Gyöngyfűző
Írta: A. Túri Zsuzsa
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 273
Gyöngyfűző
Majd megírom egyszer talán
miként feszült rám az éj,
csillagtalan, nyúlós, mély,
s kitett gyerekként miképp reszkettem,
az életem volt még a tét
s mint Guiness sörben a buborék:
lefelé szálltam.
(Hiába szerettem).
Játszott körülöttem mindenki,
velem, vagy egymással.
Olykor megálltam.
A lekötött kezek, bekötött szemek és éles kések között nem tudtam
merre nyúljak.
(Vagy lángra minek gyúljak?)
S merre folytassam a felületes igazságkeresés labirintusában való bolyongásaim?
Keskeny alagutakban,
szűk kapuboltok alatt
vártam,
vártam,
ami nem jön el.
Messziről sikoltott az élet,
árnyakat követtem,
aszfaltrajzokat,
így morzsoltam el annyi évet
és csak a forróság,
a szívem forrósága mentett meg a fagyhaláltól.
De kővé dermed az izzó láva is.
Élettelen szoborrá lettem.
Beszippantott a közöny örvénylő üvegszeme,
(áthatolhatatlan átokfüst felettem)
s hűvös napoktól huzatos,
grafittivel összefirkált,
unalom- és húgyszagú
lépcsőházakban
vártam,
vártam,
talán magamat.
Mindennemű megvilágosodás híján a filmtekercs végén,
(amikor azt hittem, vége és dobozba kerül),
egy régebbi filmkockáról üveggyöngyök kezdtek potyogni elém.
Mindenféle színű és nagyságú gyöngyök, s tekintetemmel
fűzni kezdtem őket,
retinámon szivárvánnyá nemesedett híd feszült.
Azóta az én imádságom az emlékezés.
Valaha élt szeretteimhez szólok a szentek helyett.
Sokszínű láncomat nyakamba akasztom
szürke napokon,
-nem kesergek-
s messzire távozott árnyak
suhannak olykor
a fejem felett.