Folyondár
Írta: Markovics Anita
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 194
Folyondár
Az a bús előérzet a nő csontjai és az izmai között már az mutatja, jóval a szavak fülbe érkezése előtt, jóval a kéz megindulása előtt, talán még a szemek sugarát is megelőzi sajogva, s úgy súgja szívedbe, míg az szertedobolja minden apró sejtbe: nem éri meg.
Amikor az ellenkezőjét ígéri, már rég tudni: hazudik. Hiába formálja ajkával ugyanazokat a szavakat, hiába ugyanaz a hanglejtés, egyenesen a lány szemébe néz, őszintének tűnik bár, talán úgy is gondolja az adott pillanatban, de már rég tudni a zsigerekben: amit a férfi kiejt a száján, az soha nem fog bekövetkezni.
Nem, nem akkor, amikor utoljára látja a lány. Nem is, amikor először. A kettő szövétneke között támad fel valamikor, a kettejük bizalma határán. A férfi igazából fél. Nem is fél, retteg. Nem tudná megmondani, mitől, sőt, magának is fél bevallani önnön félelmét. Ösztönei fűbe lapulnak, összehúzza magát, úgy hallgat a mélyében lapuló kisgyerek, aki már tudja, hogy rossz dolgot fog elkövetni valamikor, s már előre bánja.
Persze kedves a nővel, általában meglepően nyitott is, hiszen jól érzi magát vele, azonban ezt soha nem vallaná be magának. Egy pingponglabda pattog folyamatosan az agyában, megtiltja önmagának, hogy vele, pont azzal a lánnyal véletlenül se engedje el magát soha. Aztán a pingponglabda pattogásától egy idő után elszédül: sok neki, gondolatai, belső zaja, saját tiltásai, saját részleges megengedései. Ösztönei ellentmondanak annak, ami a fejében zajlik. Hiszen hányszor hajolt kedvesen a nő fölé, közelebb is, mint illene, hajához érve, lopva beleszagolva nyakába. Szinte hallották egymás ereinek dübörgését a mély csendben! Hányszor ért hozzá, amikor csak hozzá lehetett érni ilyen-olyan ürügyet támasztva: megtartja, hogy el ne essen; hogy zavarja az a megbúvó pihe a vállán; hogy ajtót nyitva felsegítse őt a lépcsőn. Millió apró, láthatatlan indok, amikor már a lányhoz fűzte ezer meg ezer lefékezett gondolat.
Ekkor még nem is érdekelte a lányt, a férfi számára azonban már késő volt: már elkezdett hazudni neki. Hogy lehet ez? Miért e lefojtott világ őszintétlensége, a meg nem engedés?
Heteken, hónapokon át ürügyeket keresett ellene a férfi, amiket fel tud hozni saját maga számára. Hiszen mindig teljesen más típusú nők érdekelték! Szőkék, magasak, vékonyak, modellek, táncosnők: ízlése sokkal inkább a revüvilág felé húzott fantáziájában. Most pedig, tessék, itt egy hétköznapi nő: átlagos, vagy talán csúnya is, de van benne valami karakteres fűszer. Nem, nem a parfümje, azt gyakran váltogatja. Talán a mozgása az? A lépcsőházban párosával szedi a lépcsőket, és képes kislányként vágtázni. Őrület! Egy felnőtt nő, aki a lépcsőn lefelé fut és nevet, lobog utána a haja, visszanéz rá és kérdi: siet-e vele? Ok nélkül, persze. Mert jó fej.
„Egy nő lehet jó fej? Bizarr kijelentés, mondhatni oximoron" — dörmög mély baritonján magában, s észre sem veszi, hogy félig hangosan mondta ki a szavakat. Magányában nem veszi észre. Később ugyanígy nem veszi észre, ahogyan a nő jelenlétében is szavakat mormol hangosan: mikor mit csinál, hova tesz. A nő elengedi a füle mellett, mintha meg sem hallaná. De már figyeli. A tesz-vesz pultokon gyűlnek az akták, számlák, kifogyó tollak. „Ezt ide helyezi, azt amoda, ez kuka lesz" — mondja, s nem is figyel kívülre. Most is épp a fejében játszik egy olyan jelenettel, amit akár a valóságban is eljátszhatna, ha merne.
Ott a lány, nagy csillogó szemével rátekint. A hátát látja, a széles vállakra simuló kötött kardigánt. Látja, s nézi. Ő nem tud egyszerre látni és nem nézni. Felfigyelt. Arra, hogy tán információt osztana meg vele. De nem, mégsem. Ezek csak üres szappanbuborék-szavak, hamar elpukkannak. A férfi csendes magányára figyelt fel. Hogy miért neki mondja, amihez tulajdonképpen semmi köze sincs. Ekkor még nem hazudott. Avagy ekkor pont nem hazudott. Most tényleg csak a papírokról volt szó, és a káoszról, ami a fejében van, igazából abban akart rendet tenni a papírok csoportosítása által.
A következő jelenetben négyszemközt voltak, ugyanott. A férfi valamit magyarázott, teljesen banális dolgot. Szerette körbejárni mondanivalóját, saját hangjával alátámasztani, kipillérezni, fontosságát megemelni, s ez által hangot adni alfahímségének. A nő tudta ezt. Másnál hagyta volna zokszó nélkül elmenni a füle mellett, azonban nála ráébredt, hogy a férfi számára mennyire fontos a hallgatóság. Fejét kissé jobbra fordította — most úgy nézhet ki, mint a kiskutyák, amikor valami új, váratlan és ismeretlen hangot hallanak, s próbálják megérteni —, ő ugyanígy próbálta detektorozni a férfi szándékait. Érdekelte. Nem a mondanivaló: az előadásmód. Hiszen akár egy színházi darab, első sorban foglalhatott helyet, testközelből nézhetett egy nagy monológot. A homloka ívét nézte épp. „Szép" — állapította meg magában, ösztönösen másolta a férfi mozdulatait, a tollat homlokához emelve. Érdeklődés — ezt látta volna valaki, ha épp benyit, s a téma fontossága vitathatatlan lett volna. A nő ösztönös volt és őszinte, a férfi fontoskodó, szerepében sütkérező, jól esett neki a figyelem, amelyet láthatólag kevésszer kap meg.
A férfi testbeszéde kezdett el először hazudni. A félig elindított, majd visszakapott kezek. Mozdulatok, amelyek mintha meg sem történtek volna, igyekezett láthatatlanná varázsolni egy-egy elfúló gesztust egy ernyőzárással vagy kabátgombolással. Ezt követték a szavak. Mellette hörpölte a narancsjuice-t kora reggel, hányaveti mód, s köszönés után ingadozó hangszínnel vetette oda, hogy csak épp erre járt, igen, ilyen korán, igen, egy felé megyünk. A nő nézte a száját, ahogyan a narancsos zacskó hozzáér, és a mohó kortyok útvonalát a széles nyakon lefelé. Mint egy folyondár, jutott eszébe, egy gyönyörű folyondár gyerekkorából, az uszodabéli fa törzsén hullámozva.
Hazugságok. Egyre nyilvánvalóbbak. Tagadások, melyeknek egyáltalán nem kellett volna létezni, mert saját létükkel igazolták önmagukat. Ahogyan halmozódtak, egyik napról a másikra az elkapott tekintetek, a megmagyarázhatatlan módon mélyülő csendek egymás jelenlétében. A visszafojtott lobogásoknak jele van, kiül a homlokokra, miképp a közös csendekből adódó, még inkább elmélyülő, szavak nélküli megértés is.
A férfi nyíltan hazudik, mert hazudni akar, s mert hazudnia kell, próbálja külső körülményekkel kipányvázni magabiztosságát. Egyre inkább hangot ad fontosságának otthon, kenyérkereső mivoltának, apaságának, percenként hozza fel rég zátonyra futott, erősen halódó kapcsolatát. „Nem lehet" — dobol az agyában, hajtogatja magának, mantrájává válik, patt-patt, pattog a pingponglabda, miközben valami vonzza a nő hajához érni, még egyszer titokban beszívni közelről arca s nyaka illatát.
Tétova. Erősen leköti magát a körülmények alakításával, sokat morfondíroz. Olykor teljesen bezárkózik, s mint egy eszelős, kiabál a nővel, majd pár perc múlva visszakullog, hogy ugyan már, nem úgy gondolta, s különben is nagy a nyomás, gyengék az idegek, miközben majd meghal azért, hogy még egyszer a lány kezéhez érjen. Nem lehet. Nem szabad. Kopog fejben a pingponglabda.
Kitalálta, hogy indokokba kapaszkodik. Erőteljesen hangoztatja a lánynak, hogy más az esete, jelentőségteljesen felhívva a hibáit a lány testi adottságaira. Miért nem Barbie baba alkatú, hiszen neki ezek jönnek be, csakis — magyarázza, kérdés nélkül is —, önigazolásait gyártva.
Utoljára úgy látja, mintha csak a közértbe ment volna ki. Várná is, meg nem is, a lépcsőn játszik saját testsúlyával, de a lány még dolgozik, s ő nem bírja, valami borzasztóan nehéz húzza lefelé a lépcsőn, ki az épületből, el ebből az utcából minél előbb, el ebből a városrészből, valahova, ahol csend van, talán kertvárosba, igen, oda, az jó lesz. Hiszen ott vár rá valaki, lesz meleg vacsora az asztalon, ott várja a megszokott tévé, a laptop, a gyerek, a játék.
– Tulajdonképpen mindez gyerekjáték — fut végig az agyán, utolsó lökést adva gondolatainak, megiramodik, válla fölött egy gyors „sziá"-t dobva még neki, csak le a lépcsőn, túl a jól ismert utcákon, minél hamarabb. Valami nagyon húzza le, valami, ami most az arcán gördül végig és fut le két csíkban egészen a folyondárívű nyakán, felszívódva pulcsijában. Majd az ajtó előtt még biztos, ami biztos, letörli — fut végig rajta utoljára egy gondolat.