Időtlen
Írta: Nagy Antal Róbert
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 252
Időtlen
Emlékem tengere hullámaid hajtja.
Vasláncokra verve sírnak az angyalok.
Egy vércsepp haldoklik az égbolt-szalagon,
és te magadra tekered, hogy világíts.
Ezer csillag benned felejti a fényét,
te vagy a fényes Nap, de vak vagy és üres.
Elkopott ölelések lázálmaiban
hajtogatom tekinteted foszlányait.
Szívem trónusán tekergő csörgőkígyók,
a lázadó rémálmok véres sikolya
szétroppantja a koronás csend uralmát.
Újra felzúgsz bennem pusztító vihar-lány.
Magányos part-testem szikláit csapdosom,
porrá zúzom emléked özönvízével.
Ez a kettőnk privát megsemmisülése.
S talán egyszer én leszek a te Noéd,
csak le kell merülnöm, hogy elfelejtselek.
De az időtlenség nem hagy, megkínoznak.
Az agg remény bárkája hánykódik bennem.
Emlékem tengere hullámaid hajtja.