Hadifogság után
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 296
Hadifogság után
Átírt arcán hazahozta a szenvedést
vedlett köpenye ráncaiban
muszkaföld hidegét
sunyi aknák fenyegetését lábaiban,
zsákjában az utolsó levelet
lelkében a kételyt, áll-e a háza,
s ha megvan az otthon,
kinek bont ágyat a szőke Zsuzsa?
Vak égbolt rejti az ösvényt,
nehéz sötétség ül meg a tájon
a fogyó hold ezüstös karma
neki hasítja fel az eget
fényt loccsant lába elé
fehéret lobban a ház fala is.
Forró fohászt gondol az Úrnak,
mint sérült vad csörtet
az otthonos erdő mélye felé,
de váratlan vad ugatással
szinte hörögve, ráront kutyája
s kapdos bakancsos lába után.
Tisza, jó kutya
megjött a gazda!-
kiáltja, de az idegenség
a háború mocska, a fogság
szaga bőrébe ivódott,
támad az eb, fehér agyarán
ott villog a sorsa.
Az indulat gőze tódul agyába
tarisznyájával sújtja pofán,
lágy hasa alját rúgja bakancsa
háború már ez, durva tusa
Tisza vonyít, de őrzi a házat.
Te is elárulsz?
Öklend epét a küszöbön túlra.
A szörnyű zajra fénnyel ébred a ház
nyílik az ajtó, ott áll ingében a „hűtlen”
István! – sikoltja.
Az acsarkodók közé röppen a név,
rájuk omlik a csönd
asszonyi ölből a béke.
A szó után teste is odalebben,
koszorús karjába szorítja nyakát
újra tanítja ölelni.
Állnak összetapadva
csak Tisza köröz, farka a lába között
s dugja fejét, hol a bakancshoz,
hol asszonya csupasz lábaihoz.