Hódmezővásárhelyi emlék
Írta: Jóna Dávid
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 303
hódmezővásárhelyi emlék
nagymamám már nem él,
a Kincses temetőben van, a szülei mellé feküdt,
oda, ahova biciklivel együtt jártunk ki régen,
s vittük a dédinek, s az ismerősöknek a kerti virágokat,
én már csak sírokat láttam akkor, nagymamám még arcokat.
néha még ott járok nála,
a fahéjillatú rizskása az öntöttvas kályhán bugyorog,
sámlin ülök, s apró kis ropi-ujjakkal borsót fejtek, vagy babot pucolok,
közben nem nézünk egymásra, nem beszélünk sokat,
ezerszer megszámoltam a gang kövein a rombuszokat.
a „nagy szobában” aludhattam, ahol a tv-s is állt,
ahol a nagymamám gyakran a múlton sírdogált,
ahol a vendégeket is ültették, ha jöttek,
süteményt kaptak a szintén legyőzöttek…
ezüstkanál, porcelán, bor, szóda és pogácsa,
a régi világ kellékei az új félelmeinek lett alkalmi társa,
a gyerekként az volt a legrosszabb, mikor én voltam témán, a soron,
viszont ha érdeklődtem, azt mondták már megint lábatlankodom.
vártam, hogy menjenek már haza,
melegíteni kellett a fürdéshez a vizet, hisz már fél hét,
lábasból vacsora, hozzá isteni kenyér,
a fürdés után „begomboltuk” a tévét,
abban még az árnyék is fehér.
a tv-n egy hagyományos, felhúzós óra állt,
amikor nem könnyen jöttek az álmok,
de már elfogyott a családban a szó,
volt, hogy néztem a sötétben, hisz foszforeszkáltak a számok,
s hallgattam a fekete csöndben, ahogy kattog a mutató.
egy kecses herendi nő is nyújtózkodott a tv tetején, s mindkét
kezét felemelte, ahogy hálóingét vette le,
érző porcelánszívet sejtetett a festett mandulaszem
vagy csak egyszerűen így emlékszem …
a múlt hirtelen szépségekkel lett tele.
ma ahogy fekszem ugyanúgy hallgatom a kutyák ugatását,
az elmenő autók zaját, ahogy kisfiúként tettem,
ma azokat az illatokat érzem, azokat a színeket festem,
s erről írok, de hisz látod Te is!,
kedvesem most hív: elkészült a tejberizs!