Fölfelé

Fölfelé

Baán Katalin: 51 Zsoltár
12. Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd
meg bennem.

félig még emberi arc, félig már odaát,
vonásai istenülőfélben – a tarkó, járomcsont,
fül már átlényegült, anyagtalanba foszlott,
csak a tekintet él, fölfelé néz, ahonnan jött,
ahová megy, a transzcendens vonzása
egyre erősödik, épp most változik át…
Bőrén mélyszántást végeztek a kontinensek,
nyomai lassan múlnak, mint a fájdalommal
terhelt idő, nincs már lenti kötődése.
-Megtettem, amit kértél, amit vállaltam.
Anyám biztos kezekben. Elvégeztetett. –
Már készülnének az elemek ünnepelni
a győzelmet, nyílna a föld, hasadnának
a kárpitok, de még ne! Valami visszahúzza,
valaki felé fordítja meggyötört arcát, nem
csak a seblázban vonagló izmok utolsó erejével:
a lélek fordul most át… A láthatatlan szál
megfeszül, elmenőben még fellobban egy
utolsó sóhaj, a bűnöző minden idegszálával
figyel, tekintetét belefúrja az elkínzott arc
megistenülni készülő vonásaiba, a halál
küszöbén utolsó lehetőség, belekapaszkodni
maradék erejével, mert Ő az út, az egyetlen
perspektíva, halálhörgéssel szakad ki a kiáltás:
Uram, emlékezzél meg rólam! –
Jézus teste már maga a keresztfa, a latoré
belesimul, bűn-ruhája lefoszlóban, lába
eloldódik a bitófától, teste emelkedik, fölfelé
menekül, fölfelé, az irány eltéveszthetetlen.
,

2017 ápr. 21. B. Tóth Klára