Időtlenül
Írta: Pődör György
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 340
Időtlenül
Évmilliók óta hullanak a csillagok,
az égbolt mégsem lett üres.
Sok milliárd régi és új csillog ott,
emez vén, de ügyes, az ifjú még tüzes.
Az ősóceán is ilyen lehetett egykor,
rétegenként, kövületben bukkan elő egykor
ismeretlen világok, életek nyoma,
melyeknek titkait nem fejtjük meg talán soha.
A mindenségben nincs idő,
se volt, se van, se születő,
permanens a van, egy táguló spirál,
amit valahol egy Alkotó inspirál.
Talán a szellő, ez a láthatatlan vándor,
ez a lombokat lágyan mozgató
kis semmiség, ami legtöbbször jámbor,
lehet egy kódolt üzenet: egyszer szelíd,
mint felszínén a tó, máskor mindent felforgató.
Talán a nappal és éjjel sem más, mint morzejel:
int, hogy tanuld meg látni, mi az, amire a most felel.
Élj, érezz, tapints, amíg teheted,
amíg simogathat tenyered,
mert az ég nem kéklő délibáb.
Nehogy tenmagad légy hibád,
s beleképzelsz számtalan tündérmesét,
mit lassan táplált óvatlan külső tér beléd.
Nem ok nélkül van jeges hegycsúcs,
tájban sincsen szép, sem csúf,
nem értünk csörgedez a kis patak,
de üzeni élni kell, legyél szabad!
A boldogságot ne álmaidban keresd!
Pihenj le úgy, akár a költőben az est,
amikor nem nyomasztja a napi kín,
elszenderül ihlete apró rongyain.
Első közlés