Húsvéti óda

Írta: Ferenczfi-Faragó Eszter


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 164



Húsvéti óda

1.

Lehet, kevés voltam
nagyon. Örömnek, búnak
hiábavaló, de mégis: igaz.
Hamisan sose szóltam.
A könny, mely bánatom kísérte,
kristállyá merevült arcomon,
s a megfagyott, sötét égboltról
csillagok zápora hullott rám;
elömlött rajtam a fogyó hold
márvány, hideg fényű halála –
s míg ébredést kért a feltámadás,
A világ a Megváltót nem találta.

Pedig jöttére várt az álmos világ!
Ébresztőt fakaszt rügyben a nap,
s a szivárványba burkolódzó viharkabát
tavaszi záport fog ég alatt.

2.

Az úton a Kedves bandukol
lóbálva kezét, mint aki ráér,
felmosolyog az égre vidáman,
s arcán táncolva éled a fény.
Ugye, te is látod, amit én?
Ugye a tavasz neked is dalol?
Egy ritmusra ver a szívünk
s zubog a testünkben a vér.
Látom, már nem vagy egyedül:
válladra egy szelíd kéz simul,
s míg végigkísér utadon,
a szivárvány foszló színeiben,
megmártózol valahol.

3.

(Tudom, túl sok voltam neked;
márciusban a nap hevült,
áprilisra elégetett,
májusra minden fény kihűlt.)

4.

Nem kell, hogy lásd, ha visszanézel,
hogy szakad vízesésbe a táj -
ahol a Feltámadás ült reménykedve -
s egy emmausi névtelen tanítvány.