Integető szeretet
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 307
Integető szeretet
Emma; hívjuk Emmának. A baj ott kezdődött, amikor eltört a szemüvege. Nem látta rendesen a számokat, majd a szemüveg is elveszett. A mobiltelefon feleslegessé vált, kidobta az emeleti ablakon. Nagyot csattant a betonon. Papírost, tollat keresett. Homályosan matatott a zsúfolt fiókban, aztán leült a legközelebbi székre. Fájt mindene. Hát, ha még meg is találná, hogy vinné el a levelet? A postát meg is kell közelítenie. Nem megy. Még bottal sem. Azután rájött, hogy ennél sokkal nagyobb baj is létezik. Nem tudja a címet sem. Talán említették neki, de ő azt elfelejtette. Egyet azonban biztosan tud. Franciaország. És Párizs. Az unokája ment el oda, és azóta nem jön senki sem. Emma azt éli meg a legkeservesebben, hogy nem tud már senkit megölelni, megszeretgetni életében. Az érintés melegét, az ujjak puha játékát is elengedte. Még egy macska sincs a közelében.
Emma közvetlen a vasútállomással szemközti házban lakik. Az emeleti ablakból, a magasból lát rá mindenre. Felette néhány villanyosdrót fut, néha lát azon egy-két gubbaszkodó verebet. Ha az egyik felcsattan, követi a másik. Jó nekik, így a természetes. A pályaudvaron nyüzsög az élet. Emberek jönnek-mennek, kezükben bőrönd, folyton csak mászkálnak, nem bírnak lenni egy helyben. Emma el sem tudja képzelni, mi dolguk lehet örökké a messzeségben. Utaznak nyáron, utaznak télen. Hol verítékeznek, hol kavarognak a hóesésben. A párok egymásba karolnak, vagy kéz a kézben mennek. A kalapos úr kimérten baktat ott egyedül, a fáradt asszony a padon pihenteti visszeres lábait. Mellettük suhancok suhannak, gyermek gőgicsél. Füst kígyózik, a kávé és szendvics illata majdnem felér az emeletig. Toporognak. Várnak. Majd jól ismert füttyszóra az egyik vonat elindul, a másik megérkezik. Ütköznek a váltók, kattognak a kerekek. A vasutasnak még mindig fess az egyenruhája.
Emma gondolkozni kezd. Egészen biztos, hogy az egyik vonat Franciaországba, Párizsba megy. Nem bírna a lépcsőn fellépni, ugyan, hová is gondol, hát a lépcsőig se jutna el. Lázas képzeletek kezdenek agyában fogócskázni. Csak szólni kellene valakinek, aki már a vonatra felszállt, aki át tudná adni unokájának az üzenetet. De hogy szólítsa meg? Hosszas tanakodás után talál a szekrény mélyén egy elég vastag kartonpapírt. Egész nagy, ráadásul fehér. Feketeszénnel körmöli rá a nagy betűket. A széndarab emlék, régi idők emléke, jó, hogy megőrizte. Most szolgálatot tesz. Maga is alig tudja kibetűzni, napok múlva készül el a macskakaparás.
– Szállj le! Gyere ide!
Ezt a négy szót tudta összeeszkábálni. Ezután Emma napokig pihent. Miután összeszedte erejét, a felhívást két szöggel fogatta az erkélyre. Szerencséje volt, eszébe jutott, hol a kalapács. Az üzenet kitartóan, engedelmesen lógott lefele. Emma tudta, mire vár. Majd valaki felfedezi, elolvassa, csönget. Onnantól már minden megy, mint a karikacsapás. A jóságos idegen megkeresi az unokát Párizsban, átadja az üzenetet. Hogy mit üzen? Azt még pontosan nem fogalmazta meg, de azt biztosan tudta, hogy utána minden jobb lesz. Egész nap figyelte a vonatokat, várt. Várt és várt. Néha azon kapta magát, hogy elbóbiskolt, vagy a derengő hajnal az ablak mögötti székben érte. Hogy a kartonpapírt összetépte, majd magával vitte a tolvaj szél, sokára vette észre.
A várakozás mégsem volt felesleges. Sokáig törte a fejét, míg megfogalmazódott benne: az unokának mit is üzenne, ha a nem létező idegen mégis Párizsba érne. Franciaországba, természetesen. Rövid, egyszavas üzenet volt az is. Most már csak egyvalami izgatta: ha így nem, akkor hogyan juttassa el. Egy reggelen megmozdult a keze. Kibotorkált az erkélyre, s a szabad kezével integetni kezdett. Míg csak látta a lassan kigördülő vonatot, egyfolytában integetett, egyre hevesebben. Így tett mindennap, reggeltől estig a vonatoknak integetett. Ajka némán artikulált, valami szeretetfélét rebegett. Lehet, hogy véletlen átsiklott rajta valaki tekintete, de vissza senki sem integetett.
Emma nem bánta. Megnyugodott végre. Hitte, hogy ez a párizsi vonat, a sok utazó ember magával viszi majd az érzést, ami már mindent szétfeszített. Megkeresi az unokát, ott Párizsban meg fogja keresni, s az üzenetet átadja végre. Most megint várhat valamire, ami jobb lesz. Mert egyszer úgyis jobb lesz. Különben is. Ha jól látta a fényeket, talán karácsony közeleg.