Hallucináció
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 104
Hallucináció
Egy májusi reggel arra ébredtem, hogy sárgarigók költöztek a fejembe. Se kopogás, se köszönés, egyből a tárgyra tértek, csiviteltek megállás nélkül. Nem szóltam senkinek, biztos csak rossz éjszakám volt, este sokat ettem, megterheltem a gyomrom. Egy nap koplalás és vége, a madárkák, ahogy jöttek, úgy távoznak.
Diéta ide vagy oda, a kis aranyosak nem tűntek el, másnap reggel is vidáman csiripeltek a kobakomban. Rájöttem, a sorozatom miatt van az egész, nem kellett volna egy éjszaka alatt ledarálnom a teljes évadot. Ráadásul, skandináv noir, komor, baljós hangulatú, nem véletlen, hogy lehangolt lettem tőle. Miért keresem állandóan a nyomasztó filmeket, amikor temérdek romkom, vígjáték, családi film található a neten? Egy életre végeztem a krimikkel, nagyeskü. Honnan tudom, hogy sárgarigók, kérdezte Lili, akivel először tárgyaltam ki az ügyet. Honnan tudom, micsoda buta kérdés. Honnan tudom, hogy kék az ég, a madár repül, a közértes lány folyton szipog, a postás pedig fújtat? Tudom és kész. Nem, nem mutatkoztak be, nem hoztak madárhatározót, csak bevackolták magukat az agyamba és szünet nélkül csipognak. Azt hiszem, kezdenek zavarni őkelmék. Már egy hete diétázom, bugyuta komédiákat nézek, kerülöm Lilit, a fújtató postást meg a szipogó közértes lányt, de a madárkák továbbra is csacsognak a fejemben. Sok a stressz, nem lehet egyszerre vizsgákra készülni meg melózni. Feszült vagyok, szétcsúsztam, ideje kiengedni a gőzt. „Próbálj meg lazítani”, kösz Gézám a tanácsot, nekem ez nem megy könnyen. Fogadkozom, hétvégén kikapcsolódás, semmi munka, semmi tanulás, csak konditerem, shoping, mozi és szigorúan alkoholmentes koktélok Lilivel.
A mozgás hiányzott, a konditeremben újjászülettem, este úgy zuhantam az ágyba, hogy elfelejtettem jó éjszakát kívánni kis barátaimnak. Sebaj, reggel úgyis találkozunk, majd megbékítem őket. Már nem tartok tőlük, rajtam aztán nem fognak ki, mindent tudok róluk; húsz éve az év madarának választották őket és a verébalakúak rendjébe tartoznak.
Ti, málinkók, miért pont engem szúrtatok ki? Sosem akasztottuk össze a bajszunkat. (Igaz, nektek nincs is, az enyém pedig alig látszik az alapozó alatt.)
Elmondtam a családnak, bár ne tettem volna. Nagyi szerint fülzúgás, tíz éve szenved tőle, biztos örökletes. Na, ettől sokkal jobban érzem magam. Anya a kezét tördelte, talán a sok kávé, energiaital, gyorskaja, mobilozás, hangos zene az oka, azaz az életem, úgy, ahogy van. Apa a szokásos „majd elmúlik” dumával lezárta az ügyet, és bámulta tovább a focimeccset. Szívem szerint megsúgtam volna az eredményt, elvégre ismétlést nézett. A kedvenc csapata négy gólt kap, vicces lesz látni, amint egyenként földhöz vágja a műanyag poharakat. Az öcsém is hozta a formáját, szerinte tutira a pasihiány az oka. (Dühös rám, amiért nem mentem koleszba, így nem kapta meg a szobámat.)
Már egy hete csak a rigókra gondolok mindig, meg-megállva. Azt hiszem, túlzás ilyen bosszantó madarakat aranymálinkóknak nevezni. Ezek inkább keselyűk, akik köröznek egyre csökkenő értelmű elmém felett. Nézzük csak, mit tettem és mit nem azóta, hogy összebútoroztunk! Diétázom, este 6 után nem eszem, rendszeresen sportolok, kávé, alkohol, gyorskaja szóba nem jöhet. Esténként azonos időben fekszem, előtte szobaszellőztetés, langyos tej, majd relaxációs zene. Utóbbi életmentő, mert a csacsorászó lényektől már aludni sem tudok. Nézem az appban a zenekínálatot: csepegő eső, zuhogó eső, eső a háztetőn, süvítő szél, pattogó tűz, hullámok a tengerparton, miközben sirályok vijjognak; ez az, most ellátom a bajotokat nyamvadt madarak, a sirályok lesöpörnek benneteket a pályáról.
Elaludtam a mai szemináriumon, nem csoda, már a füldugó-relax zene-xanax kombó sem segít. Nézem a Weborvoson a fülzúgást, több száz oka is lehet, jól nézek ki.
Összeült a családi kupaktanács. Orr-fül-gégész, nagyitól örökölve, pszichológus, anya kollégájától, apa még mindig az „úgyis elmúlik” gondolatnál tart, az öcsém esküszik rá, hogy egy jó arc megoldaná az összes problémámat.
Orr-fül-gégész kipipálva, audiológiai leletem tökéletes, fülzúgás nem detektálható. Esetleg enyhe keringési zavar lehet, ha nagyon zavar, kaphatok egy kis infúziót. Valójában a csipcsirip meglehetősen idegesít, az infúziós tű gondolata még jobban. A gégész hümmög, biztos, ami biztos, ideggyógyászhoz küld (nem, nem agyturkászhoz, neurológushoz).
Az idegorvos komoly szaktekintélynek tűnik, csak ne nézne rám ilyen aggodalmas tekintettel!
Kérem szépen, még nem diagnosztizáltak agytumort nálam, ne tessék ennyire szánakozó képet vágni! Eltökélt szándékom megérni a sorozatom tizedik évadát. (Újra elkezdtem nézni, Lili szerint eltereli a figyelmem.)
A fizikai vizsgálatok eredménye: sine morbo. Ez a morbo először megijesztett, emlékeztetett a morbidra, nem sok jót ígért. Dr. Google megnyugtatott, makkegészséges vagyok, ámde most jön a feketeleves, a képalkotó vizsgálat. Már csak öt hónapot kell várni, és okosabbak leszünk. Anya bőg, én öngyilkossággal fenyegetőzöm, apa úriember, már utalja is a magán MR-vizsgálat árát. A jövő héten minden kiderül.
Semmi nem derült ki. Szerencsére. Nincs kóros elváltozás a koponyámban, hurrá. Mindenki megnyugodott, kivéve engem, hiszen az átkozott rajcsúrozók közel három hónapja kergetnek az őrületbe.
Július vége közeledik. A madárszörnyek egyre csak flótáznak az elváltozásmentes agyamban. Úgy döntöttem, csivitelés helyett flótázásnak hívom a fejemben lévő hangzavart, hátha ettől komolyabban vesznek a pszichológiai rendelőben. Barátaim élvezik a nyarat, én meg terápiára járok. Már mindent kibeszéltünk, a gyerekkoromat, az anyai kötődést, az iskolát, szorongásaimat, fóbiáimat. Megtanultam az autogén tréninget, meditálok, jógázom, megismerkedtem az imaginációval. Biztos vagyok benne, hogy esetemmel gazdagítom majd a tudományt, vagy legalábbis bekerülök valaki PhD-dolgozatába. A hipnózist csípőből visszautasítottam, elég volt csak egyszer látnom Mácsai Pál Cipolla-alakítását.
Egy hónapja járok a terápiára, s mintha csendesednének a hangok a fejemben. Nem merek hinni benne, nem is mondom senkinek, hátha a csipogást tompító jótündér megharagszik, és visszaküldi a kakofóniát az agyamba.
Eljött a szeptember, megkezdődött az egyetem. A drága aranymálinkók kicsekkoltak a fejemből. Drágák voltak, leginkább apa számára, aki az egész terápiát fizette. Hálás vagyok apának, anyának, a nagyinak, Lilinek, a gégésznek és a neurológusnak, az MR teljes személyzetének, a magyar egészségügyi rendszernek, és főleg Dorinának, a pszichológusomnak, aki végleg kiűzte e kártékony szerzeteket belőlem. (Látod, öcsi, ment ez pasi nélkül is.) Visszakaptam az életemet, újra vannak céljaim, terveim. Madarat lehetne fogatni velem, jaj, azt inkább mégsem!
Nyolc hónap telt el boldogságban, békességben. Egy májusi reggel arra ébredtem, hogy régi ismerőseim ismét csivitelnek a fejemben. Villámcsapásként ért a felismerés: a sárgarigók költözőmadarak. Seperc alatt döntöttem, a nyarat idén a Spitzbergákon töltöm, és ott egész éjjel (vagy nappal?) eredetiben nézhetem kedvenc sorozatom új évadjait.