Galambok gyásza
Írta: Lengyel János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 296
Galambok gyásza
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Ők voltak egyetlen társai ebben az árnyékvilágban. Feleségét tíz éve vesztette el. Gyermekei és unokái még időben elhagyták az országot. Vitték volna őt is. De az öreg fát ugye …
Hová is mehetne? Lehet, hogy jobb ott a messzi idegenben, de a haza mégiscsak itt van. Az ember nem csiga, hogy a hátán cipelje otthonát. Na meg az asszony. Hagyja itt? Hogyan tehetné meg, annyi év után? Nem, nem. Hiába mondta Gorán:
– Nagyapa, meglátod, lesz saját szobád. Napfényes. Ott is van park és galambok. Kövér galambok, nem olyanok, mint Szarajevóban.
– Mit is mondott Bojana?
– Papus, ha Te nem jössz, mi sem megyünk.
Aztán ők is elmentek. Németbe. Sztoján ott kapott munkát. Pénzt is küldtek. Jól jött. De amióta a szerbek…
– Eh, bolond gondolatok.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. A háború sem akadályozta meg ebben. Az éhezés sem. Amit szerzett, megosztotta szárnyas barátaival. Igen. Ez a jó kifejezés. Barátok voltak ők egy barátságtalan világban. A halál naponta megülte torát. Orvlövészek lőttek mindenre, ami mozog. Tegnap akna csapódott a piactérre. Sokan meghaltak. A galambok elrepülhettek volna. Nem tették. Nem hagyták magára a várost. Az ő otthonuk is volt. Szarajevó galambjai maradtak. Mindvégig. Ők is éheztek. Lefogytak. Szánalmas látvány. Az emberek mégis erőt merítettek a jelenlétükből. Ha nem is a béke, de a remény galambjai. A remény, ami a bombázások ellenére, az oszló, véres tetemek, az éhezés közepette is pislákol az öntudat csorba mécsesében. Nem mehetett el. A jó kapitány utoljára hagyja el a süllyedő hajót. A város egy ostromlott hajó, félig már a mocskos habokba merülve. Milyen jó is lenne. Alámerülni örökre. Egy pillanat és minden véget ér. Rettegés, vérfolyam, hidegrázás a bűzös pincékben, éhezés, a patkányhús íze, csótánytánc a koszos fekhelyen.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Mindig várták. Fáradt, imbolygó alakját messziről felismerték. Elébe repültek. Körbe zsongták. Turbékoltak. A lábaihoz dörgölődztek. Unokái jutottak eszébe. Ivó, a legkisebb lurkó. Vajon hol lehet most? Messze van az a Mecklenburg. Amikor a halál nyelve az arcunkat nyaldossa, az ember számára minden mozdulat fontossá válik. A galambok fontosak. Tollas átjárók egy másik világba. Ami nem tűnt el. Itt van. Itt, a romok alatt. A beesett arcok mögött. Az olimpiai csarnok belövései mögött. Az érmekben, amit a sportolók magukkal vittek. A város él és élni fog. Dárkóra gondolt. Ő nem ment el. Nem idegenbe. Katonának állt. Ő is beállt volna. Öreg volt már. Elzavarták. Nem nevették ki. Látta a fiatal férfiak arcán a tiszteletet.
– Mit akar itt nagyapa? Menjen szépen haza!
Vajon van-e sírja. Sportoló volt. Atléta. Volt.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Órákat állt sorba némi kenyérért, hogy aztán nekik adja. Amúgy sem evett sokat. Minek? Minek éljen tovább? Nem volt már éppen elég? De a galambok. Ki fogja etetni őket? A remény szárnyra kap és odébb áll. Mi lesz akkor az emberekkel? Mi lesz a várossal? A városommal?
A pusztulás nem diadalmaskodhat. Azt már nem. Legyőztük mi a németeket is. A szerbek meg … Eh, mindegy. A szomszédja is szerb volt. Most hol lehet? Talán ott fent a hegyen puskával a kezében. Az otthonára is rálőne.
Ma váltott lőállást. Közelebb lopódzott a városhoz. Fás terület. A védők nem láthatták. Csendben lapult és várt. Puskáján rovások jelezték a sikeres találatokat. Minden karcolás egy áldozat. Az ő szemében trófeák voltak ezek. Az ellenséget ölni kell! Ha nem így teszel, akkor ők ölnek meg téged. Inkább ők, mint én.
Odalent ismerős utcák, házak. A taverna. Eszébe jutott, hány estét mulatott át ott a haverokkal. Goján, Pavel, Sztoján. A fenébe, ezek ellenségek. Valami megmozdult. Valaki a parkba tartott.
– Megőrült ez, vagy mi? Galambot akar fogni? Az éhség – gondolta, miközben a távcsövön át figyelte az imbolygó alakot.
A távcső egészen közel hozta a férfit. Látta a barna vattakabátot, a kopott kalapot. Az arcot. Beesett, elnyűtt. Mintha ismerős lenne. A múltból felbukkanó emlék. Megtorpant. Elhessegette. Ujja ránehezedett a ravaszra.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat.