Furulya
Nyugdíjasként dolgozott tovább, amikor mellé kerültem. Ifjú titánként gyanakodva figyeltem a rendkívül udvarias, idősödő urat, aki rám adta a kabátot, ha akartam, ha nem. Akkor is előre engedett, ha eszem ágában sem volt kimenni a szobából, illetve kezet csókolt, pont akkor, amikor tintafoltos kezemet éppen rejtegettem. Addig beszédes, barátságos lánynak gondoltam magam, de ez a nagyfokú előzékenység megbénított. Nem voltam én ehhez szokva! Tisztességes, modern lányként észre sem vettem, hogy nagyjából magam elé engedem a férfinépet, illetve talán 5 éves koromban adta rám utoljára a kabátot anyám. Ezért aztán szinte csak szertartásos szavakat váltottunk az első héten, s így igazán nehezen telt a munkanap egy irodában, pedig tennivaló volt bőven. Azon a napon is annyira kapkodtam volna a határidős iratokkal, hogy az ebédet is kihagytam. Ő meg persze - mint minden délben - a híreket hallgatta fekete, Sokol márkájú rádióján.
Újabb téves eszmeként magamról - önismeret hiányában és távol a menopauza rémétől - azt feltételeztem, hogy végtelen türelmes alkalmazott vagyok, aki szó nélkül ül a kereszthuzatban, ha a kollégája friss levegőt szeretne szívni, illetve elviseli, ha a neonvilágítás tönkre teszi a szemét, vagy ellenkezőleg, félvakon tapogat, ha másik le kívánja oltani a világítást. A tolerancia hőseként is kezdtem úgy érezni, hogy minden munkám és bajom okozója, sőt fokozója, az a személy, aki a hírek után a rendkívül izgalmas vízállásjelentést is meghallgatja. Minden "hajóvonták találkozása tilos"-nál enyhén megrezdült a fejem, így a munkámra már egyáltalán nem tudtam figyelni, szó nélkül, fogcsikorgatva tovább hallgattam a vízállási tudnivalókat. Legnagyobb bánatomra a kínok ritkán érnek maguktól véget, mert a főnök úr egyszerűen megfeledkezett a rádiójáról. Én ahelyett, hogy megkértem volna egyszerűen arra, hogy kapcsolja ki a készüléket, rángatózó arccal hallgattam tovább az általam "pásztorsirató verbunkosnak" minősített, fúvós hangrendszerű zörej sipítását ugyanazon a hangfrekvencián. Végül úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. Nem ám szemtől szemben, hanem neki kezdek a hivatalos telefonhívásoknak, akkor kénytelen lesz kikapcsolni a könnyű zene hallgatására nem alkalmazott zajládáját. Ebbéli döntésre jutásomat követően határozottan megszólaltam:
- Telefonálnom kellene, lehalkíthatnám a furulyáját?
- Rendben, csak meg ne fújja! - riposztozott azonnal.
Ekkor végre kirobbant belőlem az az elementáris erejű, szinte vulgárisan fülhasogató, kétrét görnyedős, zokogós röhögés, melyhez öreguras módon ő is becsatlakozott, s mint a tisztító tűz, úgy söpörte át az irodát és mindent helyre tett. Évekig dolgoztunk ezt követően még együtt, nagy egyetértésben. Volt, hogy szóvá tette:
- Erzsike! Többen jelezték, hogy tetszett mosolyogni.
- És? - kérdeztem csodálkozva.
- A földszinten jelezték.
De a mi kis irodánk a harmadik emeleten volt.