Írta: Ilosvay Anna
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 34
Fikció
Egy szerető kéz, egy suttogott szó,
Egy álmokból szőtt sodródó hajó,
Mely a vad szelek szárnyán tovavisz,
Csodákat mutat, ha az ember hisz.
Egy ígéret vagy egy távoli terv,
Egy csöpp gondolat, melyre szíved ver,
Az üveghegy csúcsán ingatag áll
Egy zászló, holmi megtépázott árny.
Egy lopott pillantás, bátor mosoly,
Ne legyen arcod mindig oly komoly!
Hisz az élet keserű nevetés,
Reményből font mámoros feledés.
A fagyos eszmélet, mely szíven szúr,
A valóság ismét lelkedbe fúr,
Ezért hát engedd meg, hogy képzelegj,
Mert különben elméd is megmered.
Nem vagy egyedül, sohase leszel,
Én majd felemellek, ha elesel,
A sötétet kioltja a fényünk,
Így egymással semmitől sem félünk.
Forog velünk a föld körbe-körbe,
Amíg elszédülünk, vihet föl-le,
Rázhat és szédíthet, pörgünk tovább,
Hagyd, minden gondot keringőzzünk át!
A szívünkből gyújtsunk örök mécsest,
Szebb lesz a jövő múltunkhoz képest,
Mert akkor még nem voltam itt neked,
De mostantól mindig veled leszek.
A lábam ott ragad, ahol te jársz,
Én is arra várok, mire te vársz,
Azt siratom, és azon nevetek,
Amit te szeretsz, én is szeretek.
A te csillagod az én csillagom,
A világosságot neked hagyom,
Hisz együtt fázunk, együtt vigadunk,
Mert egymás nélkül sötétben vagyunk.