Horribile dictu
Írta: Kovács Daniela
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 239
Horribile dictu
December három. Hamvas téli ködbe
merül el lassan a szárszói táj,
nemrég még fönn, az égi mezőt körbe
legelészte a jámbor csillagnyáj.
Az egyre dermedő, angadó sötét
a sínek menti fasor közt csapong,
rívó szél rázza az odvas fák tövét,
kezében rezgő rézkanál a lomb.
Az állomásra ráborul az álom
agyonnyomva az elmenők zaját,
s én túl a valóság vonta határon
keresem lantod elnémult dalát.
Itt, ahol szikrád végső lángra kapott,
(e homályos est is róla beszél),
hol életed szele vesztedbe hajtott,
s hol úgy porladtál, mint a falevél.
Te, aki folyvást kutattad a létet,
mint, ki az álom kútjából kilát,
hitted, egy napon eléd hajt majd térdet
az álmaiddal egyidős világ.
Oly jó volna, ha most fülsértő hangon
torkod szakadtából üvöltenél,
de úgy, hogy hallják minden utcasarkon,
hogy aznap este is élni mentél.
A tanúd rá itt minden tégla, állvány,
a vonat is, mely vastalpra terül,
a nyolcvanegy éves emlékük, Árvám,
hegyes tőrként a mellükön megül.
Mellemen is, s úgy beletép körömként,
hogy éles hegye ideget talál,
majd szétfeszít, mint ég a feltörő fényt,
és fölüvölt, mint megsebzett sakál:
BALESET VOLT, NEM ÖNKEZŰ HALÁL!