Írta: Baranyi Ferenc
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 308
FERIKE HOL VAN?
Még kicsi lány volt – elvitték tőlem,
őt, kivel addig úgy nevelődtem,
mintha kishúgom, szakasztott másom
lett volna lányban – s már sose látom.
Ahová vitték, új otthonában
futkározott a néma szobákban,
s megtorpant sírva minden sarokban:
Ferike hol van? Ferike hol van?
Nyáregyházáig szállt a gyerekhang,
fogta a fűszál, fogta a pitypang,
fogta a nád is, antennaképpen
lengve a kóbor pusztai szélben,
aztán megült egy bodzabokorban:
Ferike hol van? Ferike hol van?
Ferike hol van? – kérdezem én is,
most, hogy az útam már lefelé visz,
hol van a csöndes, tág szemű gyermek,
kin a felnőttek folyvást nevettek,
mert nekik mókás volt a magánya,
mert csak egy kislány volt a barátja,
mert úgy ámult egy akácvirágon,
mint aminél szebb nincs a világon,
mert álmodozva járkált a kertben,
s nem bántott még egy kisegeret sem,
ragyogását is látta a ködnek,
s színeit ólmos viharfelhőknek.
Csobban egy kislány hangja a számon:
Ferike hol van?
S én se találom.