Gyöngyfüzér
Írta: Tornai Xénia
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 135
Gyöngyfüzér
A bejárati ajtó zárjában könnyedén fordult a kulcs. Engedelmesen tette dolgát a sok kis
lamella. A tárgyak nem felejtenek.
Lassan lenyomtam a kilincset. Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatna. A szívem
szabálytalan futamokat dübörgött mellkasomban. Minden dobbanás bordáimon vert
visszhangot. Egyenetlen ütemben szűkült és tágult körülöttem a tér.
– Nem fogom kibírni – futott át rajtam a kétségbeesés. – Jobb lett volna, ha nem egyedül
jövök.
Már az előszobában megtörtént, amitől féltem. Zuhanni kezdtem. Képek és érzések
örvénylő forgatagának viharába kerültem. Tüdőm kapkodva próbálta meg kielégíteni a szédült
agy fokozott oxigénigényét. És megcsapott a szag… A ház egyedi illata, mely a bútorokból, a
függönyökből, a kelim díszpárnákból áradt. Egy itt eltöltött, hosszú élet öröme és szenvedése
szivárgott be a falak repedéseibe, a parketták réseibe, az tapadt a politúrozott zongora tetejét
belepő, finom porrétegbe. A kis, kerek dohányzóasztal szegélyén körben apró fognyomok. A
nálam kilenc hónappal fiatalabb unokatestvérem rágta körbe, amikor még csak kapaszkodva
keringett a fotelok között.
És ott voltam én is, megint. Tudtam, hogy fájni fog. Istenem! Makulátlan rend. Minden
ugyanúgy, érintetlenül. Hányszor álmodtam erről!
Tekintetem a vitrin üvege mögötti kis ékszerdobozra tévedt. Nosztalgiával hajtottam fel a
tetejét. A mozdulatot és az érzést már évtizedek óta nem éltem át. Mégis oly jólesően ismerős
volt. Gyermekkori forró nyarak ebéd utáni csendespihenőinek álomittas órái rohantak meg,
amikor csak a légy zümmögése hallatszott a csillár körül, és nagypapa egyenletes hortyogása
a másik szobából. Így kutattunk akkor is, apró gyerekek, nagymama lánykori titkai után.
Brossok, megsárgult levelek, lepréselt virágok kerültek elő a szekrény mélyéről. Meg ez a
nyaklánc. Nagymama csodált, fekete tizenhatszögekből álló nyaklánca, melynek lencse
nagyságú oldallapjain irizálva csillant meg a fény.
Félve nyúltam érte a dobozba. Még mindig milyen varázslatos! Amint felemeltem, és a nap
felé tartottam, a vékony fonál, ami hűségesen szolgálta úrnőjét hetven éven át, abban a
pillanatban elszakadt. Az apró gyöngyök a másodperc töredéke alatt szertehullottak, és úgy
koppantak a parkettán, mint a tavaszi eső cseppjei a bádogtetőn. Nem lett volna szabad
megérintenem. Nagymama tiltakozott. Titkait magával akarta vinni a sírba.
Kétségbeesetten szedegettem a lepergett szemeket. Tele lett velük a szoba. A zongora alá is
jutott belőlük bőven. Lekuporodtam, hogy beszuszakoljam magam a pompás hangszer
árnyékába. Utoljára akkor bújtam ide, amikor a csokitojásokat kerestük, amiket a húsvéti
nyuszi hozott a fészeknek kikiáltott szakajtóba.
Milyen szűk itt a hely! Emlékszem, régen fél óráig is elüldögéltünk a zongora védelmében.
Mindig hűvösség fogadott, csend és nyugalom. Guggolva tapogattam a gyöngyök után.
És akkor vettem észre. Jézusom! Ki ez? A döbbenettől torkomra forrt a rémült kiáltás.
Homlokomat kiverte a jeges veríték. Ez nem lehet! A ház tíz éve zárva.
Egy apró, tejfölszőke kislány gubbasztott az évtizedes sötétségben, és riadt, kék szemeit rám
függesztette. Nem ismertem meg azonnal. Ám jobb felső ajkán az a két kis, kemény göb,
melyet akkor szereztem, amikor nyolcévesen kísérletet tettem arra, hogy becsukott szemmel
végigmenjek egy sorompón, kétséget sem hagyott kiléte felől. Ösztönösen a keze után
nyúltam.
– Ne érints meg! – kiáltotta tompított, magas gyermekhangon, és távolabb húzódott tőlem.
– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meghátrálva.
– Mind elmentek, és itt felejtettek, amikor nagypapa meghalt – mondta szenvtelen arccal. –
Akkor szállt ki belőlem is a lélek. Nem volt többé értelme semminek. Nem fogta senki a
kezem. Nem hittek bennem. Nem szerettek. Egyedül maradtam. Miért nem jöttél hamarabb?
– Hidd el, nem jöhettem. Még nem. Dolgom volt odakinn. Élnem kellett. Tanultam.
Tanítottam. És férjhez mentem, tudod?
– De én belehaltam ebbe. Nem is gondoltál rám, ugye? – kérdezte fejét lehajtva. – Boldog
vagy legalább?
Ajka megrándult. Akkor fedeztem fel rajta az érzelem legelső jelét.
– Nézz rám! – kérleltem, és óvatosan közelebb csúsztam hozzá. A tekintetét kerestem. Ebben
a pillanatban ferde pászmával arcára esett a napsugár, és észrevettem, hogy egyik pupillája
tágabb, mint a másik. Pont úgy, mint a gyermekemé.
– Van egy fiam, csodálatos ember. Huszonöt éves. Nagyon hasonlít hozzád, a szeme éppen
olyan, mint a tiéd. Majd megismered. És szeretni fogjátok egymást, ebben biztos vagyok.
– Én nem megyek innen sehová! – mordult rám. – Kinek kellenék? Egészen elfelejtettem már
az embereket. Miért nem jöttél korábban? Akkor talán lett volna még remény.
– Emlékszel, mit mondott neked nagypapa akkor, karácsony előtt a születésnapján, amikor
felolvastad neki a versedet? Azért nem jöhettem hamarabb. Csak most lettem kész. De végre
költő vagyok, ahogy megjövendölte. Ne haragudj, késtem néhány évet – szabadkoztam.
– Néhány évet?! – csattant fel, és arcocskáját elfutotta a pír a hirtelen haragtól. – Lehet, hogy
négy évtized neked semmiség, de én elveszítettem minden hitemet. Végleg lemondtam rólad.
– Nekem sem volt könnyű, nehogy azt hidd! Egész életemben vágytam egy kislányra. Egy
szőke, kék szemű szépségre. Éppen olyanra, mint amilyen te vagy. Régóta várlak én is.
Most már kezemben tartottam izgalomtól izzadt kis tenyerét, és gyengéden kihúztam őt a
zongora fogságából. Egymással szemben álltunk. Félénken magamhoz vontam. Két fejjel volt
alacsonyabb nálam. Meglepett, milyen kicsi és csenevész. Úgy rémlett, magasabb.
Megtörhette a magány a hosszú várakozás során.
Bátortalanul átölelte a derekamat. És akkor elöntötte szemeit a visszafojtott könnyek árja.
Egyre kétségbeesettebben szorított. Már alig kaptam levegőt.
– Miért nem jöttél hamarabb? – ismételgette eszelős kitartással, de alig értettem szavait a
szívszaggató zokogástól. Könnyei az én arcomat áztatták, pedig el sem mozdította fejecskéjét
a mellemről.
A téli nap sugarai szokatlan forrósággal töltötték meg a szobát. A zongora és a fotel között
fojtogatóvá sűrűsödött a levegő. Csak álltunk egymást átölelve, szótlanul. És akkor hirtelen
úgy éreztem: megfogant bennem a vágyva vágyott kislány. Hazaértem végre.
A kis karok szorítása fokozatosan gyengült. Végül oly könnyűvé váltam, mintha buborék
venne körül. Lenéztem, a szőke buksit keresve szívemen. Látni kívántam, mint száradnak fel
keserves könnyei. De csak nagymama elszakadt nyakláncának fonalát markoltam, és ujjaim
közül lassan peregtek a fekete, irizáló gyöngyszemek.
Budapest, 2024. március 1.