Gondolat-naplóm
Írta: Csonka Flóra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 281
Gondolat-Naplóm
- február 11.
Vannak napok, amikor csak azt érzed, hogy nincs semmi sem rendben, mikor a fáradtság felülkerekedik rajtad, és érzed, hogy csak arra lenne szükséged, hogy az ágyadba bújva kiereszthesd azt a sok-sok feszültséget, melyet hónapok óta hordozol magaddal, amit talán elrejtettél eddig, fáradtan hordoztad, mert féltél, ha elengeded, gyengének tűnsz majd.
De most, ezelőtt a fontos vizsga előtt olyan pánik tör rád, hogy nem bírod tovább és valami pici dolgon fennakadva könnyeid szétkenik tökéletes sminkedet, a fekete festék egészen az álladig lecsorog.
Ez a nap is egy ilyen nap volt, az ideges kelés nem hozhat jó eredményt. A kávét elkészítve megpróbáltam lenyugodni, de nem sikerült, túlságosan izgultam, nem is értem, miért, hisz ez csak angol. Ebből jó vagyok, és amúgy is, én vállalkoztam erre, most mégis felemésztett az aggodalom. Az idegeim pengeélen táncoltak, és mikor késésben az üvegemet mostam ki, mert a tegnapi narancslé beleragadt, akkor a pengeélen táncoló pici lények leestek, s hisztisen kezdtem sikálni a ragacsos löttyöt. Édesanyám persze tudta, késésben vagyok, de azért háromszor megkérdezte, hogy tudom-e, mennyi az idő...
Hát hogyne tudtam volna, 13-perce-el-kellett-volna-indulnom-idő volt.
Anya mozgósította apumat: Menj, vidd már le az állomásra, így nem éri el a vonatot!
Hangjában éreztem a szánalmat, a szemében láttam a sajnálatot, ahogy könnyes szemmel súroltam a kulacsot és tudom, segíteni akart nekem.
Félek, az, hogy látta azt aki meglapul a falak , esetleg fájdalmat okozott neki... Hogy látta azt, ahogy szétestem, és ahogy a fáradtság és az ingerek átvették a hatalmat felettem…
- Február 12.
Éreztétek már azt, hogy semmit sem értetek? Hogy az, ami körülöttünk történik, mind Isten titka?
Na, ma pont erről volt szó ifin, és pont így éreztem ma.
Nemrég, majdnem egy hónapja, egy kisebb kalandban volt részem, egy kalandosabb éjszaka egy sráccal.
A fiúval, aki ebbe az ifibe jár, ahova én is, nemrég kezdtem járni. Gondolom, most azt gondoljátok, hogy oh, megint egy uncsi romantikus történetet mesélek majd el nektek...de ez egy kicsit más.
Mert hiába volt romantikus, ennek a fiúnak semmit se jelentettek mogyoróízű csókjaink és szelíd, nyugtató öleléseink, és mint lányt, akinek lelkét elnyerte már, többé nem érdekeltem. Színtelen üzenetei végtelenül feldühítettek, én nem vagyok holmi játék, melyet eldobhat, mégis megtette. Könyörtelen véget vetettem a dolognak. Így legalább csak egy pár csókot lopott és egy halom romantikus pillanatot, amikkel végül az éjszakába szaladt.
Na, ez a srác, történetesen úgy adódott, hogy ma is ott volt ifin, és az előző alkalom sémájára, mindenkinek úgy tűnik, mintha valójában nyár óta nem is beszéltünk volna.
Ez egészen addig tökéletes, amíg vannak mások is és nem csak egy másik párral ülünk négyen egy kocsiban.
A vonat pont elment az orrunk előtt, így arra a döntésre jutottunk, hogy addig se fázzak, elvisznek a saját falujukba, hogy ott szálljak fel a vonatra.
Így történt hát, hogy az autó hátsó ülésén ültünk kettesben, olyan közel, mint hetek óta eddig egyszer sem.
És kínosan figyelve a tájat próbáltunk az előttünk ülő ifivezetőkkel beszélgetni, hátha ez a frusztrált és csípős levegő kicsit lágyabb lesz, és a szívem nem fog úgy kalapálni, mint azelőtt.
S így történt az is, hogy láthattam, hol lakik, életemben először és valószínűleg utoljára is.
És hogy mit nem értek?
A fiút, a tetteit, hogy miért jó, hogy úgy teszünk, mintha a vonzalom közöttünk nem feszítene ki húrokat.
Kérlek, Istenem, mutasd meg mi a válasz erre a kérdésemre! ><
- Február 13.
Fáradtság, pörgés, forgalom, tálcatánc.
Ezekkel a szavakkal tudnám leírni a mai napom, a pincérkedés nagy része ebből áll, de néha, mikor van egy pillanatnyi időd, meglátsz olyan dolgokat is, melyek kis élettel töltik be a teret.
A nevető társaságot, a mohón habzsoló kisfiút és a boldog, borozgató párokat nézve magam is elgondolkodtam rajta, milyen jó lenne, ha lenne egy párom, itt a Valentin -nap, mindenhol rózsaszín szívekkel van tele a kirakat, és ha ez még nem lenne elég, akkor ilyenkor a párok egy íratlan engedélyt kapnak a publikus nyalifalira, na nem mintha sok pár tudná, hogy alapból nem illik...
Nem várom a holnapot, a kínosan telő perceket, a minden órán virágot hozó küldöncöket, kik hol ennek, hol annak hoznak, de nekem sosem.
Talán ha nem figyelek oda holnap, talán a fáradtságtól amúgy se fogok tudni koncentrálni... Ki tudja…
- Február 14.
Talán mégse kellett volna olyan nagyon Valentint kívánni magamnak...
A mai nap akár egy szatíra, komédia, egyszerre volt kínos, fájdalmas és vicces.
Valentin napi tréfa, hallott már valaki ilyet?
Na, én sem, ezért mikor félfüllel barátnőm meghallotta, azonnal el is mondta nekem.
Ami elindította ezt az egészet, a szalagavatóláz, mindenki párt keres és önbizalmat.
Gondolkodik, magában oszt és szoroz, mire választásra jut.
Úgy történt hát, hogy én is beleestem ebbe az izgatott, bűvös körbe és az egyik fiút megkérdeztem, hogy nem táncolna-e velem a szalagavatón, de hideg, megalázó szavakkal elutasított, mintha valamivel megsértettem volna, és egy másik fiú, aki élvezi mások kínzását, s gyermeki módon történő megalázását, úgy gondolta, vicces lenne megtréfálni barátját.
Kitervelte, hogy a barátja nevében küldenek nekem virágot Valentin napra, és a rózsához csatolt kis cetlire pedig egy szalagavató táncfelkérést ír a fiú nevében.
Milyen isteni szerencse, hogy meghallotta ezt a barátnőm, máskülönben még kínosabb lett volna az egész, s talán felkészületlenül nem bírtam volna ki ezt a megaláztatást...
S ezután talán csak nekem kellemes, kissé gonosz tettemet talán csak én látom, de úgy érzem, megérdemelte. Megérdemelte a srác, hogy tudja, milyen, ha elutasítják, még ha nem is ő küldte a rózsát, ha nincs, ki udvariasságot neveljen a fiatalokba, mi lesz a jövőben a társadalommal?
Így hát megköszöntem a rózsát s megmondtam neki, hogy ne is álmodozzon róla, hogy vele táncolok majd a múltkori húzása után, mire csak kínosan habogva magyarázkodott, hogy nem ő küldte a rózsát...
Persze tudtam, de élveztem, hogy most nem én vagyok az, aki kínosan érzi magát és zavarában dadog.
Így lett hát a szatírából komédia.
- Február 15
Éreztetek már úgy, hogy társalgási készségeitek elfogytak? Hogy nincs kedvetek emberekkel lenni? Hogy annyira elfogyott az életenergiátok, hogy már csak azt kívánjátok, bárcsak otthon pihennétek?
Én igen, és emiatt örültem is, hogy nem volt hosszú napom ma, és suli után jöhettem haza azonnal.
Tartani a ritmust nem mindig könnyű, visszazökkenni abba, amiben már évek óta nem volt részünk, újból ápolni a társas kapcsolatainkat... nehéz és kimerítő.
A koronavírus-okozta évekig tartó bezártság és antiszocializáció meghozta a gyümölcsét és csak pihenni akarok egyedül, amíg újból feltöltődöm és minden rendben lesz. De persze ez nem megy ilyen könnyen :(
- Február 17
Muszáj leírnom egyenesen és tagadások nélkül, Boti, még mindig rád gondolok, mindent tagadni próbálok, bűneim elfedni kívánom, de nem megy, csókod túlságosan megvett, s csak szárnyalni akarok veled, nem érdekel már a becsületem, csak téged akarlak mellettem.
Túlságosan romantikus lettem, ebben a csapongó világban biztonságot karjaidban leltem, de félelmem miatt mindezt elengedtem, de már bánom, mert hiányzol. Az agyam keserűen gondol vissza, nem vagyok már realista és legbelül vágyom a folytatásra...
- Február 22.
Bátorság, ez egy olyan szó, melynek jelentése egyre inkább szűkül, nem vesszük észre, hogy nem csak a nagy tettekhez kell bátorság. A bátorság mindenkinek mást jelenthet, egy bátor dolog nem csak egy mentés, vagy valamiért kiállás lehet. Nekem például az, hogy kértem segítséget, másnak az, hogy előadta a ppt-t az osztályban, vagy megette azt a süteményt, amiben annyi meg annyi kalória van, vagy, hogy meg merte kérdezni a párját egy komoly kérdésben, akkor is, ha ez elrontja a harmóniát.
A bátor tettekhez viszont önbizalom és erő kell, amit nehezebb szerezni, mint gondolnánk...
Sokszor több bátor dolgot is teszünk, sokszor egyet sem sikerül, de senki sem mondhatja bárkire, hogy gyáva, mert mindenki bátor a maga módján, nem biztos, hogy az, hogy megmentesz valakit, az azt jelenti, hogy bátor vagy, lehet, hogy közben otthon meg se mered nézni magad a tükörben, vagy a munkahelyeden rettegsz leadni a munkát, hiába tökéletes, mert félsz, hogy elrontottál valamit...
Az emberek torz elvárásokkal és irigységtől árnyalt nyomasztó megjegyzésekkel állnak hozzád. Nem foglalkoznak már az érzéseiddel, csak a saját vágyaiknak teljesítésével.
- Február 24.
Mindenki erről beszél, a televízió, a social media és az újságok tele vannak vele. Rémes videók terjengenek mindenfele, és akaratlanul is meg tudsz mindent az eseményekről. Sokan félnek, vannak, akik segíteni próbálnak, mindenki próbálja kitalálni, mi lesz a következő esemény, de szinte alig lehet kiszámítani.
Képek, videók a kígyózó sorokban sétáló, vagy autózó menekülőkkel, a vasútállomások dugig vannak, a vonatokon emberek és csomagjaik összenyomulva, arcukon fájdalom és félelem látszódik.
Mi történt?
Az oroszok megtámadták az ukránokat, a 8 éves vita után az egyik fél elindította a harcot. Senki se gondolta, hogy Oroszország tényleg meglépi ezt.
Én Budapesten élek, a szomszédos országból már aznap érkeztek menekülők.
Az emberek idegesek, félnek, hogy a harc kiterjed Magyarországra is, mindenki reménykedik es imádkozik, hogy a harc hamar lezárul és békesség lesz újból. A gondolataim cikáznak, nem merek semmit sem biztosra venni, s a jövőbe belegondolni nehéz könnyek nélkül. Magyar testvéreinkért imádkozva hajtom ma fejem a párnára.
- Február 28.
Bárki bármit mond, néha akaratlanul is teszünk magunkkal olyat, ami károsít minket, legyen az csak egy vágás, vagy hogy megégeted magad, de az is lehet, hogy szenvedsz egy kapcsolattól, amiből nem tudsz kilépni, vagy egy szerelemtől, ami nem viszonzott. Ezek lehet, hogy más mértékben fájnak, az is lehet, hogy az idő haladtával hozzászokunk és akkor már nem érzékeljük olyan nagyon fájdalmasnak őket.
De az is lehet, hogy egyre rosszabb lesz és csak egyre jobban fáj és egyre jobban szeretnéd hogy elmúljon, de nem tudod elengedni. Talán élvezed, hogy panaszkodhatsz róla, talán van benned még remény, talán túlságosan vágysz rá, hogy kapj egy kis figyelmet, s a seb sosem gyógyul be.
És én ezt biztosan tudom, hogy így van, és hogy nehéz kilépni ebből a bűvös körből, de próbáljuk meg, mert amíg mi ragaszkodunk valamihez, ami rég elmúlhatott volna, addig elszalasztunk egy halom nevetést, boldogságot, egészséget, tisztaságot, esélyt és új reményt.