Háromtizenegy

Háromtizenegy

 

Ma versbe fogom írni a testedet.

Ezzel az ötlettel ébredtem hajnali háromtizenegykor.
Megfogom a kezedet és végigvezetek rajta egy metaforát,
kezdem az ujjaid hegyétől és a csuklódnál pontot teszek.
A könyökhajlatodba megpihenek kicsit,
ott pont olyan meleg van most is,
mint amikor egyszer a fehér lepedőmagányban
olyan szorosan öleltél át, mint még soha.
Akkor is hajnali háromtizenegy volt,
csak éppen egy másik időzónában.

 

A vállad íve megér egy hasonlatot,
a mellkasod dübörgése pedig érdemel
egy képet valami lóversenyről,
ahová mindig el akartál menni,
de mégsem jött össze.

 

A vers elér a csípődig,
csendben végigmegy ágyékodon,
ahol megírom azt a sok lebegő vágyat,
amit önszántadból tettél a fiókod leghátsó részébe.

 

A lábaidról dalt írok,
amiben mindig csak mész,
soha nem állsz meg,
még akkor sem,
amikor engem látsz.

 

A térdeidnél azért időzöm még,
imát írok róluk azoknak az isteneknek,
akik előtt újra és újra térdre borulsz.

 

Meg fogom írni ezt a verset,
és soha nem mondom el neked,
hogy rendszeresen felébredek
hajnali háromtizenegykor.