Insomnia
Írta: Vaszta Pál
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 157
INSOMNIA
Nem alszom.
Most már jóideje. Az idejét sem tudom mióta. Nem számítva azokat a röpke másodperceket az autóban a piros lámpánál. Néha útközben eltűnik pár kilométer. Nem tudom, mennyire bambulhatok el, de van úgy, hogy eltűnnek távolságok. Valahová elvész az idő.
Nem alszom.
Mióta is..? Azt hiszem már gyerekkoromban sem aludtam. Ha vártam valamit, vagy ment a család valahova reggel, nekem már este reggel volt. Menni akartam. Rögtön. Azonnal. Menni jó! Nem menni nem jó! Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy mi vár rám vajon másnap. Be voltam sózva. Ez egy gyereknél normális.
De én így maradtam. Az ember életében annyi „első” dolog van. Minden dolgot úgy éltem meg, hogy…nem aludtam. Nem bírtam. Az első zenekari próba, az első koncert, az első vizsga, az első csók, az első meccs, az első bunyó, az első szeretkezés, az első csalódás, az első..első…első…..!
Semmi sem ment fel.
Nem tudtam aludni.
Utána meg pláne nem. Azon agyaltam, hogy mit kellet volna másképp, jobban csinálni. Vagy miért pont most pattintott le a csajom? Miért várt eddig, és főleg, hogy mit csesztem el.
Megint.
Nem alszom.
Olyan karikák vannak a szemeim alatt, hogy – egy barátomat idézve – utazhatnék; táskáim már vannak hozzá. Egy felmérés szerint életünk 30%-át álomban töltjük. Ezek szerint 13 évet kellett volna eddig átaludnom?! 13 év!? Ennyi idő alatt egy átlag ember megtanul járni, beszélni, írni, olvasni, számolni. Megtanulja használni a számítógépet és ha egy kicsit agilis szülőkkel rendelkezik, megtanul egy idegen nyelvet. Mondjuk.
Ha esetleg zseni, akkor még számos dologban lehet kiváló, pusztán azért, mert van rá ideje. No és persze ha nem alszik. Hát én…
Nem alszom.
Mégse vagyok zseni. Persze ha a logikám jó, és hiszünk a felméréseknek, akkor már három zseninek kellene lennem. Nem is ismerek zseniket. Gondosan elkerülnek engem az ilyenfajta emberek. Meg még sokféle emberek is elkerülnek, de ennek igazán örülök. Nem szeretek olyan emberekkel egy levegőt szívni, akiknek a sorsa egy cseppet sem érdekel. Eljátszhatnám, hogy mennyire együttérző vagyok, meg hogy foglalkozom más emberek életével. Simán. Csakhogy nem így vagyok összerakva. Nem tudok alakoskodni, meg színészkedni sem és sajnos….
Nem alszom.
Felnőttként mindig van min töprengeni. Cikáznak a gondolataim. Szerintem egy lakás áramellátását meg tudnám oldani egy hónapig, csupán az agysejtjeim hemzsegésével. A „Hogy lesz majd holnap?” – kérdés foglalkoztat, úgy 30 éve. Na ez jó. Pedig ha egy kicsit visszapörgetem az időt, rá kell jönnöm, hogy elég sok mindent csináltam, csak úgy. Mert kedvem volt. Sőt. A legtöbb mindent így csináltam. Akkor és ott. Amikor a pillanat megadatott. Tehát ezeken a dolgokon nem gondolkodhattam alvás helyett, pedig…
Nem alszom.
Gyakran nézem a feleségem, ahogy jóízűen szuszog mellettem és a sors furcsa fintorán jár az agyam, midőn egy narkolepsziás nővel áldott meg. Úgy tűnik ő lealussza amit én elcsalok a pihenőidőből. Néha azon kapom magam, hogy valamiféle ritmust kezdek ütni a térdemen, melynek az alapját a vekker ketyegése adja. Ami a legszörnyűbb, hogy haladéktalanul nekiállok lekottázni. Tekintve, hogy nem tudok kottát sem írni, sem olvasni, elég elvetélt ötletnek tűnik. Azonban ez nem gátol a megvalósításban, mert ráérek, hiszen…
Nem alszom.
Persze ezt nem mondom el senkinek. Az embereket ismerve, néhányan rögtön azt tanácsolnák, hogy igyak ezt vagy igyak azt. „Attól – apukám – úgy alszol, mint a bunda!”. Lenne, aki azt mondaná: „Zaaaabáááálni! – egyél lefekvés előtt jó sokat (és itt már komoly orvosi kutatások eredményei jönnek), mert a gyomrod megtelik vérrel és azonnal elnyom az álom!”. Nohiszen. Elképzelem, ahogy jön az álom, nagy kék köpenyben és… elnyom. Lenne aki rögtön lórúgás-szerű altató kemikáliákkal jönne. „Beveszed, alszol!” Kész. És lenne, aki azonnal beutalna valami pszichiátriára, hogy kezeltessem magam. Pedig nincsen nekem semmi bajom, csak…
Nem alszom.
Azt mondják, a test regenerálódik alvás közben. Ezek szerint, nekem már réges régen el kellett volna használódnom. Nem mondom, nem vagyok friss, de nem érzem, hogy pocsékabbul vagyok, mint a kortársaim. Pedig „Ők” már beérkeztek! Már mindenük megvan és már gyakorlatilag nincsen is nekik semmi bajuk sem a világgal. Mert „Ők” boldogok! Esznek, isznak, dolgoznak, utaznak, gyereket nevelnek- nemzenek és ez ki is tölti az életüket. Néha, amikor senki se látja, akkor elmormolnak egy imát a szerencsés életükért, amit ha egy „őszinteségfordítógépbe” mondanának nagyjából úgy hangzana: „Hogy a túróba kerültem ekkora kakiba?” Ezt az átlagot én is hozhatnám, csakhogy én….
Nem alszom.
Tessék. Negyed öt és én itt görnyedek a gép fölött és próbálok két újjal valami korszakosat összehozni. A közlekedés lassan beindul. Már hordják szét a tejet a közértekhez. A kukások is megérkeznek a nagy és zajos kocsijukkal. Már hazaérnek az éjszakai műszakosok. A nap hamarosan feljön - ez az egy tuti, még pár évig. Meg hogy én….
(2009.)