Gyónás
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 259
Gyónás
A fiatal nő sokáig rázta a kulccsal bezárt cirádás vaskaput, amíg a tornácon megjelent a fejkendős öregasszony.
– Rozi néni, megismer ugye, én vagyok a Gizi! Pista bácsi kéreti, látogassa meg már a kórházban, mondana valamit magának. Már a lányával, Verával is üzent a múlt héten. Menjen be, alig van pár napja vissza szegénynek.
– Mit akar mondani az öreg, nem is vagyunk rokonok?
– Biztos búcsúzni szeretne, látogassa meg!
Mi az ördögöt akar mondani ez a vén zsivány! Morfondírozott magában az asszony. Húsz éve már nem volt mondanivalójuk egymás számára, csak szívélyesen köszöngettek, ha elhaladtak egymás portája előtt. Ő elégedetten mosolygott magában, a vénember meg a bajuszán pödört egyet. Bezzeg előtte háború dúlt közöttük. Ő születésétől fogva lakott ebben a házban, később a férje is ide költözött. Egy lányt neveltek, a szomszéd faluba adták férjhez. Előbb szülei haltak meg, aztán a férje, így egyedül élt. Pista a szüleivel lakott a szomszéd házban, pár évvel idősebb volt, így gyerekkorukban nem tartoztak egy bandába. Messzire nősült, sokáig nem hallott hírt felőle. Egy lánya született neki is. Amikor a szülei meghaltak, sokáig üresen állt a házuk, aztán Pista is megözvegyült és haza költözött. Sokat dolgozott a házon míg rendbe tette. Az ólakat is felújította, a hátsó kertet felszántotta, krumplit ültetett bele. Na, ebből lett a baj. Nem a krumpli ültetésből, hanem a szántásból. Minden évben egy eke nyommal beljebb szántott az ő kertjébe. Először szép szóval kérte, hogy húzódjon vissza, meg is ígérte a gazember, de aztán ősszel még beljebb jött. Ezt nem tűrhette. Akkor még ő is művelte a hátsó kertjét. Krumpli volt benne, tök, csemegekukorica, egy kis bab. Bedühödött, amikor látta, hogy az egy sorral már megint beljebb jött. Fogta a kis baltát és az öreg frissen ültetett barackfája kérgét körben lehántotta, az meg a kutyáját uszította az ő tyúkjaira. Aztán elunták a háborúskodást. Megállapodtak, hogy közösen kijelölik a mezsgyehatárt, arra sövényt telepítenek és békén hagyják egymást. Így is tettek. A vesszőket Pista hozta valahonnan a felvégről Vargáéktól. Egy novemberi napon madzagot feszítettek ki a pince végétől a kert szomszéd kerítés oszlopa közepéig, mintegy húsz méteren, ez volt a közös mezsgye. Egész napba telt, amíg az árkot közösen kiásták, ebben is segített az öregnek, aztán a vesszőket betelepítették az árokba. Elégedettek voltak a munkájukkal, meg azzal, hogy még az eső előtt befejezték. Őt azonban az ördög nem hagyta békén. Este a szakadó esőben hátrament a kertbe, a sövény vesszőket kihuzigálta és legalább tíz centivel az öreg kertjében szúrta le a felszántott földbe. Ekkor nyugodott meg igazán. Az esőtől úgy átfázott, hogy hónapokig nyomta az ágyat, utána meg hatalmas hótakaró borított mindent. Hogy így elrendeződött a mezsgye ügy, nem sokat járt már a hátsó kertbe. A kis vesszők tavaszra megeredtek, idővel elbokrosodtak. Évek alatt a diófa is úgy elterebélyesedett, hogy alatta nem termett meg semmi. Az a pár kiló krumpli meg bab, ami neki kellett, azt a boltban is megvehette. Békésen teltek a napok, amikor meglátta Pista szomszédot, kéjes öröm töltötte el, ez a vén szamár semmit sem sejt. Mi az ördögöt akarhat még, de ne vegye a falu a szájára, meglátogatja, határozta el.
A négyszemélyes kórteremben csupa aggastyán feküdt. Herczeg Pista viaszfehéren süppedt a hipószagú ágyneműbe. Rozi papírtasakban csemege szőlőt tett az éjjeliszekrényre.
– Eljöttél Rozi, köszönöm – az öreg kicsit feljebb emelkedett a párnákon. – Nem eszem én már ilyesmit, igaz mást sem – bökött fejével az éjjeliszekrény felé. Köhögésroham kapta el, arca bevörösödött, belilult, tüdeje sípolt, aztán visszaesett a párnáira.
– Kéretett, hát eljöttem, jobbulást kívánok. De mit akar mondani?
– Emlékszel még a közös mezsgye ültetésünkre? Hogyne emlékeznél. Meg arra is biztosan, hogy utána az esőben hátra mentél és a vesszőket átraktad az én térfelemre úgy tíz centire, azt hitted, hogy én nem láttam. De láttam bizony! – az öreg megint zihálni kezdett.
Rozi arca elvörösödött, méreg fogta el, nem gondolta volna, hogy az az öreg mindvégig tudott a titkáról.
– Ki a fenét érdekel ez már. Ezért ne izgassa fel magát. Húsz évvel ezelőtt volt, igaz sem volt.
– De az biztosan érdekel, hogy hajnalban az eső után a nagy ködben én is kimentem és a vesszőket a te térfeledre raktam át, de már húsz centire – az öreg mosolyogni próbált, de tüdeje újra sípolni kezdett, erőtlenül hátra hanyatlott. – Ágynak estél, ha jól tudom legalább két hónapra, így nem vettél észre semmit. Utána békességben éltünk, úgy mentél el a portám előtt, mint egy jóllakott macska, mert azt hitted, átvertél. Nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudassam veled, én vertelek át téged!
Rozi úgy érezte, menten szétrobban a feje, forgott vele a szoba, az ágyra esett. Egy ápolónő szaladt hozzá, vízzel itatta, és egy üres ágyra fektette. Húsz évig élt átverésben, meglopták, ez forgott az agyában, hogy fordulna fel ez a vén disznó! Remegett egész testében, amikor felállt és az öreg ágyához ment.
– Dögölj meg holnapra, – sziszegte.
– Csak te utánad Rozikám – suttogta fáradt hangon az öreg.
Az asszony maga sem tudta hogyan ért haza. A szatyrát a tornácon lévő lócára hajította, egyenesen a hátsó kertbe ment. A terebélyes diófa alól a termést már gondosan betakarították. A két kert közötti, húsz éve ültetett sövény – gondozás híján – csúnyán elvadult. A néhai vesszők elbokrosodtak, csúcsaik az égbe törtek. Soha nem foglalkozott vele, hiszen tudta, hogy az öregúr területet már nem tud foglalni többé, ő meg gondoskodott róla, hogy neki legyen a több. Lám milyen naiv volt! Forrt benne a méreg. Közvetlenül a sövény mellett – művelés hiányában – bodzabokrok, ecetfa nőtt rendezetlen összevisszaságban, valahonnan még egy orgonabokor is került oda. Semmire sem használható terület. Átviharzott a szomszédba. A fakapun könnyen bejutott, csak egy kampó zárta. Az udvaron elszáradt gazok, az ólak, ketrecek üresen álltak, az öreg legalább másfél éve betegeskedett. A hátsókert is műveletlen, tarack meg tyúkhúr borította. A sövénynek ez az oldala gondozásról árulkodott, nyílegyenesen haladt a hátsó szomszéd kerítéséig, két méteres magasságig megnyírva, csak az idei gyenge hajtások meredeznek ki belőle. Ez a disznó valóban az ő területére ültette volna! Hogy tudja most ezt megállapítani? Lehajolt és a töveket kezdte el vizsgálni. A hátsó szomszéd kerítésoszlopának fele volt az irány a madzag kihúzásánál, erre határozottan emlékezett. A tövek azonban jóval a dúcon túl, a dróthálótól indultak.
Átverte ez a zsivány, hogy az a sistergős istennyila verje meg – szitkozódott. Két kézzel kezdte el rángatni a sövény ágait. – Kikaparom az egészet, – hörögte, – ha addig élek is! Ez a terület az enyém, az enyém! Csak túlszántott ez a szemét!
Tépte, rángatta a sövény ágait, közben az ég lassan beborult, sötétedni kezdett, szél kerekedett. Tenyerét hol zöldre festette a letépett levél, hol felsebezték a törött ágak, de fogcsikorgatva küzdött tovább. Homloka lüktetett, szíve kalapált, már alig kapott levegőt. Olyan érzése támadt, mint a kórházban. A feje, mint egy ballon, amit túlfújtak levegővel, úgy érezte szétreped. Szédülni kezdett, meg akart kapaszkodni valamibe, de csak a levegőbe markolt, a földre esett. Feje olyan nehéz volt, hogy nem bírta felemelni, kiáltani akart, de nem jött ki hang a száján, ujjaival a hideg füvet markolászta, cipője barázdákat ásott a földben.
Az öreg Herczeg Pista két nap múlva meghalt a kórházban. Rozi nénit három nap után kezdték el keresni, mivel a postás nem tudta a nyugdíját kézbesíteni neki. Talán eltévedt szegény, nem talált haza, vélték a falusiak, amikor a szomszéd ház hátsó kertjében ráleltek. Sokan hallottak a rosszullétéről a kórházban.
Egyszerre volt a temetésük, egymás mellé került a sírhelyük is. Jó szomszédok voltak, egy hangos szó nem volt közöttük, talán titkos szeretők is voltak, suttogták a gyászolók.
A temetés után néhány héttel a lányaik a sírokat rendezték. Az elszáradt koszorúkat a kijelölt helyre vitték a kerítés mellé, friss virágok ültetésébe kezdtek. Verának, Pista bácsi lányának tűnt fel először a két sírhalom közti távolság.
– Túl közel ásták anyád sírját, nem lehet majd elférni egymás mellett az ültetésnél.
– Nem az anyám sírja van közel, hanem apád sírját ásták túl szélesre, nézd csak meg, szélesebb, mint az anyámé! – vágott vissza Kisrozi.
– Ezt nem hagyom annyiban, megyek a temető gondnoksághoz! – vágta oda a gereblyét Vera és elindult.
– Hát én sem! – rántott egyet kabátja ujján Kisrozi.