Hazatérés
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 369
Hazatérés
Porzott az út, szemembe rázta
szürke kontyát, elvakított.
Duzzadt eget szurkált a nyárfasor,
nyakamba dőlt a hőség.
A harangtorony csonkán,
levett kalappal fogadott.
Házak és kertek összementek,
a kurta utcák önmagukba folytak,
végtelennek hitt, tágas mezőket
fukar valóság szabta el.
Az nem lehet, hogy ami hazavonzott,
csak a gyermekkor csalfa optikája,
valami mélyebb kényszer hajthatott
az álmokon is átütő erővel,
mint holdkórost az égi vonzás,
bőrömön tested illata,
földbe dugott magok késztetése
életre törni.
Elsétáltam a Holt-Tiszához,
utánam néztek kerek asszonyarcok,
mint napraforgók kerítés felett,
baráti kéz, gyengéden hátba vert,
a parton csend, a horgász
botja végén figyelem feszült,
a nádas lába közt babrált a szél,
a víz mellére vonta az eget
úgy dőltem partja zizegő füvére,
mint öreg fa saját árnyékára.