képregényeiből merítek ihletet, de a legtöbbször ezek nem jutnak tovább. Különben is, mit ad a férfi-témához egy novella, amit kb. bárhová elküldhetek?
Mindig olyan nehéz elképzelni, mit is akarhatnak a pályázat bírálói. Sokszor még a nyertes novellák se segítenek megérteni. Olyan klisének tűnik azt mondani, hogy férfiként se tudom, mit kell írnom a férfi témáról.
Egy oktatáson a női karakterekről volt szó, ahol az előadó írónő megjegyezte, hogy a média nagyrészt alapnak veszi, hogy a szereplő neme férfi, és bevallotta, hogy még ő is így gondolkozik. Elmesélte, hogy gyakran utólag írt át női szereplővé egy férfit a történeteiben.
Férfiként írni arról, hogy nehéz férfinak lenni? Hű, ez így belegondolva lenyűgözően arrogánsnak hangzik. Lehet, hogy azért, mert nem szeretek panaszkodni. Az is lehet, hogy azt tanultam, hogy nekem nem szabad. Ez jó téma lehetne. A „férfiak nem sírnak” egy örök téma. Mennyi cikk készül arról, hogy mennyire normális és egészséges, hogy a küzdősportban a sírás mennyire természetes. Milyen jogon játszom én a keményet, amikor egy ember, aki szó szerint abból él, hogy megpróbál másokat eltörni, kvázi megölni, mégis elbőgi magát, amikor vége a meccsnek. Ez jó téma lehet.
Mégse írom. Ott villog a kis fekete csík a fehér lapon. Eltűnik és feltűnik. Pedig írhatnék valami brutális, MMA-stílusú harcot, megint levehetnék egy Howard-könyvet a bokszolós történetei közül és ihletet meríthetnék. Már majdnem lenyomnám az első betűt, amikor felmerül bennem, hogy ez a történet női szemmel ugyanez lenne. Ez rossz dolog? Valamiért úgy érzem, hogy igen. A francba! Kimegyek, főzök még egy kávét.
Soha életemben nem írtam sztorit a gépem előtt. Az ötlet mindig útközben jött. Nem sokat szenvedek az üres lap szindrómával, mint sok más író, mert amikor leülök, már tudom, hogy mit akarok. Kivéve most. Most állok, a konyhában rakom be a kapszulát a gépbe és azon gondolkozom, hogy a régi, kis fém kávéfőzővel kéne csinálnom, jó feketén, mert az a férfias. Az ízetlen, nyers, kemény, rossz, de akkor is megeszem vagy iszom, ez a férfias, nem? Emlékszem, amikor apám rémes ételeket evett meg, mert én és a tesóim nem voltunk rá hajlandók, mert ez a dolga egy apának. Egy férfinak.
Ehhez képest én egy 101 kiskutyás bögrébe öntök éppen tejet, mert nem érdekel, hogy miből iszok. Persze lehet, hogy az érdektelenség már magában egy férfias dolog. Felvállalni, hogy bármit megteszel, mint Tim Curry, mikor a Rocky Horror Show-ban női ruhában táncolt és énekelt. Nagyon szét vagyok esve: nem hiszem, hogy bárki is ilyen gyorsan eljutott egy Disney-rajzfilmtől a „Sweet transvestite” című dalig.
Túlnagy fába vágtam a fejszémet? Feladjam? Talán csak sétálgatok kicsit itt a konyhában. Zavar a képernyő, nem szabadott volna elindítani a Word-öt, ameddig nem állok készen, hogy írjak is. Reméltem, hogy a határidőközeledte és a nyitott program elindítja végre a kreatív energiámat, de semmi.
Miben különbözik egy férfi? Ha találok valami specifikusat, akkor a köré írhatnék egy történetet. Azt, ahogy ez megesik egy sráccal. Mondjuk egy sztorit, amiben az egyikük érzékeli magán a különbséget, de a másik nem. Oké, ez egy irány. Mi tesz egy férfit férfivé? Kívül van a nemiszerve. Mutál tinédzserként, ami azért van, mert ivarérett lesz. Meg… hm. Az a csodás pillanat, amikor harmincévesen rájössz, hogy kábé semmit sem tudsz a tested felépítéséről. A lakásban nincsenek biológiai könyvek és nincs az az ég, hogy én nekiálljak telefonon megnézni ilyesmit. Ez túl ciki, abban a pillanatban felhívna az internet-szolgáltatóm, hogy szóljon, hogy a tinédzser gyermekemet talán ideje lenne felvilágosítani. Lányos zavaromban rávágnám, hogy nincs gyerekem, ahelyett, hogy megkérdezném, milyen jogon nézik meg, mit csinálok online. „Lányos zavarom”, érdekes, hogy még a fejemben is így fogalmazok. A pályázat kiíróinak igazuk van, van itt egy érdekes téma, csak nem bírom megfogni.
Különben is, ez a nemi különbség túl tudományos, túl száraz. Még rosszabb benne, hogy esküszöm, ezer film készült a férfiak változásainak különböző korszakairól. Meg tudom írni, de még engem se érdekelne.
Szedjük jobban szét! Számoltam azzal, hogy mi a férfi elképzelése és nem vált be, aztán jött, hogy miben különbözik a férfi, ez meg nem tűnik elég érdekesnek. Mi maradt? A limitáció.
Ne legyél alacsony, gyáva, bizonytalan, gyenge. A gyengeségről tudok beszélni, mint valaki, aki élete egy markáns részében súlyosan alultáplált alkattal rendelkezett és egy fűszálat se tudott megemelni. Ez nem rossz. A baj az, hogy megint úgy érzem, hogy sajnáltatom magam. Nem volt egy csodálatos élmény és sok közeli rokonomtól vagy barátomtól kaptam miatta megjegyzést, ami valószínűleg hagyott némi sebet bennem. De mindenki kap ilyesmit. Még a legjobban kinéző testépítő agyába is bele van égve az a pillanat, amikor kritizálták a külsejét. Hány gyönyörű nőt ismertem, akiket soha senki se nevezett szépnek. Ez túl univerzális, hiába tűnik elsőre jó anyagnak drámai íráshoz.
Tudod, hogy megakadtál, amikor már a fotókat igazgatod a hűtőn. Ilyenkor úgy szeretnék egy zsűritag fejébe mászni és látni, hogy mit keres. Legyünk őszinték, annyira imádok a tömeggel szembe menni, hogy már csak azért se írnám meg. Hányszor bántam meg, hogy pályázatra azt küldtem el, amit gondoltam, hogy látni akarnak és nem valami hülyeséget írtam, amit élveztem is volna. Nem bántam meg igazán, mert szeretem minden vacak kis novellámat, de az zavar, hogy hiába írtam másoknak.
Nem az a bajom, hogy nem olyat írok, amivel nyerni is tudok, hanem az, hogy túl nagy a téma. Nem tudok mindent feldolgozni. Szívesen megírnék mindet, ami eszembe jutott, de oka van annak, hogy bizonyos pályázatok limitálják, hány novellát küldhetsz be és ez az ok én vagyok pár esetben. Szeretek írni. Sokak szerint ez a terápiám. Valahol igaz, életem első novellája is megtörtént eseményt dolgozott fel.
Oké, lehet, hogy ha nagyon személyes elemeket rakok bele, az ad igazán neki érzelmet. Az ilyen történeteim gyakran nagy befutók lettek. Csakhogy ez engem sosem érdekelt. Mindig emelt fővel mentem tovább, megfogadtam, hogy mások szava engem nem fog bántani. Sosem érdekelt, ki mennyire férfias, kivéve, ha valaki másokon akarta ezt bizonygatni. Mindig nagyon önbizalomhiányosnak véltem a pasikat, akik például az én csontos karomat fogdosták, hogy ezzel bizonygassák, ők erősebbek. Mennyire lehetsz törékeny, ha így kell bizonyítanod magadnak?
Ez nem is rossz téma. Egy novella egy ennyire erős és mégis gyenge férfiról. A bizonytalanságáról, ahogy mindig másokhoz kell mérnie az izmait, az erejét. Ez végül is olyasmi, amit nem sok nő él át. Talán pár sportoló vagy testépítő. A vékony és törékeny férfi helyett a másik oldalt megmutatni. Lehetne egy munkás, mert akkor nem is kell edzeni az izmaiért, viszont az anyagi helyzete és életkörülményei még jobban indokolják, hogy ne legyen önbizalma. Ez nem is rossz! Gyere, kávé, megyünk a gép elé!
Kezdjük! Na! Kezdd már el!
Nem hangzik úgy, mintha valami sértődésből írnék? Pontosan úgy, mint aki vissza akar vágni valakinek? Mit írhatnék erről? Pofán vágják, mert rossz emberbe köt bele? Az nem egy lecke. Semmi se történik vele, csak bunkó másokkal, ami úgy hangzik, mint… nem is tudom. Unalmas horror, talán?
Francba! Azt hittem, hogy végre elkaptam.
Van jó válasz? Érdekes, új és mégis kellően univerzális téma, amiről írhatok? Valami, ami nem politikailag kényelmetlen, de nem is lerágott csont. Nem akarok okoskodni, nem akarok panaszkodni, hogy rossz férfinak lenni, de dicsekedni se.
Nem tudom, mihez kezdjek. Ott villog az a kis fekete csík a fehér lapon, de nem tudom, hogy mit mondhatnék a „férfi” témában. Mondjuk… ezt megírhatom. Egy történetet arról, hogy nem tudom, mit írjak erről.
Hm.
Akkor kezdjük!