"Háttal Beatricének"
Írta: Pődör György
Közzétéve 2 napja
Megtekintések száma: 113
„HÁTTAL BEATRICÉNEK”
Baráti beszélgetés Torjay Valter festőművész-művészettörténésszel, a vasvármegyei, jelenkori festészet egyik meghatározó képviselőjével
Amikor a közelmúltban a riport kapcsán telefonon kerestem Torjay Valter festőművészt, csak többszöri próbálkozásom hatására üzent, hogy ágyban fekvő beteg, de a kérésem hallatán a találkozónkra azonnal igent mondott.
Régi baráti szálak kötnek össze vele, s gyakran kérem ki véleményét különböző kérdésekben.
Többször nyitottam meg kiállításait a vasszécsenyi Pungor Ernő Művelődési Házban, látom gyakori bemutatkozásait a megye különböző helyein, és olvasom a híreket sikeres könyvbemutatóiról. Ugyanis, nem csupán festőművész és tanár, de 2002-ben végzett az ELTE művészettörténet szakán is. Érdekes a kutatási területe, Vas vármegye monarchia kori bútor- és sírkő művességével is tudományos igényességgel foglalkozik. Vele beszélgetek.
Garas Kálmán felvétele a könyvtári kiállítáaon, 2024.
1.Ha nem haragszol, családi kérdéssel kezdem a beszélgetést, mert úgy gondolom, az a miliő, amelybe beleszülettél, a Te sorsodat, pályádat is determinálta. Beavatnál bennünket szüleiddel kapcsolatos emlékeidbe, gyermekkorod szépségeibe, gondjaiba? Határozott véleményedet, konok kitartásodat, úgy hiszem, tőlük örökölted!
Szüleim a 45 előtti világban aligha találkoztak volna. Édesapám nemesi-nagypolgári, Édesanyám kispolgári-paraszti származású volt. A becsületes embert mindig üldözik. Apámat üldözték a nyilasok, aztán az ávó. Mivel 56-ban Pesten sebesülteket operált, börtönbe zárták itt, Szombathelyen, majd egész életére megbélyegzett orvos és ember lett. Szerencsére Apám számára nem volt
érdekes az orvosi karrier. Az a történelemtudomány lett volna, de erről édesapja a közelgő szovjetek miatt lebeszélte. Igaza volt. Szombathelyre már eleve azért került 52-ben, hogy nyilvánvalóan megfigyelhessék, itt nagyon erős volt mindig az állambiztonság, határterület lévén. Apámnak elképesztő műveltsége és élettapasztalata volt, tartásom nagy részét tőle kaptam. Édesanyám egy rendkívül tehetséges, kőműves családból érkezett, aminek a csúcsa édesapja, a Nagyapám volt. Ő szinte magától megtanult rendkívül magas szinten tájképet festeni, miután „beállamosították” az építő- és műkő vállalatát Sárváron. Mindig festő akart lenni, szerintem, de szegények voltak, nyolc testvér, idős apa.
Dolgozni kellett. A megye egyik legjobb építőmestere volt, festő közel ötvenévesen lett, emellett kiváló focista és énekes volt, nagyszerű mesemondó.
De testvérei is mind rendelkeztek valamilyen talentummal. Volt, aki kiválóan hegedült fül után, más remekül korcsolyázott, a harmadik matematikai zseni volt és így tovább.
Szüleim, mint orvosok kerültek össze a szombathelyi kórházban. Anyám sokat vállalt, amikor csinos és vagyonos családból lévő lány létére végül fogadta Édesapám udvarlását, aki ekkorra csontszegény, nála évtizeddel idősebb férfi volt, megbélyegzett, azon kívül híres nőcsábász. Szegény Nagymamám nem örült, az esküvői menetben úgy ment, mint a temetésre. De tévedett: szép házasság volt, mi láttuk a Húgommal. Amíg a természetem jó részét és a családi felmenők tiszteletét Apámtól, a művészet és a zene szeretetét Anyámtól és anyai Nagyapámtól kaptam. Anyától a zenét, mivel kiválóan zongorázott, és nagy lemezgyűjteménye volt. Nagypapit láttam először festeni, valamint ő imádkozott a drezdai Tamás templomban azért, hogy belőlem festő legyen. Ezt, sajnos, már csak odaátról láthatta.
2.Iskoláid, tanulóéveid is rejtegettek nem várt buktatókat, melyeknek következményeként magányos, kevéssé propagált életművet alakítottál ki. Magadat „renegát”-nak nevezted, aki a mai művészeti élet hivatalos keretein kívül alkot, mert az nem viseli el a hagyományelvű, következetesen figuratív, humánus művészetet. Ez kezdeti alapállás volt vagy mai érzés és önmeghatározás? Beszélnél ezekről bővebben?
Nem voltam óvodás, nekem az utcabeli gyerekek jelentették a közösséget. Főleg általános alsóban nagyon sok konfliktusom volt. Nem lett volna, de állandóan piszkáltak, mert látták, hogy lehet. Főleg a nevemmel. A végén nagyon megvertem az egyik tanítónő piszkálódó fiát, aki az osztálytársam volt.
Ma is azt mondom, sajnos, joggal. Két napig nem bírt iskolába jönni. Mennem kellett a híres Hámán iskolából. Átkerültem a „Gyakorló”-ba, ami a mai Bólyai. Új, derűsebb általános iskola volt. Ott is voltak stiklik, de erre az időre már szívesebben emlékszem. Ott jó osztályfőnököm volt. Mindig szívesen rajzoltam, de fejlődni nehezen tudtam, mert nem segített senki. Rajztanáraim nem voltak erre alkalmasak. Mindenféle felmerült, hogy mondjuk agronómus leszek, mert az István bácsi az volt a Tüskevárban. Meg régész. De igazából fogalmam sem igen volt, hogy minek kellene lennem. Mindenesetre a Kanizsai Gimnáziumba felvettek. Itt szerencsére nem az „elit” osztályokba, ahová az orvosok, funkcik gyerekei jártak, hanem a „D”-be. Nem azt mondom, hogy euforikus emlékeim vannak, de harmadikra végre oda került Vörös Ferenc rajztanárnak. Ő is sárvári volt, ismerte a nagyapámat. Azonnal kiszúrt, és hamarosan már a főiskolai felvételire készültünk, mert a képzőre késő volt, így lettem rajz-történelem szakos tanár, ott pedig Mészáros Györgytől kaptam értékes korrekciókat. Ennyi a „hivatalos” oktatás, ami valaha ért. Én mindig a századfordulóért lelkesedtem leginkább, a szecesszióért, szimbolizmusért, plein air festészetért, posztimpresszionizmusért, de szeretem a többi korok sok mesterét is, vissza a görögökig. Ezek érdekeltek és befolyásoltak a munkámban. Hamar elkezdtek itt zrikálni emiatt, először egy Sz. Á. nevű, már elhunyt irodalmár-művész. Azt mondta, hogy hagyjam abba, hiába szép, ha nem korszerű. Úgy gondolta, én azt mondom, mint a seregben, hogy „Parancs! Engedelmeskedem!” Hát nem. Erre kigolyóztak szépen, fokozatosan. Amikor a megyei kiállításból kidobták a feleségem tényleg kvalitásos portréját, és az egyetlen bevett képemet G.Z. megalázó helyre akasztotta, akkor már tudtam, hogy itt nekem semmi keresnivalóm. A mai művészetet ismerem, de az nem az én utcám. Sem a koncept, sem a neodada, transzavangárd stb. Elképesztő az az egyoldalúság, ami itt nálunk van. Ez még nyugaton sincs így. A mai művészetre a humánum valóban nem jellemző. Ráadásul én még, urambocsá’, szakrális tartalmakat is megjelenítek néha. Beláttam, hogy az ország művészeti életével nem tudom vállalni a közösséget, és a saját utamat kell járnom. Azt is jeleztem többször, hogy nem szeretném, ha képem a város képtárában szerepelne. Erre most a megkérdezésem nélkül kiaggatták a „vasi festéstörténet” gyűjtőkiállításra egy harmadosztályú munkámat. Most mit mondjak erre?
3.Minden fiatal képzőművésznek vannak mesterei, akikre felnéz, és tanulni igyekszik tőlük. Kik voltak azok, akik jelentősen befolyásolták szakmai pályafutásodat?
Szerencsére nagyon ügyetlen vagyok, nem tudok úgy festeni, mint mások. Így nem lettem epigon soha. Khnopff, Stuck vagy a preraffaeliták művészetét is szerettem, de Beardsleyt, Ripplt, Gulácsyt is. Egy időben Hans von Marées nagy kedvencem volt, Böcklin is nagyon jó, de mondjuk Corot is, nem lehet ezt nagyon behatárolni. Ma egyre több fiatal művész van, aki a klasszikus figurativitásra teszi a hangsúlyt. Az itthoniak azonban vagy kiszorulnak, vagy külföldre távoznak. Miért? Nem is értem.
4.A kezdeti időszakban képeiden meglátszott a nagybányai iskola hatása, többször is megfordultál a művésztelepen. Mit tanultál tőlük, és hogyan befolyásolták művészi fejlődésedet?
Igazából legelőször Nagyapám hatása látszott az első képeimen, de ez is szórványosan. Legtöbbet talán Tornyai Jánosnak, a nagy alföldi festőnek a stílusából tanultam: kevéssel sokat kifejezni. Ma már ez nem elégít ki feltétlenül. Én a 80-as évek első felében kezdtem nagyon primitív módon festeni, első épkézláb képeimet olyan 86-87 táján alkottam. Felsőbánya meg 2005-2006-ban volt. Igazából a családi, ősi udvarházat volt élmény látni, amit ősapám, Sztancsek László és felesége, Kossuth Caritas építettek az 1700-as évek végén. A táj egészen más, ez nagy nehézségeket jelentett. Nem is tudtam igazán jó képeket alkotni ott. Én „vazsmegyei” festő vagyok már. Annyit talán tanultam, hogy a levegőtávlat mennyire fontos hegyes téma esetében. De ennyi. Nem hagyott bennem nagy nyomot. Ettől függetlenül hálás vagyok Hitter Ferencnek és Véső Guszti bácsinak, hogy ott lehettem.
Istentisztelet a felsobanyai ref templomban feleségemmel. Hátul Véső Ágoston festőművész,
jobbra többek között Deák Ilona, Bráda Tibor, Madarász Gyula 2005
5. A nyolcvanas évek monotípiás időszakát felváltotta nálad az olajfestészet, melyet különféle irányultságok mellett ma is művelsz, Hogyan jellemeznéd festői korszakaidat és stílusodat?
Én az első monotípiákat 89-ben készítettem, és ma is készítek ilyeneket, bár az utóbbi 5-6 évben kevesebbet. Az emberek jobban igénylik az olajképeket. De ha olyan hangulatom van, és valami könnyedre-szabadra vágyom, megeresztek pár monotípiát, egyszínűt vagy színeset. Karcolni ritkán karcolok. A 90-es években sok tusrajzom készült, az tényleg kifutott, már csak néha veszem elő a tollat.
Linót, fametszetet gyakorlatilag nem készítek. Nem érdekel, ez a helyzet. Ahogy másnak is mondtam: olyan az én festészetem, mint egy karácsonyfa. Új és új díszek kerülnek rá, de alul ez ugyanaz a fa marad nagyjából. Ez egy szerves fejlődés, belülről jön. A maiak imázst csinálnak maguknak. Rendszerint valami menő stílusból. Jól fizet a művészeti világ érte. Én meg mindezt meghagyom nekik: a díjakat, elismeréseket és a hiányérzetet, majd, ha már öregek lesznek, és minden késő lesz. Én egy benső hangra hallgatok. Az az én „imázsom”. Nekem is lesz hiányérzetem: de kisebb, remélhetően. Korszakaim elválaszthatóan nincsenek. Korai képeimen meglátszott a sok főiskolai rajzolás, egy óra alatt tudtam portrét festeni. Ma már ez rég nem megy, és látom a felületességeket is akkori munkáimon. Érdekes, hogy látszólag lényegtelen emberi vonzatok mennyire sokat tudnak lendíteni. A 2010-es évek első felében megszabadultam egy embertől, aki rengeteg energiámat lekötötte, szerintem művészileg féltékeny volt rám, ezt más is mondta. Közel negyed évszázadig tudott visszafogni. Amint megszabadultam tőle, fejlődésnek indultam, a színeim sokkal kifejezőbbekké kezdtek válni, 10 év alatt rengeteget hoztam be. Valószínűleg jót tett a művészeti élettel való szakítás is. Ennyit a korszakokról. Igazából nem pont azt csinálom, amit szerettem volna, de biztosan azt, amire képes vagyok. Talán így jobb is. Azért van benne szimbolizmus is, romantika is, festői elevenség is.
Valami ideális.
6.A szombathelyi „szentmártoni” temető fennmaradásáért sokat tettél, sok mindent megörökítettél képekkel és írásokkal. Jól gondolom, ez illeszkedett az ELTÉ - s tanulmányaidhoz és kutatási területedhez is? Hogyan fogadta a város ezeket a tevékenységedet?
A szentmártoni temető sokat jelentett az életemben, a régi dolgok utáni, addig lappangó érdeklődésem ettől fogva élesedett. A műtermem közvetlenül mellette volt, és 1988-tól gyakran jártam le festeni, aztán már az ott nyugvók is kezdtek érdekelni, akkoriban kezdtem régi dolgokat gyűjteni: bútort, fényképet, lemezt stb. Elvégre ennek a kornak a művészetében mozogtam, ez inspirált. Apám néha ünnepélyesen megmutatta és elmagyarázta a családi fotóhagyatékot. Ekkoriban voltak szándékok a temető eltüntetésére. Rendkívüli helytörténeti érték ment volna veszendőbe, nem beszélve a kegyeleti problémákról. Az emberek kétségbeesetten próbálták hozzátartozóikat menteni a leromlott, magára hagyott, óriási sírkertből. Még 48-as tisztet is vittek el Kőszegre. Ez nagy szégyen volt. Elég határozottan kiálltam a temetőért, de a város gyorsan pusztuló, épített emlékeiért is. Mondanom sem kell, hogy a város reakciója az ellenségesség volt: az építészek, főleg a főépítész és egy-két befolyásos barátja utált, mások, főleg azok, akik a városvédelmet saját privát tulajdonuknak tekintették, féltékenykedtek, igyekeztek az ötleteimet ellopni, és saját nevük alatt megvalósítani. Nem mondok többet, ma is élnek. Szóval a hivatalos életben közellenség lettem, csak néhány derék újságíró állt mellém, akiknek hálás vagyok. Aztán jó üzlet lett a Szentmártonnal foglalkozni, és kiszekíroztak, úgymond, a temetőből. A mór mehet. De nem bánom, amit akkor tettem. Érdekes, hogy a temetői képeim többsége elkelt, pedig az ember nem hinné, hogy ilyen téma kelendő lehet. A temető sírköveinek stílusáról én írtam az egyetlen, komolyabb, többrészes értékelést.
7.Beszélj Vas vármegye monarchia kori bútorművességéről! Tekintettel arra, hogy ez is szakterületed, szép könyvekkel, írásokkal örökítetted meg a kort, legyél szíves, nyújtsál nekünk is betekintést a jelzett munkákba!
Hát erről én már nagyon régen, vagy két évtizede írtam, pontosabban ez volt az egyetemi szakdolgozatom, ami végül könyvben is megjelent. A megyei, főként szombathelyi, kőszegi asztalosok meglehetősen naprakészek voltak a korabeli neoreneszánsz, neobarokk, majd szecessziós áramlatok tekintetében. Bencz Lajos és idősebb Derkovits Gyula a legkiválóbb megyei asztalosok voltak. Azonban az anyagiakhoz nem értve mindkettő elszegényedve halt meg. Valahogy itt a tehetségek mindig pórul jártak, és az ügyeskedő középszer érvényesült. Ma is így van. Nem tudom, hogy miért van ez. Farkas Gézának, a kitűnő fotóművésznek, Radnóti Kovács Árpádnak, a festőnek is hasonló sors jutott, igaz, abban már benne volt a szocialista kultúrpolitika is. Kecskés Miklós, Mészáros József, Szokolszky Miklós és mások haláluk után sem kapták meg az érdemelt figyelmet. Amit megkapnak, arról jobb nem beszélni. De ez az ország valahogy ilyen lett, főleg Trianon után. Előtte még voltak Pesten kívül is jelentős helyek, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Kassa, Pozsony, talán Debrecen.
Egy Marosvásárhelyi Kultúrpalotába még hazánk legszebb szecessziós üvegablakai kerültek. De 1920 után csak Pest. Egy ötödrangú, Pest belvárosi képzőművész többet ér, mint a legjobb vidéki. De, mint mondtam, engem ez nem érint, csak persze tudom, mint bárki más. Egy volt tanítványom őrjöngött, hogy neki Pest belvárosi művésznek kell lennie, különben vége. Hát, aki beszáll ebbe a táncba, az ezzel jár.
Vasszécsényi kiállítás megnyitó 2022. február
8. Albumok, önéletrajzi vallomások sorát jelentette meg Tőled a Szülőföld Kiadó! Hogyan alakult ki a kiadó és a művész közötti – mára szorosnak mondható - kapcsolat?
Egyszer nekem is lehet szerencsém. Farkas Csabáról, a kiadó vezetőjéről csak hallottam, de nem ismertem őt, más kiadóval voltam kapcsolatban. Aztán Csaba egyszer csak bejött a művészeti gimibe, és a büfében megkérdezte, mit szólnék, ha csinálnánk rólam egy könyvet? Rólam?? Hiszen engem még egy leporellóra sem tartottak érdemesnek, holott már rég elütöttem az ötvenet. Másoknak ugyan könnyen ment a könyvkészítés, de azok a „nagyok”.
Csaba elmondta, hogy tisztel, és kedveli a képeimet, így aztán összeszedtük a 2019-ig elkészült dolgok egy részét. Akkoriban volt a Covid, szóval kalandos volt a nyomtatás is, de sikerült. Azóta több könyvet hoztam össze a Szülőföldnek, egyet Nagyapámról, ez fontos hiánypótló, szerintem, egyet antik fotókról, vagy itt van pl. Börötzki Mihály költővel közös kép-vers albumunk, ami a véletlen szülötte, és második része készül éppen. Ez nekem a megtiszteltetés mellett, hogy Mihály megverselte sok munkámat, arra adott lehetőséget, hogy a 2019 utáni dolgaim egy része is publikus legyen. Szóval a sors picit kiegyenlít dolgokat. Közben a megyém adott nekem egy szép Berzsenyi-díjat, amiért hálás vagyok. Nemrég Tóthárpád Ferenc verseskötetének borítójához vettem elő a rajztollat. Ez igazi elégtétel volt azért a régi sérelemért, amikor a szombathelyi városvédő egylet felkért egy táblatervre, még a 90-es években, megrajzoltam egy szombathelyi balkonon olvasgató, szecessziós kislányt nekik, aztán azt kidobták, és csak a keretrajzot tartották meg. Ja, ott is volt egy „jóbarátom”. Az a rajz ma is megvan, ma is kedvesnek érzem. Csaba biztos nem tette volna ezt vele. De más művésznek is vannak ilyen élményei bőven.
9. Művészeti szakközépiskolában tanítasz fiatalokat. Milyennek látod a generációjukat? Vannak tehetséges tanítványaid? Mit üzennél a ma fiatal, kezdő művészpalántáknak?
Mindig vannak tehetséges gyerekek. Sajnos az a „digitális meghasonlás”, ami erre a korra teljesen rányomja a bélyegét, évről-évre jobban érezhető az új generációkon. Kevésbé terhelhetők, nem tudnak sokszor kézzel biztosan írni, ezt az általános iskolából hozzák, de szerintem nem az ottani tanítók-tanárok hibája. Ilyen a világ. Felületesség, műveletlenség, maximum félműveltség, félszív a divat. De én a gyerekekben mindig sok örömöt találok, még barátok is váltak néhányból. Borzasztó, hogy mi lett a családi életből mára. Micsoda gyermeksorsok! Te is pedagógus vagy, sajnos ismered jól.
Szerintem a művészet az önkifejezésről szól, de annak nem muszáj mindenáron a ma „bevett”-nek lennie. Harcolják ki a rangjukat, és ha itt nem megy, akkor – legalábbis átmenetileg – máshol. Ugyanis aki külföldről jön vissza elismerten, azt elfogadják, ez itt a bevett szokás. Gondoljunk csak Csernus Tibor dicstelen menekülésére Párizsba 1957-ben, és dicsőséges bevonulására Pestre 1986-ban egyes helyiek áskálódása közepette. Még vidéken is ment ez az orrfelhúzás, jól emlékszem. De már nem lehetett többé semmibe venni. Ezt kisebb dimenzióban is meg lehet csinálni. Az eredmény hasonló lesz. Csernust én nem nagyon kedvelem, kicsit túl az ügyessége határozta meg, és sokszor üresnek érzem. De óriási tette, hogy mert festeni egy olyan korszakban, ami erre nem vevő. De mennyire nem.
10. A családod hogyan befolyásolta a munkádat? Mi a véleményed a vasi alkotóközösségről, az általad létrehozott vasvári BÉKE HÁZ-ról és a saját ars poeticádról? Tudom, ez egyszerre több kérdés, de tartom magam a 10-es számhoz!
Értem, kedves Gyuri! A családom számos képemen szerepel. Ez már a késő gótika óta, amit szeretnének felpofozni mostanság kora reneszánsznak, szóval a Jan van Eyck ideje óta szokás, szerintem. Már Peter Parler is odavéshette arcmását a prágai katedrális kórusára a 14. század második felében, de az még csak ő volt. Eyck már az asszonyt is megfestette. De nem szeretnék ebbe belemenni, nem a területem. Az egyik igen jó képemet a két fiamról festettem, azzal nagyon elégedett vagyok, a Páromról is sok kép van. Kriszti sok terhet levesz a vállamról, és a képeimet mindig ő látja először. Ha nem talál kivetnivalót, ami ritka, akkor kész. A srácok nem művésznek készülnek szerencsére, de Valtit tanítgatom, mert látok benne valamit. Nagyon sok gyereket tanítottam rajzolni, őt miért ne?
A vasi alkotóközösség felé őszinte tiszteletem, de én nem tartozom oda. Sehová sem tartozom, illetve de: 1910 elé. Többekkel jó a viszonyom, másokkal nagyon rossz, de szakmailag én senkinek nem állok útjába, ha szerepelek megyei anyagban, az akaratomon kívül van. Mint éppen most is. Olyan vagyok, mint az ágyrajáró, ott állítok ki, ahol lehet. De ma már ritkán, mert az internet is elég. Ez meg a „digitális vangoghizmus”.
A vasvári Békeház képzőművészeti gyűjteménye úgy lett, hogy a város egyik kiváló kulturális személyisége jelezte nekem, az egykor ismert, 1956-os szerepléséért elítélt és meghurcolt orvos, Dr. Szabadfi József özvegye, Tömösközy Elvira, aki mintegy második édesanyja, beszélni szeretne velem.
Szabadfi Édesapám atyai jó barátja volt, és belgyógyász létére nagyszerű karikaturista, maga is művész. Gyűjtötte a képeket, főleg a vasiakat. De barátságban volt a neves soproni, mára gyalázatosan elfelejtett akvarellistával, Horváth Józseffel is. Elvira néni tudta, nincs kire hagyni a gyűjteményt. Erről beszélgettünk. Ekkor jutott eszembe Tóth Csaba festőművész, aki régebben foglalkozott már a vasi művészekkel. Ő aztán megtalálta Vasvárat, amelynek akkor egy nagyon nyitott polgármester asszonya volt, Kovács Tilda Matild. A probléma aztán abból adódott, hogy valahogy én a művészettörténész diplomámmal kezdtem ott felesleges lenni, főleg, amikor a reprezentációról volt szó. Ezért részemről vége lett Vasvárnak, amely az alapjait valóban nekem is köszönheti. Ha a gyűjteményről kérdezel, én egy középerős, kissé egyenetlen anyagnak tartom azt. Fontos, hiánypótló, régi dolgai, mint egy-két szép, nagybányai Egyed Kálmán kép, vagy erős Radnóti Kovács a Szabadfi gyűjteményből valók. Szép még több korai V. Tóth László kép is. De egyik-másik művésztől rendkívül gyér és gyenge anyag van ott vagy legfeljebb középszerű munkák. Ezzel a gyűjteménnyel tehát a régebbi korszak munkásságát hitelesen összefoglalni nem lehet egyelőre. Ehhez legalább minden művésztől egy valóban erős kvalitású munka kellene. De örülni kell annak is, hogy ez egyáltalán van. Ars poetica? Ha csak egy felet is bírsz hozzáadni a kapott talentumhoz, már megérte.
Szép zárógondolat. Illik a művészhez, aki szerény alkotó, de képei szinte heti rendszerességgel hívják fel a környező világunk szépségeire, értékeire a figyelmet. Igazi alkotó és művész-tanár. Fiatal koromban a megye (ma vármegye) teljesen el volt zárva a külvilágtól: a határszélen igazi VASFÜGGÖNY, éles lőszerrel betározott katonákkal, s aki Budapestről jött Szombathelyre, Celldömölknél már igazoltatták. (Egyetemistaként sokszor átéltem, amikor hazautaztam.) Nehezen nyílott ki a tér a vasi művészek előtt.
Örülök, hogy mára ez eltűnt, és annak is, hogy vasi barátaimat, a neves, vasi művészetet be tudtam és tudom mutatni,
Szeretettel ajánlom hát Torjay Valtert az olvasók figyelmébe!
Pődör György