Haupt-Kutas Mónika: Aludj csak, én álmodom!
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 547
Haupt-Kutas Mónika: Aludj csak, én álmodom!
Nehéz a szoba levegője. Sokféle szag és illat keveredik benne. Tegnap kenyeret sütött az asszony, s hiába hajtotta be a szoba ajtaját, csak bekúszott rajta a kemencéből áradó meleg a keltkalács fűszereivel együtt. Most ott ül az ágynemű felett, édes súlyával mind jobban beleissza magát a párnába és a takaróba. Fahasáb pattan a kályhában, vörösen izzó darabja kikacsint a gazdaasszonyra, s bár a füst javarésze a szabadba távozik, mégis érzi a fenyőillatot, ahogy elkeveredik a szomszéd szobában kiterített, frissen mosott ruhanemű sűrű párolgásával.
Ez az éjszaka is rövid volt. Mindegyik az. Ha van tennivaló, akkor csak úgy szállnak az órák, jó lenne duplázni valamennyit, ha az ember másnapra nem akar munkát hagyni, hisz akad akkorra is éppen elég. A két gyerek a szoba másik végében alszik, ahogy horkol a ház ura is, korán van még, épphogy pirkad. Még egy-két óra, és ő újra egymagában lesz itthon, számba veszi tennivalóit, s végzi a dolgát úgy, mint minden áldott napon. Az állatokat is el kell látni, most még csendesség van, de nemsoká elkezdik majd a hangoskodást, fejni kell, itatni, tojást összeszedni, almot tisztítani. Minek is ide ennyi jószág? Néha azt érzi, nincs ereje elkezdeni az új napot, jó volna csak feküdni, vissza is aludni, csak úgy, álomtalanul, de valami végül csak kiveri a meleg kuckóból, nem várakoztathatja a felkelő napot. Az ember megmozdul mellette, a másik oldalára fordul. Így, hogy most szembefordult vele, rajta is látja, amit saját maga is érez. Fáradtság, ólmos, bódító, mély sóhajú kimerültség ül a szeme körüli ráncain, ernyedt ajkain, összekuszálódott hajfürtjein. Tegnap sokáig volt kint a földeken, vetni kell, ilyenkor nincs pihenés, a vetőmag a földbe kívánkozik, gondoskodni kell róla, s örülni neki, ha szépen sorjázik, dolgos lesz tán az aratás is. A búza, az árpaszem sűrű esőben hull a feketeföldbe, csakhamar zöldül majd a határ, kihajt a napraforgó, lengeti apró levelét a zsenge kukoricaszár. Ha minden jól megy idén, lesz mit a piacra vinni, s még nekik is marad bőséges élelem a télre.
Korán érkeztek tavaly a hűvös őszi napok, épp csak megkondult az iskolacsengő, s a gyerekek már kiskabátban mentek írni, olvasni, számolni tanulni. Nem lett jobb a helyzet tavaszra sem, amikor első hónapját, kikelet havát fordította rájuk az Isten. Lassan, komótosan érkezett a melegedés, csak nappalra lett annyira kellemes az idő, hogy elég volt estefelé jobban befűteni. A gyerekek is behúzódnak még esténként a kemence mellé, ott tanulják a leckét, vagy játszanak valamit. A nagyobbik jövőre járja ki az elemit, azután besegít majd apjának a ház táján, gazda lesz belőle. A kisebbiknek igen jól vág az esze, ha lesz kedve és szorgalma tanulni, tovább viheti a tudományt mindannyiuknál. Ez a két fiú a legnagyobb kincsük, de az asszony szeretne egy kislányt is, fiatal még, reménykedik benne, hogy ád neki az Isten egy fürtös kis csemetét. Ám ahogy most állnak a dolgok, ez még nem egyhamar lesz. Talán ha megjön a tél, a férfiakat bezavarja a földekről a hideg, és beterelték a jószágot, talán akkor majd megelevenedik éjjelente a hitvesi ágy, s míg mindenki alszik, szerelmetes ölelésben foganhat meg a család legifjabb tagja.
Addig azonban várni kell. Addig még egy érintésre sincs erő, a távolság, s a tennivaló húz válaszfalat a házaspár közé, csak bensőséges, bizalmas pillantások fonódnak össze az ebédlőasztal felett, csak lelkük kapaszkodik egymásba szemükön keresztül a petróleumlámpa pislákoló fényében. Ez a hétköznapok számára szinte láthatatlan, mégis bivalyerős szál köti őket össze kezdettől fogva. Erre épült az otthonuk, ezen sorakozik a vagyon, a jószág, a gyerekek, az életük, s nemcsak úgy egyszerűen csüng rajta, mint a csöpögő ruha a veranda szárítókötelén, hogy az ember azt várja, mikor fog egyik-másik lepottyanni a víz súlya alatt, hanem büszkén sorakoznak, erős lábukat sziklaszilárdan megvetve a kötél rostjainak tetején, lüktetve és méltóságteljesen felszegett fővel. Tizenéves korukban egyikük sem volt feltűnő jelenség, nem tűntek ki sem eszükkel, sem kinézetükkel, csak élték a vidéki emberek szokványos, napokat egymás után görgető, malomkereket hajtó életét. Mostanra elismert a család, tiszteletreméltó tagjai a közösségnek.
Még ott hullámzanak az asszonyban az elmúlt évek, események, érzések, megpróbáltatások és nagy boldogságok, amik mind ugyanazon ég alatt történtek meg velük, és ők ugyanazon szerény visszafogottsággal fogadták a jót és a rosszat is, mint Isten döntését, amellyel szemben mindenképpen alázatosnak kell lenni. Abból baj nem lehet, ha mindent egy képzeletbeli üvegburán keresztül fogadnak, a nagyon jót és a nagyon rosszat is, ha nem adják át magukat teljesen sem a kitörő boldogságnak, sem pedig a feneketlen mélységbe húzó bánatnak. Volt részük mindkettőben a fiúk születésekor, és anyai nagyanyjának halálakor is, de az összekapaszkodásuk akkor is átsegítette őket mindenen, ami túlságosan mélyen érintette volna őket. A tavasz eleje mégis különlegesebb, mint az év többi része, van egy nap, ami csak az asszonynak szól, és csak családja gesztusa jelent ilyenkor valódi elismerést. Nem régóta ünneplik meg csendesen ezt a napot, két évvel ezelőtt kapta első kis ajándékát a ház urától. A legfontosabb érzéseket kifejező kis jelképek ott csüngenek a tisztaszoba öltözködő tükrének behajtható fogasán, emlékeztetőnek arra, miért volt érdemes férjhez mennie. Ma biztos nem kapja meg a harmadik társukat, se idő, se energia efféle szentimentális pillanatokra, e nélkül is tudnia kell, hogy szeretik. Tudja is, érzi is, éli is.
Megindul a nap, férje nagy fújtatással ül fel az ágyon, s mint egy varázsütésre, fiai is mozgolódni kezdenek a szoba túloldalán. Ő is kikel a takaró alól, ablakot nyit, a használt, illatokkal, szagokkal terhes levegő friss szellemlovasként vágtázik végig a szobán. Az asszony mélyet lélegezve tartja arcát a hűvös tavaszi eleji levegőbe, míg a férfinép öltözködik, mosakszik, készülődik. Hangtalanul suhan köztük a konyhába, kenyeret vesz elő a kemence mellől, szalonnát, kolbászt készít az asztalra, a csuprokba friss tej csurran.
-
Ma is csak későn jövök, de ha minden jól megy, péntekre kész a vetés. Jól haladunk, holnap magammal viszem a Miskát is. – néz férje az idősebbik fiára, az pedig büszke öntudattal tekint vissza apjára, mert az egyre több munkát enged neki egyedül elvégezni.
-
Jól van, majd viszem az ebédet, annyi szünetet azért csak tartsál. – feleli az asszony.
-
Tegyél be egy darab kenyeret, meg egy szál kolbászt, a legtávolibb dűlőbe megyek, minek jönnél olyan messzire. – néz rá férjura, megfogja az asszony kezét, s jóindulatú mosolytalansággal megpaskolgatja.
Az asszony fogja a batyut, bőségesen pakol bele a tegnap kisült kalácsból is, aztán útjára engedi az övéit. Férje a földek felé, fiai az iskola irányába fordulnak. Nézi még őket pár pillanatig, aztán sarkon fordul, és lassú léptekkel bemegy a házba. Ez a márciusi nap sem különb, mint az összes többi, ez is úgy megy majd el fölöttük, mint bármelyik másik. Belép a szobába. Rendet kell rakni, aztán jöhet a többi tennivaló. A fiúk ágyán nem sok munka van, érzik már a rend fontosságát, s szégyenkeznek, ha anyjuknak kell megigazítani zilált fekhelyüket. Eztán a hitvesi ágyhoz lép. Felhajtja a takarót, s hétköznapisághoz szokott szeme meglepetésében tágra nyílik. A takaró alól kincsek kerülnek elő, ibolyaszálak levelei, s szirmai igazodnak vissza természetük szerinti eredeti formájukra a takaró súlya alól. Mindjárt három is. Hát mégis szép ez a márciusi nap, és mégiscsak jó benne élni. Óvatosan felfogja őket, a kisablak napfényében gyönyörködik bennük pár percig, gondolatai férje, s fiai után szállnak ölelkezve. Kis félmosoly suhan át az arcán, s végül megindul kincseivel a tisztaszoba tükre felé.