Hajnali dal
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 50
Hajnali dal
Az étterem Montreux csodás vidékén várta vacsorára vendégeit. Megfordult itt minden nemzetiség, hiszen a svájci városka odacsalogatta a világ tehetős polgárait. A település több ezer méteres hegyek lábánál, a Genfi tóba nyúló földnyelven tündökölt. Megadatott itt minden szórakozás, pihenés, a földi élet valamennyi mannája. Többnyire franciául és németül beszéltek. Az étteremben már megterítettek. Hosszú, földig érő, sárga damasztterítő borította a kerek asztalokat, anyagában kockás, elegáns fodrokban rendeződött a belépő tekintete.
Fehér porcelánedényekben szolgálták fel az ízletes, pazar ételeket.
Elsőként a cseh házaspár érkezett. A hölgy v alakú nyakkivágásában bojt lógott, igen ápolt volt kinézetük. A férfi kalapját gondosan elhelyezte, majd gyorsan átfutott az újság hírein. 1938 tavasza volt a dátum, ekkor már Muszorgszkij javában dolgozott a Hovanscsina c. operáján, amit lényegében sosem fejezett be. A hegyekről még nem oszlott el a hótakaró, a rétek fehér hófoltokkal üdvözölték a kirándulót, de már egy-két virág bátortalanul kibújt az anyaföldből. A hölgy jelezte, hogy meleg orja levest kívánna csigatésztával, amit frissen sült hurka és kolbász követhetne.
- Borzasztó ez a sok mássalhangzó torlódás ebben a nyelvben, az egész vad hangzóbozótra emlékeztet – jegyezte meg halkan a másik asztalhoz érkező két német, kik egyenest a szőke hazából érkeztek.
- Ugyan kérem! – válaszolt váratlanul a cseh, aki kitűnő hallással rendelkezett. – És az önök alnémetes nyelvjárása? Tudja, miről lehet felismerni, ha valaki külföldi? – folytatta. – Túl gondosan képezi a hangokat – nevetett, de az él érezhető volt A két német még nem szólt, a pincérek gyorsan rakosgatták asztalukra a szárnyas sültekkel megrakott, bőséges tálakat. Közben egyre többen szállingóztak be az étterembe. Megérkezett a fekete-sápadt mexikói hölgy, ki nemrég vesztette el betegségben mind a kettőt. Két fiát. Ovális kalapjára fekete virágszirmot tűzött, könyökig érő, fekete kesztyűt húzott, s csupán kávét kért vajas zsemlével.
- Szerinted varrónő? Azok szoktak ilyeténképpen táplálkozni – suttogta a most érkezett holland leány, s kifejezéstelen arccal figyelte az apját.
- Mit tudom én! – válaszolta az ingerülten, vízálló kabátjával és esernyőjével volt elfoglalva, hiszen a hollandok mindig felkészülten várják az esőt.
A lány pamutharisnyát húzott otthon, amihez a könyörtelen fűzőből lógó harisnyakötő is tartozott. Lábait puha, nyitott gombos bőrcipő melegítette, s le nem vette szemét az asztalon illatozó fehér cipóról. Betévedt két fiatal spanyol is, valószínűleg két messziről érkezett síelő.
Mát kitűnően mozogtak a bob-pályán a hófödte hegyek ölelésében. Nagyon széles selyemövet hordtak a derekukon, és spanyol szokás szerint, legszívesebben megöleltek volna mindenkit, ami ebben az időben elég szokatlan gondolat volt. Csak tüzes bort kértek, amit nagy fülű kancsóban, talpas üvegpoharakkal már hozott is a pincér.
- Mindig az idegent érezzük karakternek – tájékoztatta hölgyét a cseh, mintha leragadt volna az előző megjegyzéseknél.
- Ó, maga javíthatatlan civil – nevetett a madame, kicsit kipirosodott a fűszerektől, szorgalmasan csapkodta legyezőjét.
Most libbent be két francia hölgy, stílusos, kifinomult ízléssel, mint mindig. Gyakorta viseltek selyemszoknyát, a bross gondos választás eredménye volt. Kevés sült szárnyast csipegettek, majd kalácsot rendeltek.
- A teríték figyelemre méltó – jegyezte meg az egyikük, s gondos leírást adott az ezüst evőeszközök mellett heverő étkészlet kimunkálásáról.
A tányért díszítő bordó körív pont a mélyedés mértani kezdetén vonalazódott, s a felső peremet festett zöld levelek, bordó virágok díszítették. Miután mindezt szóban lefestette, precízen törölte meg a ruhaszalvétával szája szélét. Erre már a holland lány is felfigyelt.
- Franciául beszélni álomszerű – sóhajtott.
A levegő akkor kezdett forrósodni, mikor az őszes, olasz férfi megérkezett. Pedig oly elegáns volt. Barna kockás öltönye alatt mellényt öltött, nyakkendőjét fehér, magas ingnyak köré csomózta. Csak kávét és teát kért, szerette lassan csurgatni az alátétes kiöntőt, és szájában mindig ott volt az elmaradhatatlan fogpálcika. Szabályosan belekötött a két spanyol fiatalba.
- Tudják, hogy a szellemi sivárság olyan, mint a pinceszag? A spanyol kérem, messze esik a humanista középszertől, a keménység felé tolódik.
- Kérdezte magát valaki? – tépdeste fekete kesztyűjét a fekete-sápadt mexikói hölgy, s egyenes derékkal emelkedett az asztal fölé.
- Ó, maguk, mexikóiak csak a dúsan felszalagozott mandolinon tudnak pengetni – nevetett az olasz pimaszul. – Nem beszélve a cukorrépa meg kávéültetvényekről, no meg a gyapjas hajú négerekről – bővített mondandóján.
Az ajtó nagyot csapódott, egyszerre távozott a fekete-sápadt mexikói hölgy, s egyszerre érkezett az orosz társaság. Vidám hangulatban voltak, gyanútlanul foglalták el a még szabad asztalt. Az orosz nők bő, ingujjas felsőt hordtak, széles kivágással, nyakukban gyönggyel. Az alsószoknyák fölött csipkés fodrok gyűrűztek, karcsú derék, dús keblek. A kontyba tűzött hajjal együttesen ébresztették fel a férfi vágyat és tiszteletet. A jó orosz asztalhoz ültek tehát, ott kapták a sok kenyeret, amit annyira szerettek.
- Barbár oroszok – szólt félhangosan az előbbi kötekedő.
- Mit képzel maga? – hördült fel a cseh.
- Hát maguk nem tudják? – folytatta a fogpálcikás zavartalan. – A Kelet megveti a tevékenységet. Az értelem, elemzés, tett és haladás a nyugati ember dolga.
- Mond valamit – szólt bele a szőke hazából az egyik német. – Amíg Európa a lázadás, bírálat, átalakítás világköztársasága, az unalmas maradiság halálra sebzése, addig Kelet a szittyák földje. A zsidó kötetlen, az amerikai meg kegyelettelen. Most már a holland sem bírt magával.
- Ázsia elnyel bennünket. Sok a levegőben. Kétségtelen, hogy a magasabb rendű az isteni Nyugat fia. Ázsia vad kiterjedés, képes sok-sok időt kivárni. Vérkeveredés.
Nézzék meg! – mutatott az orosz asztal irányába. – Kiálló járomcsont, mongolos szemvágás.
A spanyol síelők úgy meglepődtek, hogy véletlenül a németekre támadtak, ami kétségtelen a növekvő zavar jele volt.
- A német meg nem szenvedélyes. Nem az életért, a gazdagodásért él – kiáltotta egyikük.
Mielőtt még a német valakit torkon ragadott volna, szokatlanul az egyik francia hölgy próbálta csitítani a hangulatot.
- De kérem! A keleti misztika! Az indiai meg arab bölcselet. A mágikus természetismeret! Erre nem gondolnak? Meg a magyar prímás tüzes, kígyózó hegedűjátéka.
- A magyar még Közép-Európa – korrigált a cseh, de most már mindenki várta a tetőpontot, az orosz válasznak kellett következnie.
Egymás után égtek a szivarok, a fülledt levegő szikrára várt, a pincérek rohangáltak az edényekkel, a férfiak felálltak, a nők idegességükben a szoknya alatt harisnyájuk csíkját igazgatták, gyűrűjüket forgatták. Egész sötétség lett a teremben, kint leszállt a télről maradt köd, nem világítottak, csak a halvány asztali lámpák. Az oroszok már rég csendben figyeltek, az egyik férfi még látszólag nyugodtan pihentette kezét mellényzsebében lapuló pisztolyán, a megfelelő pillanatra várt.
Ekkor lépett elő a szekrény mögül egy fiatal férfi, s gyönyörű, tiszta hangon fogott piano énekébe.
A vízen játszik két hattyú,
Ladu- ladu,
Egy éjsötét s egy hótiszta
Ladu-ladu.
Úgy nézik egymást gyöngéden
Ladu-ladu,
Mint hím, ha párját meglelte
Ladu-ladu.
Többször is, egyre hangosabban énekelte. A dal hajnali tisztasága mindenkit letaglózott, inkább megbabonázott. Az olasz hirtelen maga előtt látta a Verdi operák vörös páholyát, hallani vélte Rigolettót, Puccini kórusát. Először suttogott, majd zümmögött, aki egyiket sem tudta, az némán artikulált.
Az ajtó most halkan nyitódott, halkan lépett be a fekete-sápadt asszony, a mexikói. A teremben felejthetett valamit. A dalt ő is hallotta, szeméből könny szivárgott. Némán hajolt meg az ismeretlen, feltehetően katonai behívót váró fiatal férfi előtt.
- Hogy örülök! Ma látok itt fehérek közt egy európait – mondta.
A pincér sietve vitt neki desszertet a porcelán süteményes tálon, valaki pedig villanyt gyújtott.