Hogy lehajolj hozzám

Összeszorított foggal viselem
a nesztelenséget,
nem a vágyottat,
nem is a holtak ajkán bimbózó gyümöcsfákat,
hanem azt a rettegett, nyomorúságos 
magányt, amelyben mindig nélküled érek haza,
farkasszemet nézve egy öregasszonyos,
előttem negyedmosolynyi világgal.
Át kellene írni valamit!
Talán a felelősséget a vállamon,
vagy átrendezni egymáshoz szóló hangjaink
torkunkban rekedt gyémántberakásait.
Akkor megváltozna az a tényszerű birtokviszony,
melyben nekem jutnak a kialvatlan szemkarikák,
és te, súlyos léptű isten
többé nem szégyellnéd az alázatos mozdulatot,
hogy lehajolj hozzám.